Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

— Az egész a farkasokkal kezdődött…

A dominikánus buzgó jegyzetelésbe fogott. Néhány nappal azután, hogy a küldött eltávozott az apátságból, Arkos apát hívatta Francis testvért.

— Még mindig úgy érzed, hogy az elhivatottságod a rend tagjai közé szólít? — kérdezte nyájasan.

— Ha apát uram megbocsátja förtelmes hiúságomat…

— Ó, hagyjuk most egy pillanatra a förtelmes hiúságodat! Igen vagy nem?

— Igen, Magister Meus. Az apát arca felragyogott.

— Pompás, fiam! Azt hiszem, már mi is meggyőződtünk róla. Ha készen állsz rá, hogy egyszer és mindenkorra elkötelezd magad, szerintem megérett rá az idő, hogy letedd ünnepélyes fogadalmadat… — Elhallgatott egy pillanatra, csak nézte a novícius arcát, szemlátomást csalódottan, hogy egy arcizma sem rándult. — Mi az, fiam? Nem örülsz talán neki? Nem? Hé! Mi bajod?!

Noha Francis arcán ott maradt az udvarias figyelem kifejezése, lassan kifutott belőle minden szín. A novícius térde hirtelen megcsuklott.

Francis már a mondat közben elájult.

Két hét múlva Francis testvér, aki már alighanem felállította a magányos sivatagi böjtölés állóképességi rekordját, kilépett a noviciátus soraiból, és miután örök szegénységet, szüzességet és engedelmességet fogadott, valamint letette a szerzet saját, különleges fogadalmait is, az apátságban megkapta az áldást és a rend köntösét, s mindörökre az Albertiánus Leibowitz-rend fogadalmas szerzetese lett, kit maga kovácsolta lánc kötött ezentúl a kereszthez és a rend törvényeihez. A szertartás során háromszor hangzott el a kérdés: „Ha Isten arra szólít, hogy könyvcsempésze legyél, elszenveded-e inkább a halált, semhogy eláruljad testvéreidet?” És Francis háromszor felelte rá: „Igen, Uram!” „Akkor hát kelj fel, könyvcsempész testvér, magoló testvér, részesülj a testvériség csókjában! Ecce quam bonum, et quam jucundum… ” [26] Ecce quam bonum, et quam jucundum — Íme, amennyire jó, éppannyira gyönyörűséges (latin)

Francis testvért áthelyezték a konyhából kevésbé alantas munkára. Másolótanonc lett egy Horner nevű idős szerzetes mellett, és számíthatott rá, hogy ha minden jól megy, életét a másolószobában töltheti el, olyan feladatoknak szentelve hátralevő napjait, mint a számtankönyvek kézi másolása és lapjaiknak feldíszítése olajágakkal, a logaritmustáblákat körülfogó, mosolygó angyalkákkal.

Horner testvér szelíd, kedves öregember volt, és Francis rögtön a szívébe zárta.

— Mindannyian jobb munkát tudunk végezni a feladatunkul kapott másolatokon — mondta Horner —, ha van saját munkánk is, ami a szívügyünk. A legtöbb másolónak felkeltette az érdeklődését egyik vagy másik mű a Memorabíliák közül, és a rendes munkája mellett szívesen eltölt vele egy kis időt. Például Sarl testvér — az, aki ott ül — régebben minduntalan elmaradt a munkájával, és egyre-másra csinálta a hibákat. Ezért megengedtük neki, hogy naponta egy órát a maga választotta feladattal töltsön el. Amikor már annyira beleun a munkába, hogy hibákat ejt a másolásban, egy időre félreteheti, és a saját vesszőparipájával foglalkozhat. Ezt mindenki másnak is, megengedem. Ha a nap vége előtt befejezed a kiadott munkát, de nincsen saját témád, akkor a fennmaradt időt az örökzöldjeinkre kell fordítanod.

— Az örökzöldekre?

— Igen, de nem növényekről van szó. Állandó igénye van az egész klérusnak különféle könyvekre — a Misszáléra, a Szentírásra, breviáriumokra, a Summára, enciklopédiákra és hasonlókra. Szép mennyiséget adunk el belőlük. Szóval, amikor nincsen saját témád, akkor az örökzöldekhez osztunk be, ha korán végzel. Bőven lesz időd választani.

— Sarl testvér milyen témát választott magának?

Az idős munkavezető egy pillanatra elhallgatott.

— Hát, azt hiszem, hogy még megérteni sem igen tudnád. Én sem értem. Olyasmiről van szó, hogy rájött egy módszerre, amellyel rekonstruálni lehet az eredeti szövegből hiányzó szavakat és kifejezéseket, a Memorabíliák között található régi töredékekben. Mondjuk, egy félig elégett könyv bal felé olvasható, de mindegyik oldal jobb széle elégett, és minden sor végéről hiányzik egy-két szó. Sarl testvér matematikai módszert dolgozott ki a hiányzó szavak megtalálására. A módszer nem könnyű és nem is tévedhetetlen, de többé-kevésbé használható. Sarl testvérnek már négy oldalt sikerült rekonstruálnia, mióta belefogott.

Francis rápillantott Sarl testvérre, aki a nyolcvanas éveit taposta, és csaknem teljesen vak volt.

— Mennyi idejébe telt? — kérdezte.

— Körülbelül negyven évébe — mondta Horner testvér. — Persze csak körülbelül heti öt órát töltött vele, és bizony igencsak komoly matematikát igényel!

Francis elgondolkodva bólintott.

— Ha évtizedenként rekonstruálni lehet egy oldalt, akkor talán néhány évszázad múlva…

— Még annyi sem kell! — károgott közbe Sarl testvér, anélkül hogy felnézett volna a munkájából. — Minél többet pótolsz, annál gyorsabban megy a többi! A következő oldallal pár év alatt végzek. Azután, ha Isten is úgy akarja, talán… — Hangja motyogássá halkult. Francisnak feltűnt már, hogy Sarl testvér munka közben magában szokott beszélni.

— Rajtad áll — mondta Horner testvér. — Az örökzöldeknél mindig jól jön a segítség, de ha akarod, dolgozhatsz valamilyen saját témán is.

Az ötlet váratlanul villant bele Francis testvér agyába.

— Fordíthatom arra az időt — bökte ki —, hogy másolatot csináljak az óvóhelyen talált Leibowitz-kéknyomatról?

Horner testvér egy pillanatra szemlátomást meghökkent.

— Hát… nem is tudom, fiam. Tisztelendő apát urunk… szóval mintha kissé érzékeny volna erre. És a kéknyomat nem feltétlenül tartozik a Memorabíliák közé. Egyelőre nincs besorolva.

— De jól tudja, hogy a kéknyomatok ki szoktak fakulni, atyám! És nagyon sok fény érte már. Olyan sokáig volt a dominikánusoknál Új-Rómában…

— Hát… gondolom, elég rövid lélegzetű munka lenne. Ha Arkos atya nem ellenzi… De hát… — Kételkedve ingatta a fejét.

— Esetleg betehetném egy sorozatba — vetette föl gyorsan Francis. — Az a néhány újramásolt kéknyomatunk is már töredezik az öregségtől. Ha egy sor másolatot készítenék… néhány másikról is…

Horner fanyar mosolyra húzta a száját.

— Vagyis azt akarod mondani, hogy ha a többi közé csempészed a Leibowitz-kéknyomatot, akkor talán nem veszik észre.

Francis elvörösödött.

— Talán föl sem tűnne a dolog Arkos atyának, ha netán erre vetődik, mi?…

Francis egyik lábáról a másikra állt.

— Jól van — mondta Horner, és hamiskásan megesik lant a szeme. — Felhasználhatod a szabadon maradó idődet arra, hogy másolatot készíts bármelyik rossz állapotban levő, újramásolt nyomatról! Ha másvalami is közéjük keveredik, majd megpróbálom nem észrevenni…

Francis testvér több hónapot töltött el azzal, hogy újrarajzolta a Memorabíliák irattárában levő régebbi nyomatokat, mielőtt hozzá mert nyúlni a Leibowitz-nyomathoz. Ha a régi rajzokat egyáltalán érdemes volt megmenteni, akkor egy-kétszáz évenként amúgy is le kellett másolni őket. Nemcsak az eredeti példányok fakultak ki, hanem gyakran az újrarajzolt változatok is szinte kivehetetlenné váltak egy idő múlva, mert a felhasznált tinták sem voltak elég tartósak. Francisnak halvány fogalma sem volt róla, hogy az ősök miért használtak fehér vonalakat és fehér betűket sötét alapon, miért nem inkább fordítva. Amikor durva vázlatrajzot készített egy-egy nyomatról faszénnel, és ily módon az eredeti kép negatívját állította elő, a hevenyészett vázlat valahogy valóságosabbnak tetszett, mint a sötét alapon fehérlő eredeti; az ősök azonban mérhetetlenül bölcsebbek voltak Francisnál, és ha ők nem sajnálták a faradságot, hogy festékkel vonják be azokat a részeket, ahol közönségesen csak a tiszta papír lett volna, és kihagyják a fehér papír hajszálvékony csíkjait ott, ahol egy rendes rajzon tintavonal húzódott volna, akkor minden bizonnyal jó okuk volt rá. Francis igyekezett úgy lemásolni a dokumentumokat, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak az eredetiekre — még ha a feladat, hogy kék tintát kenjen szét parányi fehér betűk körül, hallatlanul nehéz volt is, ráadásul úgy fogyasztotta a tintát, hogy Horner testvér erőteljesen morgolódott miatta.