Az utahi Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszajött, elgyengülten és összeaszottan, és kisvártatva maga elé hívatta Arkos apát, aki kérdőre vonta, hogy vajon állítja-e hogy további tárgyalásokat bonyolított le a Mennyei Seregek tagjaival.
— Ó, nem, apát uram! Semmi sem volt ott egész nap, csak a keselyűk.
— És éjszaka? — kérdezte gyanakodva Arkos.
— Csak a farkasok — mondta Francis, majd óvatosan hozzátette: — Gondolom.
Arkos úgy határozott, hogy nem feszegeti az óvatos fenntartást, csak összeráncolta a homlokát. Az apát homlokráncolása, mint már Francis korábban megfigyelte, minden jel szerint sugárzó energiát bocsátott ki, mely véges sebességgel terjedt a térben, és tulajdonságairól egyelőre nem sokat tudtak, csak annyit, hogy elgyengít és összezsugorít mindent, ami az útjába kerül, különösen a posztulánsokat és a novíciusokat. Francis már öt másodpercnyi dózisát elnyelte, amikor elhangzott a következő kérdés:
— És mi van a tavalyi dologgal?
A novícius először csak némán nyelt egyet.
— A… az öregemberrel?…
— Az öregemberrel.
— Igen, Dom Arkos…
Az apát a kérdő, hangsúly minden nyomát igyekezett eltüntetni a hangjából, úgy duruzsolta:
— Csak egy öregember volt. Semmi több. Most már bizonyosak vagyunk benne.
— Én is azt hiszem, hogy csak egy öregember volt. Arkos atya lemondó mozdulattal a vastag vonalzóért nyúlt.
PUFF!
— Deo gratias!
PUFF!
— Deo gratias!
PUFF!
— Deo…
Ahogy Francis elindult vissza a cellájába, az apát kiszólt utána a folyosóra:
— Egyébként mondani is akartam még, hogy…
— Igen, tisztelendő atyám?
— Az idén sincs fogadalom — mondta az apát szórakozottan, aztán eltűnt a dolgozószobában.
Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a farkasfalkát, sötétedés után a falakról üvöltve nekik. Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.
Aztán egy napon az egyik új-római papi szemináriumból küldött érkezett az apátságba szamárháton. Miután hosszasan értekezett az apáttal, a küldött megkereste Francis testvért. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy az immár férfivá felnőtt ifjút még mindig novíciusöltözékben, konyhasúrolás közben találta.
— Néhány éve tanulmányozzuk már a dokumentumokat, melyeket fölfedeztél — mondta a novíciusnak. — Jó néhányan meg vagyunk győződve, hogy hitelesek.
Francis lehajtotta a fejét.
— Nem szabad szót ejtenem a dologról, atyám — mondta.
— Ó, persze…
A küldött elmosolyodott, és odanyújtott egy papírdarabot, rajta az apát pecsétje, fölötte a jól ismert kézírás: Ecce Inquisitor Curiae. Ausculta et obsequere. [24] Ecce Inquisitor Curiae. Ausculta et obsequere — Íme, a Szentszék vizsgálóbírója. Hallgasd meg és engedelmeskedj (latin)
Arkos, AOL, Abbas.
— Ne aggódj — mondta gyorsan a pap, amikor észrevette a novícius hirtelen nyugtalanságát. — Nem hivatalos minőségben akarok beszélni veled. A vizsgáló bizottságból valaki majd fölveszi később a vallomásodat. Tudod, ugye, hogy azok az iratok már egy ideje Új-Rómában voltak? Most hoztam vissza néhányukat.
Francis testvér megrázta a fejét. Alighanem mindenki másnál kevesebbet, tudott arról, hogy magas szinten hogyan reagáltak a relikviák fölfedezésére. Azt észrevette, hogy a küldött a dominikánusok fekete csuháját viselte, és némi bizonytalan rossz érzéssel töprengett azon, hogy miféle „vizsgáló bizottság” lehet az, amelyről a fekete barát beszélt. A nyugati partvidéken folyt ugyan inkvizíció a katharizmus ellen, de el sem tudta képzelni, mi köze lehetne annak a vizsgáló bizottságnak a Boldog relikviáihoz. Ecce Inquisitor Curiae — állt a papíron. Az apát valószínűleg nem kínvallató „inkvizítort”, csak nyomozó „invesztigátort” értett rajta. A dominikánus szelíd, jóindulatú embernek látszott, és szemlátomást nem voltak nála kínzóeszközök.
— Várakozásunk szerint nemsokára sor kerül majd alapítótok szentté avatásának tárgyalására — magyarázta a küldött. — Ez a te Arkos apátod igen bölcs és elővigyázatos ember. — Kuncogott egyet. — Azzal, hogy a relikviákat átadta vizsgálatra egy másik rendnek, és lezáratta az óvóhelyet, mielőtt feltárhatták volna… De hát érted, nem?
— Nem, atyám. Én azt hittem, az apát úr olyan jelentéktelennek tartotta az egészet, hogy nem akart időt vesztegetni rá.
A fekete barát fölnevetett.
— Jelentéktelennek? Hát azt nem mondanám! De ha a ti rendetek jön elő bizonyítékokkal, relikviákkal, csodákkal, miegyébbel, akkor a vizsgálatnak bizony tekintettel kell lennie a forrásra. Minden vallási közösség leghőbb vágya, hogy szentté avassák az alapítóját… Ezért az apát uratok igen bölcsen elrendelte, hogy el a kezekkel az óvóhelytől! Nem kétlem, hogy mindannyian csalódottságot érezhettetek, de… az alapítótok ügyének többet használ, ha külső tanúk jelenlétében tárják majd fel az óvóhelyet.
— Újra felnyittatja? — kérdezte mohón Francis.
— Nem, én nem. De amikor a bizottság készen áll, megfigyelőket küld majd. Akkor semmivel sem lehet gond, amit az óvóhelyen találnak és módosíthatja az ügyet, még ha a másik fél kétségbe vonja is a hitelességét. Persze azt, hogy az óvóhely tartalma esetleg módosíthatja az ügyet, mindössze egyvalami sugallja… Az, amit találtál.
— Megkérdezhetem, hogy értsem ezt, atyám?
— Nézd, Leibowitz boldoggá avatásakor az egyik kínos mozzanat az életének a korai szakasza volt, mielőtt szerzetessé, pappá lett. A másik fél ügyvédje makacsul a gyanú árnyékát próbálta vetni arra a korai, Tűzözön előtti időszakra. Azt akarta kimutatni, hogy Leibowitz nem kereste elég alaposan a feleségét, hogy a felesége esetleg még életben is lehetett a felszentelése idején! Hát persze nem ez lett volna az első eset; előfordul olykor, hogy megadják a diszpenzációt… de ez nem tartozik ide. Az advocatus diaboli [25] advocatus diaboli — az ördög ügyvédje (latin; lásd: Promotor Fidei)
egyszerűen csak kétségbe akarta vonni az alapítótok tisztességét. Azt akarta sugallni, hogy anélkül lépett be a rendbe, anélkül tett fogadalmat, hogy megbizonyosodott volna a családi kötelék megszűnéséről. A másik fél akkor nem járt sikerrel, de lehet, hogy újra megpróbálkozik majd. És ha azok az emberi maradványok, amelyeket megtaláltál, csakugyan… — Vállat vont és elmosolyodott.
Francis bólintott.
— Pontosan kiderülne, mikor halt meg Emily!
— A legeslegelején a háborúnak, amely kis híján mindent elpusztított. És az én véleményem szerint… szóval az a dobozbeli kézírás vagy a Boldogé, vagy rendkívül jó hamisítvány!
Francis elvörösödött.
— Nem azt akarom mondani, hogy részed lett volna bármiféle hamisításban! — tette hozzá gyorsan a dominikánus, amikor észrevette a pírt.
A novíciusnak azonban csak az jutott az eszébe, hogy mit gondolt annak idején a kézírásról.
— Mondd csak, hogy is történt? Mármint hogy találtál rá a helyre? Szükségem van minden részletre.
Читать дальше