Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Mi egyebet tehetne? Szülőföldjére, Utahba nem térhetett vissza. Kisgyermek korában eladták egy sámánnak, aki kitanította volna szolgájának és famulusának. Miután megszökött tőle, többé nem mehetett vissza, hacsak nem akarta alávetni magát a szörnyűséges törzsi „igazságszolgáltatásnak”. Hiszen ellopta egy sámán tulajdonát (saját személyében), és noha a tolvajlás dicséretes tevékenységnek számított az utahi nép között, a lebukást főbenjáró vétségnek tekintették, különösen, ha a törzsi varázsló volt a sértett. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy visszasüllyedjen a tudatlan pásztornép viszonylag primitív életkörülményei közé, az apátsági iskoláztatás után.

De mi mást tehetett volna? A kontinens lakottsága gyér volt. Francis maga elé képzelte az apátsági könyvtár falitérképét és rajta a ritkásan elszórt, vonalkázott területeket, amelyeken ha civilizáció nem is, de legalább valamiféle rend, a törzsinél így vagy úgy, de fejlettebb törvényes hatalom uralkodott. A kontinens többi részét — igen gyéren — az erdők és síkságok népe lakta, jórészt nem vadak, hanem itt-ott laza kis közösségekbe szerveződött, egyszerű törzsi népek, akik vadászatból, gyűjtögetésből és kezdetleges földművelésből tengették életüket, és akik között a születési arány épp csak annyira volt elég (leszámítva a szörnyszülötteket és az abnormis példányokat), hogy fenntartsa a népességet. A földrész fő gazdasági tevékenysége, néhány tengerparti területtől eltekintve, a vadászat, a földművelés, a hadakozás és a boszorkánymesterség volt. Közülük az utóbbi kínálkozott a legígéretesebb „gazdasági tevékenységnek” az olyan ifjak számára, akik több pálya között választhattak, és fő céljukként a lehető legnagyobb gazdagságot és tekintélyt tartották szem előtt.

A nevelés, amelyben Francis az apátságban részesült, nem készítette föl semmire, aminek gyakorlati értéke lett volna egy sejtét, tudatlan, sivár világban, ahol nem létezett műveltség, ennélfogva a művelt ifjú semmiféle értéket sem képviselt a közösség szemében, ha ugyanakkor nem tudott földet művelni, hadakozni, vadászni vagy a törzsközi tolvajlásban különösebb tehetséget felmutatni, sem varázsvesszővel vizet vagy megmunkálható fémeket találni. Francist az írni-olvasni tudása még azon a kevés területen sem segítette volna, ahol valamiféle polgári rend uralkodott, ha nem az egyház kebelében akart volna tevékenykedni. Való igaz, a helyi kiskirályok olykor alkalmaztak egy-két írnokot, de ilyen eset jelentéktelenül ritkán fordult elő, és a tisztet nemcsak szerzetesek, hanem ugyanúgy a kolostorok iskolázta laikusok is betöltötték.

Írnokokra és titkárokra igazi igényt csak maga az egyház támasztott, melynek finom, hierarchikus hálózata beszőtte a földrészt (és át-átnyúlt távoli partokra is, habár a külhoni megyés püspökök jószerivel önálló uralkodók voltak, elméletileg alárendelve ugyan a Szentszéknek, de gyakorlatilag alig, hiszen ha hitszakadások nem is, a csak ritkán átszelt óceánok elválasztották őket Új-Rómától), és csak a hírközlés fonalai tarthatták össze. Az egyház lett — egészen véletlenül és anélkül, hogy akarta volna — az egyetlen útja annak, hogy a kontinens egyik részéről a másikra eljussanak a hírek. Ha északkeleten kitört a dögvész, a délnyugat hamarosan értesült róla, mintegy mellékesen, az egyház Új-Rómából jövő és oda visszaigyekvő küldöncei által elbeszélt és továbbadott történetek révén.

Ha a távoli északnyugaton a nomádok beszivárgása fenyegetett egy keresztény egyházmegyét, akkor nemsokára a messzi déli és keleti szószékekről felolvasták a pápai enciklikát, mely figyelmeztetett a fenyegető veszélyre, és apostoli áldást nyújtott „bármilyen rendű-rangú, fegyverforgató férfinak, akinek módjában áll megtenni az utat, és kegyes hajlandóságában meg is teszi, hogy hűséget esküdjék szeretett fiunknak, X-nek, ama vidék törvényes uralkodójának annyi időre, amennyi szükségesnek mutatkozik, hogy fenntartsák ott az állandó hadsereget a keresztények védelmére a gyülekező pogány horda ellen, kiknek könyörtelen vadságát sokan ismerik, és akik a Mi legmélyebb fájdalmunkra megkínozták, lemészárolták és fölfalták Istennek azon papjait, akiket Mi Magunk küldtünk közéjük Isten szavával, hogy ők is bárányokként megtérhessenek Isten nyájába, melynek itt a földön Mi vagyunk a Pásztorai; mert noha Mi szüntelenül és fáradhatatlanul imádkozunk azért, hogy a sötétség ama nomád gyermekei előtt megvilágosodjék a helyes út, és békében lépjenek be a mi birodalmunkba (mert nem szabad azt gondolni, hogy a békés szándékú idegeneket el kellene űzni egy ily hatalmas és ily kevéssé benépesült földről; sőt szívesen kell fogadni azokat, akik békében jönnek, még ha idegen is előttük híveink egyháza és annak isteni alapítója, feltéve, hogy hallgatnak arra a Természeti Törvényre, mely ott lakozik minden ember szívében, és Krisztushoz köti őket lélekben akkor is, ha nem ismerik az Ő Nevét), mindazonáltal illendő, helyénvaló és ajánlatos, hogy a Kereszténység, miközben békéért és a pogányok megtéréséért imádkozik, felkészüljön a védekezésre északnyugaton, ahol a hordák gyülekeznek, és a pogány brutalitásról tanúskodó incidensek újabban megszaporodtak; ennélfogva mindegyikőtökre, szeretett fiaim, akik fegyvert ragadtok, és útnak eredtek északnyugatra, hogy összefogjatok azokkal, akik ott készülnek földjeik, házaik, templomaik jogos védelmére, ezennel különös jóindulatunk jeleként Apostoli Áldásunkat adjuk.”

Francis korábban eljátszadozott a gondolattal, hogy ha nem találja jelét elhivatottságának, akkor elmegy északnyugatra. De noha erős volt, és elég ügyesen bánt a karddal meg az íjjal, viszonylag alacsony volt és nem éppen vasgyúró, a pogányok viszont — ha hinni lehetett a szóbeszédnek — három méter magasak voltak. Francis testvér nem tudott tanúskodni róla, igaz-e a szóbeszéd, de nem látta okát, hogy miért ne lehetne az.

Azonkívül, hogy elesik a harcmezőn, nemigen jutott az eszébe más, amit kezdhetett volna az életével — amit érdemes lett volna kezdeni vele —, ha nem szentelhette a rendnek.

Az elhivatottságát illetően bizonyossága nem omlott össze, csak kissé megingott az apát úr korholásától meg a macska gondolatától, akiből ornitológus lett, pedig a természet rendje szerint csak madárevőnek kellett volna lennie. Ettől a gondolattól eléggé elkeseredett ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek, úgyhogy virágvasárnapon, mindössze hat nappal a nagyböjti koplalás befejezése előtt, Cheroki perjel meghallotta Francistól (illetve Francis összeaszott, napégette maradványától, melyben valahogy még benne ragadt a lélek) néhány kurta károgás formájában a minden valószínűség szerint legtömörebb gyónást, melyet valaha is hallott, különösen Francistól:

— Áldjon meg, atyám; megettem egy gyíkot.

Cheroki perjel, miután sok éve gyóntatott már böjtölő vezeklőket, azt vette észre magán, hogy a megszokás, akárcsak a mesebeli sírásót, „közönyössé tette irántuk”, úgyhogy teljes lelki nyugalommal, szemrebbenés nélkül válaszolt:

— Önmegtartóztatási napon, és nyersen-e vagy elkészítve?

A nagyhét nem lett volna olyan magányos, mint a nagyböjt korábbi hetei, ha addigra a remetékben maradt volna még az érdeklődésnek egy szikrája is; mert a nagyheti szertartások egy része az apátság falain kívül zajlott, és eljutott a vezeklők próbatételének helyére is; kétszer az Oltáriszentség jött el hozzájuk, nagycsütörtökön pedig maga az apát úr járta végig őket Cherokival és tizenhárom szerzetessel, hogy mindegyikük vezeklésének helyén elvégezze a rituális lábmosást. Arkos apát ornátusát kámzsa takarta, és az oroszlán most szinte alázatos kismacskának tetszett, ahogy letérdelt, megmosta, majd megcsókolta böjtölő alárendeltjeinek lábát, a lehető leggazdaságosabb mozdulatokkal és a lehető legkevesebb magamutogatással, miközben a többiek az antifónákat énekelték. „Mandatum novum do vobis: ut diligatis invicem…” [23] Mandatum novum do vobis: ut diligatis invicem — Új parancsolatot adok tinéktek: hogy egymást kölcsönösen szeressétek (latin) Nagypénteken a körmenet kihozott egy letakart feszületet; melyről mindegyik vezeklő előtt fokozatosan emelték le a leplet, hüvelykenként húzva egyre feljebb az Imádáshoz, míg a szerzetesek zengték a Panaszéneket: