Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

— Igen, Dom Arkos.

— Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

— Förtelmes hiúságom megbocsáthatatlan, uram és tanítóm.

— És ha olyan fontosnak képzeled magad, hogy akármid is megbocsáthatatlan, az még nagyobb hiúság! — ordította az apátság feje.

— Féreg vagyok én, apát uram.

— Na jól van. Tulajdonképpen csak a zarándokról szóló részt kell visszavonnod. Tudsz róla, hogy senki más nem látott ilyen alakot a környéken? Ha jól értem, errefelé tartott volna? Még azt is mondta, hogy talán megpihen itt? Érdeklődött az apátság felől, igen? Akkor mégis hová tűnhetett el, ha egyáltalán a világon lett volna? Errefelé nem jött egy fia vándor sem! Az ügyeletes testvér, aki akkor fent volt az őrtoronyban, nem látta! Tehát? Hajlandó vagy végre elismerni, hogy csak képzelődtél?

— Ha tényleg nincs ott az a két jel a kövön… akkor talán lehet, hogy…

Az apát lehunyta a szemét, kimerültén felsóhajtott.

— A jelek ott vannak. Halványan — ismerte el. — Talán te magad rajzoltad őket.

— Nem, uram.

— Rendben van. Tudod, hogy most mi vár rád?

— Igen, tisztelendő atyám.

— Akkor készülj hozzá.

A novícius reszketve fölhúzta csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Az apát előhúzott egy vaskos favonalzót a fiókból, kipróbálta a tenyerén, aztán jókorát csapott vele Francis fenekére.

— Deo gratias! — felelt rá kötelességtudóan, bár levegő után kapkodva a novícius.

— Nem akarod meggondolni magad, fiam?

— Tisztelendő atyám, nem tagadhatom le, amit…

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

Tízszer ismétlődött meg ez az egyszerű, de fájdalmas litánia, melynek során Francis testvér hálát visított a mennyeknek mindegyik sajgó leckéért, melyet az alázatosság erényéből kapott — ahogy el is várták tőle. A tizedik ütés után az apát szünetet tartott. Francis testvér lábujjhegyen állt, és meg-megrándult a dereka. Összeszorított szempillája mögül könnyek szivárogtak.

— Kedves Francis testvér — mondta Arkos apát —, egészen bizonyos vagy benne, hogy láttad azt az öregembert?

— Egészen… — nyiszogta a novícius, és közben felkészült a következőre.

Arkos apát cinikus pillantást vetett az ifjúra, aztán megkerülte az íróasztalt, és egy morgás kíséretében leült. Egy darabig csak sötét tekintettel nézte a pergamendarabot, rajta a צל betűket.

— Mit gondolsz, ki lehetett? — mormolta Arkos szórakozottan.

Francis testvér felnyitotta a szemét, és ettől futó vízár ömlött végig az arcán.

— Ó, fiam, engem meggyőztél! Úgy kell neked…

Francis egy szót sem szólt, csak azért fohászkodott magában, hogy ne túl gyakran hozza úgy a szükség, hogy meg kelljen győznie apát urát szavahihetőségéről. Az apát türelmetlenül intett, erre Francis leeresztette a csuháját.

— Foglalj helyet — mondta Arkos, ha nyájasan nem is, de immár legalább közönyösen.

Francis odalépett a jelzett székhez, félig leereszkedett rá, aztán összerándult az arca és fölegyenesedett.

— Ha apát uramat nem zavarja, akkor inkább…

— Jól van, akkor állj! Amúgy sem tartóztatlak soká. Visszamégy a sivatagba, és befejezed a próbatételedet. — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a novícius arca kissé földerült. — Hohó, azt ne hidd! — csattant fel. — Nem ugyanoda mégy vissza! Helyet cserélsz Alfréd testvérrel, és a közelébe sem mégy azoknak a romoknak! Ezenfelül megparancsolom, hogy a gyóntatódon és rajtam kívül senkivel se beszélj a dologról, habár az ég a megmondhatója, a baj már megtörtént. Tudod egyáltalán, hogy mit indítottál el?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Tegnap vasárnap lévén, tisztelendő atyám, nem voltunk hallgatásra kötelezve, és a pihenőidő alatt válaszoltam a társaim kérdéseire. Én azt hittem, hogy csak…

— A drágalátos társaid, kedves fiam, nagyon ügyibevaló kis magyarázatot sütöttek ki. Tudtad te, hogy magával Boldog Leibowitzcal találkoztál odakint?

Francis egy pillanatig csak bután nézett, aztán megint megrázta a fejét.

— Á, dehogyis, apát uram! Semmiképpen sem lehetett ő! A Boldog Vértanú sohasem tenne olyasmit…

— Milyesmit?!

— Nem kergetne meg valakit, és nem akarná elverni egy vastag, szöges végű bottal!

Az apát megtörölte a száját, hogy elrejtse önkéntelen mosolyát. Egy pillanat múlva sikerült elgondolkodó arcot vágnia.

— Nem vagyok én abban olyan biztos, fiam! Téged kergetett meg, ugye? Aha, gondoltam. Ezt is elmondtad a novíciustársaidnak? El, igaz? És látod, ők nem érezték úgy, hogy ettől az illető nem lehetett volna Boldog Leibowitz! No persze nem hinném, hogy sok ember van a világon, akit a Boldog szöges bottal kergetne meg, de… — Elhallgatott, nem tudta visszafojtani nevetését a novícius arckifejezése láttán. — Jól van, fiam, ne haragudj… de mit gondolsz, ki lehetett?

— Azt gondoltam, tisztelendő atyám, hogy zarándok, aki a szentélyünket akarja fölkeresni.

— Egyelőre még nem szentély, úgyhogy ne is hívd annak! És különben sem volt zarándok, vagy ha igen, akkor nem ide zarándokolt. Nem lépte át a kapuinkat, hacsak nem aludt az őr. És az őrségben volt novíciustársad tagadja, hogy elaludt volna, habár azt elismeri, hogy aznap sokszor elfogta az álmosság. Ehhez mit szólsz?

— Már megbocsásson, tisztelendő atyám, de magam is többször voltam már őrségben…

— És?

— Az úgy van, hogy egy verőfényes napon, amikor semmi sem mozdul, csak a keselyük, akkor néhány óra múlva az ember elkezdi bámulni a keselyűket…

— Igazán? A keselyűket? Amikor az utat kellene figyelni?

— És ha az ember túl sokáig bámulja az eget, akkor valahogy kikapcsol… nem igazán alszik el, csak éppen se lát, se hall.

— Szóval ez folyik, amikor őrségben vagytok, mi? — dörmögte az apát.

— Nem feltétlenül. Akarom mondani, nem, tisztelendő atyám, illetve, ha megtörténik is az emberrel, akkor sem tud róla, azt hiszem. Jack… szóval az egyik testvér, akit egyszer én váltottam le az őrségben, ilyen állapotban volt. Még azt sem tudta, hogy eljött az őrségváltás ideje. Csak ült ott a toronyban, és tátott szájjal bámulta az eget. Kábulatban.

— Szép. És amikor legközelebb valamelyik így elkábul odafenn, megjelenik egy pogány portyázó banda Utah vidékéről, legyilkol néhány kertészt, fölszaggatja az öntözőcsöveket, legázolja a vetést, és köveket hengerget a kútba, mielőtt észbe kapunk! Most miért nézel így… ó, elfelejtettem… ugye te utahi születésű voltál, mielőtt idevetődtél? No de mindegy, éppenséggel nem lehetetlen, hogy van valami abban, amit mondasz, mármint hogy így történhetett meg, hogy nem vették észre az öreget. Bizonyos vagy benne, hogy közönséges öreg vándor volt, és semmi több? Nem angyal? Nem a Boldog?

A novícius tekintete elgondolkodva a mennyezetre fordult, aztán visszaugrott ura és parancsolója arcára.

— Vetnek árnyékot az angyalok és a szentek? — Igen… illetve nem… honnét tudjam?! Miért, ő vetett árnyékot, nem?

— Hát… olyan kicsit, hogy alig lehetett látni.

— Mi?!

— Mert hát dél körül járt.

— Hülye! Nem arra kérlek, hogy te mondd meg, ki vagy mi volt! Én nagyon jól tudom, mi volt, ha egyáltalán láttad! — Arkos apát, szavait nyomatékosítandó, öklével püfölte az asztalt. — Azt akarom tudni, hogy te… TE!… kétség nélkül bizonyos vagy-e benne, hogy csak közönséges öregember volt!