Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

„Én népem, mit tettem ellened? vagy mivel bántottalak? Feleljetek… Erényes hatalommal fölmagasztaltalak; és te keresztfára feszítesz föl…”

Aztán nagyszombat!

A szerzetesek egyenként vitték be őket, csonttá-bőrré soványodtak, félrebeszéltek. Francis tizenöt kilóval könnyebb és számottevően gyengébb volt, mint hamvazószerdán. Amikor lábra állították a cellájában, megtántorodott, és mielőtt eljutott volna a priccshez, összeesett. A testvérek odavonszolták, aztán később megfürdették, megborotválták, felhólyagzott testét bekenték gyógyírral, miközben Francis hagymázasan dadogott egy vászon ágyékkötő viselőjéről, akit olykor angyalként, máskor szentként szólongatott, gyakran fölemlegette Leibowitz nevét, és bocsánatért próbált esedezni.

Testvérei, kiknek az apát megtiltotta, hogy szót ejtsenek a dologról, csak jelentőségteljes pillantásokat váltottak, vagy titokzatosan bólogattak maguk között.

Az apát értesült róla.

— Hozd ide! — mordult rá egy krónikás barátra, mihelyt megtudta, hogy Francis már járóképes. Hangja hallatán csak úgy iszkolt a kis krónikamásoló.

— Tagadod, hogy ezeket mondottad? — dörgött Francisra az apát.

— Nem emlékszem, hogy mondtam, apát uram — rebegte a novícius, és az apát vonalzójára sandított. — Lehet, hogy félrebeszéltem.

— Tegyük föl, hogy félrebeszéltél. Most, hogy észnél vagy, ugyanazt mondanád?

— Hogy a zarándok a Boldog volt? Ugyan, dehogy, Magister meus!

— Akkor halljam az ellenkezőjét!

— Nem hiszem, hogy a zarándok a Boldog lett volna.

— Miért nem mondod ki kerek perec, hogy nem volt az?

— Hát, mivel én személyesen sohasem láttam Boldog Leibowitzot, nem tudha…

— Elég! — förmedt rá az apát. — Sok is! Látni sem akarlak, hallani sem akarok rólad egy jó darabig! Kifelé!!! És még valami: AZT NE HIDD, hogy leteheted a fogadalmat az idén a többiekkel együtt! Nem kapsz engedélyt rá!

Francis úgy érezte, mintha hasba rúgták volna.

A zarándok továbbra is tiltott téma maradt az apátságban; a relikviákat és az óvóhelyet illetően azonban a tilalom szükségképpen fokozatosan enyhült — eltekintve felfedezőjüktől, akinek változatlanul parancs tiltotta meg, hogy említést tegyen róluk, sőt akár a kelleténél többet törje rajtuk a fejét. Francis ennek ellenére nem tudta elkerülni, hogy olykor a fülébe jusson ez-az, és megtudta, hogy az apátság egyik műhelyében a szerzetesek a dokumentumokon dolgoznak, méghozzá nemcsak az övén, hanem néhány másikon is, melyeket az ősrégi íróasztalban találtak, mielőtt az apát elrendelte, hogy az óvóhelyet le kell zárni. Lezárni! A hír megrendítette Francis testvért. Hiszen még alig nyúltak hozzá! Az ő kalandjától eltekintve, nem tettek kísérletet rá, hogy mélyebben behatoljanak az óvóhely titkaiba, csak azt az íróasztalt nyitották ki, amelyet sikertelenül feszegetett, mielőtt megtalálta a dobozt. Lezárni! Anélkül hogy megkísérelnék kideríteni, mi rejtőzhet a „Belső zsilip” feliratú ajtó mögött, kifürkésznék a „Hermetikusan zárt térség”-et! Anélkül hogy legalább a köveket, csontokat eltávolítanák. Lezárni! A kutatásnak hirtelen, minden látható ok nélkül végét vetették.

Aztán lábra kapott a szóbeszéd.

Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Ami azt illeti, ennek igazságához nem férhetett kétség. Ez a tény azok közé a történelmi apróságok közé tartozott, amelyek titokzatos módon valahogy túlélik a fontosabbakat. A fontosabbakra persze gondot kellett volna fordítania valakinek, de sohasem jegyezték fel őket, míg végül a rend egyik vagy másik történésze kénytelen volt papírra vetni: „Sem a Memorabíliák tartalmából, sem egyetlen eddig feltárt régészeti forrásból nem derül ki a neve annak az uralkodónak, aki a Fehér Palota lakója volt a hatvanas évek közepe és vége táján, habár Fr. Barcus azt állítja, nem is minden közvetett bizonyíték nélkül, hogy a neve esetleg…”

Azt azonban egyértelműen följegyezték a Memorabíliákban, hogy Emilynek volt egy aranyfoga.

Nem volt meglepő, hogy az apát úr megparancsolta, hogy haladéktalanul zárják le a kriptát. Ahogy Francis testvér visszaemlékezett rá, miként emelte fel az ősrégi koponyát, miként fordította arccal a fal felé, hirtelen félni kezdett az ég haragjától. Emily Leibowitz a Tűzözön kezdetén tűnt el a föld színéről, és megözvegyült férje csak sok év múlva volt hajlandó elhinni, hogy meghalt.

Úgy tartották, hogy Isten, hogy próbára tegye az emberfajt, mely úgy pöffeszkedett kevélységében, akárcsak Noé, idejében, megparancsolta ama kor bölcs férfiúinak, közöttük Boldog Leibowitznak is, hogy alkossanak hatalmas hadigépezeteket, amilyeneket addig még soha nem látott a Föld; olyan gigászi fegyvereket, amelyekben magának a pokolnak a tüze lakozott; és hogy Isten aztán megparancsolta eme bölcseknek, hogy adják a fejedelmek kezébe a fegyvereket, és mondják azt mindegyik fejedelemnek: „Csak azért alkottuk meg ezt neked, mert az ellenségnek is van, és immár az ellenség tudhatja, hogy neked is van, és nem merészel lesújtani rád. Féljed hát te is, uram, őket, ugyanúgy, ahogy ők félnek téged, hogy senki se merje elszabadítani ezt a szörnyűséget, melyet megalkottunk.”

A fejedelmek azonban, semmibe véve bölcseik szavát, mind azt gondolták magukban: „Ha egyedül én, nagyon gyorsan, titokban lesújtok a többiekre, még álmukban elpusztíthatom őket, úgyhogy nem lesz, aki visszavágjon, és enyém lesz a Föld.”

Ilyen volt hát a fejedelmek ostobasága, és elkövetkezett a Tűzözön.

Hetek — egyesek szerint napok — alatt véget ért, a pokoltűz első elszabadulása után. A városok üvegtavakká változtak, körülöttük végtelen rommezőkkel. A nemzetek eltűntek a Föld színéről, a mezőket tetemek borították, emberek, jószágok, mindenféle állatok tetemei, elpusztultak a levegőég madarai, minden, ami repült, minden, ami a folyókban úszott, minden, ami a fűben mászott, vagy vackokban rejtőzött. Megbetegedvén és elhullván, elborították a földeket, ám ahol a Radioaktivitás démonjai megérintették a vidéket, ott a tetemek egy darabig nem indultak oszlásnak, csak ahol termékeny földdel érintkeztek. Isten haragjának hatalmas fellegei rászálltak az erdőkre és a mezőkre, elsorvasztották a fákat, elsenyvesztették a termést. Nagy sivatagok húzódtak ott, ahol azelőtt élet virágzott, és a Földnek azokon a tájain, ahol még élt ember, mindenkit megbetegített a mérgezett levegő, úgyhogy noha néhányan megmenekültek a haláltól, senki sem maradt sértetlenül; és a mérgezett levegő miatt sokan meghaltak még azokon a vidékeken is, ahová nem sújtottak le a fegyverek.

A világ minden részében az emberek az egyik helyről a másikra menekültek, és nagy volt a nyelvek zűrzavara. Nagy harag gerjedt az emberekben a fejedelmek ellen, a fejedelmek szolgái ellen és a bölcsek ellen, akik a fegyvereket megalkották. Évek múltak el, de a Föld még mindig nem tisztult meg. Mindez világosan benne állt a Memorabíliákban.

A nyelvek zűrzavarából, a sok nemzet maradványainak elegyedéséből, a félelemből megszületett a gyűlölet. És a gyűlölet szava azt mondta: Kövezzük meg, belezzük ki, égessük meg azokat, akik ezt cselekedtek! Legyen tűzáldozat azokból, akik a bűnös tettet elkövették, bérenceikkel és bölcseikkel egyetemben; pusztítsa el őket a tűz, pusztítsa el minden munkájuk nyomát, a nevüket, még az emléküket is! Végezzünk velük mind, és tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ez a világ új világ, hogy ne tudjanak semmit elődeik tetteiről. Egyszerűsítsünk le mindent, hogy aztán elölről kezdődhessék a világ! Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.