Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Cheroki atya fölnézett. Keze kifehéredett az asztal peremén, arca elgyötörtnek látszott. Mintha egy szót sem hallott volna.

— Tessék, apát uram?

— Egyszóval ugyanez itt is megtörténhet — mondta az apát, és folytatta lassú fel-alá talpalását. — Tavaly itt volt Noyon testvér a titokzatos hóhérkötéllel. Hah! Az előző évben pedig Smirnov testvér csodálatosan kigyógyul a köszvényéből — hogyan? —, miután megérinti Boldog Leibowitzunk egy feltételezett relikviáját, ha hinni lehet azoknak a zöldfülűeknek. Most még ez a Francis találkozik egy zarándokkal, akin mi van? Ágyékkötő, éppen abból a zsákvászonból, amelyet Boldog Leibowitz fejére borítottak, mielőtt felakasztották. És öv helyett mi van rajta? Egy kötél. Milyen kötél? Ó, éppen az… — Elhallgatott, ránézett Cherokira. — Az értetlen pillantásodból látom, hogy ezt még nem is hallottad! Nem, ugye? Jól van, erről nem nyilatkozhatsz. Nem, Francis egy szóval sem állította! Ő csak annyit mondott, hogy… — Arkos apát megpróbált egy kis fejhangot vinni máskülönben rekedt, mély orgánumába: — Francis testvér csak annyit mondott, hogy „találkoztam egy öregemberrel, és azt gondoltam, zarándok, és az apátságba tart, mert arrafelé ment, és csak egy régi zsákvászondarab volt rajta, kötéllel megkötve. És jelet tett a kőre, és a jel így nézett ki.”

Arkos elővett egy pergamendarabot a köntös zsebéből, és odatartotta Cheroki arca elé, a gyertyafénybe. Még mindig Francis testvért igyekezett utánozni, mérsékelt sikerrel:

— „És nem tudtam rájönni, mit jelent. Mit jelenthet?”

Cheroki rámeredt a jelekre, és megrázta a fejét.

— Nem téged kérdeztelek — dörmögte Arkos normális hangján. — Ezt kérdezte tőlem Francis. Én sem tudtam.

— Most már tudod?

— Most már igen. Valaki utánanézett. Ez itt egy lamed, ez meg egy cáde. Héber betűk.

— Cáde lamed?

— Nem, jobbról balra. Lamed cáde. Az első l—, a második c-szerű hang. Ha magánhangzójelek volnának köztük, lehetne „luc”, „léc”, „lóc”, „lác” — akármi ilyesmi. Ha további betűk volnának közöttük, lehetne éppen Lili… na ki?

— Leibo…

— Na ne!

— De bizony! Francis testvérnek nem jutott az eszébe, de valaki másnak igen. Francis testvér nem gondolt a zsákvászon csuklyára és a hóhérkötélre, de valamelyik cimborája igen! És mi az eredmény? Estére már az egész noviciátus zsong a lélekemelő kis történettől, hogy Francis odakint találkozott magával a Boldoggal, és a Boldog elvezette a fiút oda, ahol az a holmi volt, valamint biztosította az elhivatottsága felől!

Cheroki arcán zavarodott rándulás futott át.

— Ezt mondta volna Francis testvér?

— NEM! — ordított fel Arkos. — Miket gondolsz! Francis egy szóval sem mondott ilyesmit! Bárcsak mondta volna, a mindenit! Akkor ELKAPNÁM A GAZFICKÓT! De ő bájos egyszerűséggel, sőt elég ostobácskán, csak a tényeket mondja el, az értelmezést rábízza a többiekre! Én még nem beszéltem vele. A Memorabíliák Rektorát küldtem, hogy kérdezze ki.

— Azt hiszem, nem ártana, ha beszélnék Francis testvérrel — mormogta Cheroki.

— Beszélj vele! Amikor először bejöttél, még azon törtem a fejem, megfojtsalak-e egy kanál vízben, vagy sem. Mármint azért, mert beküldted a fiút. Ha hagytad volna, hogy ott maradjon kint, a sivatagban, akkor nem kapott volna lábra ez a sületlen szóbeszéd. Másfelől viszont, ha odakint marad, ki tudja, mi mindent ásott volna még elő abból a pincéből! Azt hiszem, jól tetted, hogy beküldted.

Cheroki, aki egyáltalán nem ilyen meggondolásból határozott úgy, ahogy határozott, most a hallgatást tartotta a leghelyesebb taktikának.

— Beszélj vele — dörmögte az apát. — Aztán küldd be hozzám!

Szép hétfői reggel volt, kilenc óra tájt, amikor Francis testvér bátortalanul bezörgetett az apát dolgozószobájának ajtaján. A nyugodalmas éjszakai alvás régi, ismerős cellájának kemény szalmaágyán és a rákövetkező kevéske, szokatlan reggeli nem tett ugyan csodákat a kiéhezett szervezettel, elméjének napszítta kábaságát sem oszlatta szét teljesen, de ez a viszonylagos luxus azért annyira helyreállította józan gondolkodását, hogy felfogja, van oka a félelemre. Ami azt illeti, voltaképpen halálra volt rémülve, úgyhogy első zörgetését nem is hallották meg. Maga Francis sem hallotta. Néhány perc múlva összeszedte a bátorságát annyira, hogy újra bekopogott.

— Benedicamus Domino. [20] Benedicamus Domino — Áldásunk az Úrra (latin)

— Deo gratias [21] Deo gratias — Istennek hála (latin) — mondta Francis.

— Gyere be, fiam, gyere csak be! — szólt ki egy barátságos hang, melyről Francis pár pillanatnyi töprengés után rájött, hogy nem lehet másé, mint tisztelt apát uráé.

— Azt a kis fogantyút kell elforgatni, fiam — szólt ki ugyanaz a barátságos hang, miután Francis testvér dermedt mozdulatlanságban állt néhány másodpercig, még mindig kopogtatásra emelt kézzel.

— I-i-igen… — Francis alig nyúlt hozzá a kilincshez, az az átkozott ajtó máris kinyílt; pedig Francis remélte, hogy talán mozdíthatatlanul beszorult.

— Az apát úr hí-hívatott?… — nyögte ki cérnahangon a novícius.

Arkos apát elgondolkodva összecsücsörítette a száját, s megfontoltan bólintott.

— Mmmm… igen, az apát úr hívatott. Jöjj be végre, és csukd be az ajtót!

Francis testvér valahogy megbirkózott az ajtóval, aztán reszketve megállt a szoba közepén. Az apát az ősi leletből származó, drótvégű tárgyakkal játszadozott.

— Vagy talán illendőbb volna — mondta Arkos apát —, ha te hívattad volna a tisztelendő apát urat, nem? Most, hogy így rád mosolygott a Gondviselés, és ilyen híressé tett, igaz? — Biztatóan mosolygott a fiúra.

— Hihi? — Francis testvér kérdően nevetett föl. — Ó, de-dehogyis, apát uram!

— Csak nem vitatod, hogy egy nap leforgása alatt hírnévre tettél szert? Hogy a Gondviselés téged választott ki, hogy fölfedezd EZT — széles mozdulattal az asztalon fekvő relikviákra mutatott —, ezt a doboz LIMLOMOT, ahogy az előző tulajdonosa teljes joggal nevezte?!

A novícius tehetetlenül hebegett, aztán végül széles vigyor jelent meg a képéri.

— Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?

— Ehhez nem férhet kétség, apát uram.

— Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a Rendre?

— Semmilyet, Magister meus. [22] Magister meus — Mesterem (latin)

— Á! Úgy? Akkor tehát nem érzel elhivatottságot?

— Jaj, dehogynem! — szakadt ki a novíciusból.

— De nincs rá mentséged?

— Nincs.

— Az okát kérdem, te kis hülye! Mivel nem okolod meg, feltételezem, hogy le akarod tagadni, hogy a múltkor találkoztál valakivel a sivatagban, hogy ráakadtál erre… erre a doboz LIMLOMRA minden segítség nélkül! Azt akarod mondani, hogy mindaz, amit a többiektől hallok, az csak… hagymázas félrebeszélés volt?

— Nem, nem, Dom Arkos!

— Mi nem, nem?

— Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.

— Tehát mégiscsak találkoztál egy angyallal… Vagy szent volt? Vagy talán leendő szent?! És megmutatta, hol kell keresned?

— Én nem mondtam, hogy…

— És erre alapozod, hogy igazi elhivatottságot érzel, igaz? Hogy az a… az a… az a teremtmény azt mondta, jöjjön meg a szavad, megjelölt egy követ a névbetűivel, kijelentette, hogy ott van, amit keresel, és amikor benéztél a kő alá, EZ volt ott! Mi?!