Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Francis vállat vont.

— Lehet.

— Hol találtad ezeket?

A novícius arra mutatott.

— Pár halommal odébb. Elmozdítottam néhány követ, erre beomlott, és ott volt egy pince. Nézd meg, ha nem hiszed!

Ringo megrázta a fejét.

— Hosszú út van még előttem.

Francis fölvette a dobozt, és elindult az apátság irányában, Ringo pedig visszalépett a szamárhoz; néhány lépés után azonban a novícius hátraszólt:

— Foltos testvér… két perced volna azért?

— Esetleg — mondta Ringo. — Mire?

— Hogy odamenj a lyukhoz, és belenézz.

— Miért?

— Hogy megmondhasd Cheroki atyának, valóban ott van-e.

Ringonak a szamár háta fölé lendített lába megtorpant a levegőben.

— Hő! — Visszahúzta a lábát. — Jól van. Ha nincs ott, megmondom én neked is!

Francis egy pillanatig még utánanézett a nyakigláb szerzetesnek, ahogy hosszú léptekkel eltűnt a szem elől a halmok között, aztán megfordult, és vánszorgó léptekkel elindult az apátsághoz vezető hosszú, poros úton; időnként majszolt egy keveset a kukoricából, és vizet ivott rá a tömlőből. Hébe-hóba hátrapillantott. Ringo két percnél sokkal több időt töltött távol. Francis testvér már nem is leste, mikor tűnik fel újra, amikor ordítás szállt feléje a távoli romok felől. Megfordult. Még jól ki tudta venni a fafaragó távoli alakját, az egyik halom tetején állt, hadonászott, és hevesen, igenlően bólogatott. Francis visszaintett, aztán továbbvánszorgott az úton.

A kétheti koplalás kiszipolyozta az erejét. Kéthárom mérföld múlva rogyadozni kezdett a lába. Még egy mérföld választotta el az apátságtól, amikor ájultán az út szélére rogyott. Késő délután volt, amikor a körútjáról visszatérő Cheroki észrevette a fekvő alakot, sietve leszállt a nyeregből, és addig locsolgatta az ifjú arcát, amíg lassan-lassan magához térítette. Cheroki előzőleg, a visszafelé vezető úton összetalálkozott Ringoval és szamaraival, meghallgatta a barát beszámolóját, és megértette belőle, hogy Francis testvér csakugyan rábukkant valamire. Noha azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a novícius valami igazán fontos fölfedezést tett volna, a korábbi türelmetlenségét már megbánta. Miután látta, hogy a doboz ott hever a közelben, tartalma félig szétszóródva az úton, Cheroki atya átfutotta a fedélben levő feljegyzést, miközben Francis kábán, zavartan ült az út szélén. Az atya most már hajlott arra, hogy a fiú reggeli locsogását inkább a romantikus képzelet, mint az elmebaj vagy delírium szüleményének tekintse. Nem kereste meg a kriptát, a doboz tartalmát sem vizsgálta meg közelebbről, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a fiú valóságos eseményeket értelmezett tévesen, nem pedig hallucinációkat gyónt meg.

— Mihelyt beérünk, befejezheted a gyónásodat — mondta halkan a novíciusnak, miközben fölsegítette a ló hátára, a nyereg mögé. — Azt hiszem, feloldozhatlak majd, ha nem ragaszkodol hozzá, hogy személyes üzeneteket kapsz a szentektől. Rendben van?

Francis testvér pillanatnyilag túl gyönge volt ahhoz, hogy ragaszkodjék bármihez is.

— Jól csináltad — mordult föl végre az apát. Már vagy öt perce járkált lassan fel-alá dolgozószobájában, széles, húsos parasztarcát mogorva ráncok barázdálták, miközben Cheroki atya idegesen ült a szék legszélén.

Egyik pap sem szólalt meg azóta, hogy Cheroki megérkezett ura hívására; Cheroki most egy kicsit összerezzent, amikor Arkos apát végre megtörte a csendet.

— Jól csináltad — ismételte meg az apát. Megállt a szoba közepén, és rásandított a perjelre, aki végre kezdett megnyugodni. Már éjfél felé járt. Arkos arra készülődött, hogy egy-két órányira nyugovóra tér a hajnali dicséret előtt. Előzőleg hordós fürdőt vett, még mindig vizes és csapzott volt tőle, s Cheroki szemében úgy festett, mint egy vérmedve, mely nem teljesen változott vissza emberré. Prérifarkasprémből készült köntös volt rajta, tisztségére csak a mellkereszt utalt, mely megbúvott mellkasának fekete szerzetében, de meg-megcsillant rajta a gyertya fénye, amikor Arkos az asztal felé fordult. Nedves haja a homlokába hullott, s rövid, előremeredő szakállával, farkasprémjében e pillanatban nem annyira papnak látszott, mint inkább harcias törzsfőnöknek, akiben tombol a visszafojtott harci düh a nemrég lezajlott támadás után. Cheroki atya, aki denveri bárócsaládból származott, általában inkább mások hivatalos minőségét vette tudomásul, hivatalosan reagált rá, udvariasan megadta a tiszteletet a hatalom jelvényeinek, és nem volt hajlandó mögéjük nézni, hogy ki viseli őket; ebben a tekintetben követte igen sok kor udvari szokásait, így tehát Cheroki atya udvarias, szívélyes viszonyt tartott fenn a gyűrűvel és a mellkereszttel, apát ura hivatalával és hivatalának jelvényeivel, de a lehető legkevésbé engedte meg magának, hogy észrevegye Arkost, az embert. A jelen körülmények között ez igencsak nehezére esett, tekintettel arra, hogy a tisztelendő apát úr épp csak kilépett a fürdőjéből, és mezítláb talpalt ide-oda a dolgozószobában. Szemlátomást előzőleg vágott le egy tyúkszemet, de túl mélyre szaladt a vágás: a nagy lábujja véres volt. Cheroki igyekezett nem észrevenni, de nagyon kényelmetlenül érezte magát.

— Tudod, ugye, hogy miről beszélek? — morogta türelmetlenül Arkos.

Cheroki tétovázott.

— Lennél szíves, apát uram, konkrétan megmondani, nehogy olyasmiről legyen szó, amiről csak a gyónás során hallottam…

— Mi? Ó! Az ördögbe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy meggyóntattad. Hát akkor mondasd el vele még egyszer magadnak, hogy beszélhess róla, bár a jó ég a megmondhatója, így is tele van vele az egész apátság. Ne, ne most keresd meg! Majd én elmondom; és ne válaszolj arra, ami gyónási titok. Láttad azokat ott? — Az apát az íróasztal felé intett, ahová alaposabb vizsgálatra kirakták Francis testvér dobozának tartalmát. Cheroki lassan bólintott.

— Elejtette, amikor összeesett az úton. Segítettem neki összeszedni, de nem néztem meg alaposabban.

— No hát akkor, tudod, hogy szerinte mi ez? Cheroki atya elfordította a tekintetét. Mintha nem is hallotta volna a kérdést.

— Jól van, jól van — mordult fel Arkos —, hagyjuk, hogy őszerinte mi ez. Csak nézd meg alaposan te magad, és állapítsd meg, hogy teszerinted micsoda!

Cheroki odalépett az asztalhoz, föléje hajolt, és gondosan, egyenként végigfürkészte az írásokat, miközben az apát föl-alá járkált, és fennhangon beszélt, látszólag a papnak, de félig saját magának.

— Képtelenség! Jól tetted, hogy visszaküldted, mielőtt még többet is előkapart volna. De persze nem ez a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az az öregember, akiről zagyvál! Ez már sok a jóból! Elképzelni sem tudom, hogy mi árthatna többet az ügynek, mint a valószínűtlen „csodák” özöne! Egy-két valóságos eset, az persze más! Be kell bizonyosodnia, hogy a Boldog közbenjárása idézte elő a csodálatos eseteket, mielőtt sor kerülhet a szentté avatásra. Nézd meg Boldog Changot! Már két évszázada boldoggá avatták, de szentté azóta sem. És miért? Azért, mert a rendje túl mohó volt! Valahányszor valakinek elmúlt a köhögése, kiderült, hogy a Boldognak köszönhető csodálatos gyógyulás volt. Látomások a pincében, felidézés a harangtoronyban — inkább hangzott kísértethistóriák gyűjteményének, mint csodálatos esetek sorozatának. Lehet, hogy két-három eset hiteles volt, de a tiszta búzát ennyi pelyva közül… nos?