Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

A nagyobb, összehajtogatott papírok egyike még szorosan össze is volt tekerve, és amikor Francis megpróbálta kitekerni, töredezni kezdett; az elején ki tudta venni a TURF szót, de más semmit. Visszatette a dobozba, hátha később restaurálni lehet majd, aztán a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, — amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást valamilyen rajz volt… méghozzá sötét alapon fehér vonalak!

Megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kéknyomatot talált, kéknyomatú tervrajzot! Nem volt az apátságban egyetlen épségben megmaradt, eredeti kéknyomat sem, csak néhány tintával rajzolt másolat. Az eredetiek már régen színtelenre fakultak az erős fénytől. Francis még sohasem látott eredetit, de épp elég kézzel festett másolatot látott ahhoz, hogy fölismerje: kéknyomatot tart a kezében, amely foltosan és fakón ugyan, de kivehetőn megmaradt annyi évszázadon át az óvóhely teljes sötétségében és páramentes levegőjében. Megfordította a dokumentumot — és egy pillanatra elöntötte a düh. Miféle őrült szentségtelenítette meg a felbecsülhetetlen értékű iratot? Valaki szórakozottan telefirkálta az egész hátlapját mértani ábrákkal és gyerekes torzképekkel! Miféle vigyázatlan vandál…

Egy pillanatnyi gondolkodás után elszállt a haragja. A tett elkövetésének idején a kéknyomatú tervrajzok olyan közönségesek lehettek, mint a dudva, és valószínűleg a doboz tulajdonosa lehetett a bűnös. Francis a tulajdon árnyékával védelmezte a papírt a napfénytől, miközben megpróbálta jobban széjjelnyitni. A jobb alsó sarokban, nyomtatott négyszögben nagybetűs címek, dátumok, „szabadalomszámok”, hivatkozási számok és nevek sorakoztak. Tekintete végigszaladt a listán, amíg egyszer csak megakadt: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz.”

Szorosan lehunyta a szemét, és úgy megrázta a fejét, hogy a végén már azt hitte, zörögni kezd belül. Aztán megint megnézte. Semmi sem változott, ott állt egyértelműen:

ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz

Gyorsan megfordította megint a papírt. A mértani ábrák és a gyerekes rajzok között vörös festékkel, jól kivehetően ott volt a pecsét:

EZT A PÉLDÁNYT KAPJA:

Főmérn. …

Üzem …

Tervező I. E. Leibowitz

Soksz. …

Hads. …

A nevet jól olvasható, női kézírással írták, nem a többi irat sietős macskakaparásával. Francis ismét megnézte a doboz fedelére ragasztott cédula aláírását, a három betűt: I. E. L. — aztán a másikat: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE:…” És ugyanazok a kezdőbetűk tűntek föl mindenhol a dokumentumokban!

Sok vita dúlt már — meglehetősen ingatag alapokon — arról, hogy a rend boldoggá avatott alapítóját, ha végül majd szentté avatják, vajon Szent Isaacként vagy Szent Edwardként kell-e emlegetni. Voltak, akik egyenesen a Szent Leibowitz mellett kardoskodtak, mivel a Boldogot mindeddig a vezetéknevén volt szokás emlegetni.

— Beate Leibowitz, ora pro me! [14] Beate Leibowitz, ora pro me — Boldog Leibowitz, könyörögj érettem (latin) — suttogta Francis testvér. A keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny dokumentumokban.

A Szent relikviáit fedezte föl!

No persze Új-Róma még nem avatta szentté Leibowitzot, de Francis testvér meggyőződése olyan erős volt, hogy hozzá merte tenni: — Sancte Leibowitz, ora pro me! [15] Sancte Leibowitz, ora pro me — Szent Leibowitz, könyörögj érettem (latin)

Francis testvér nyílegyenes logikával eljutott a következtetésre: egyenesen a mennyből kapott jelet, elhivatottságának bizonyságaként! Megtalálta azt, aminek a megtalálására a sivatagba küldetett — ahogy ő látta a dolgot. Kiválasztatott tehát arra, hogy a rend fogadalmas tagja legyen!…

A novícius teljesen elfeledkezett apátjának szigorú intéséről, miszerint ne számítson arra, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Letérdelt a homokba, hogy hálát mondjon, és felajánljon néhány rózsafüzértizedet az öreg vándor jóindulatáért, aki megmutatta az óvóhelyhez vezető követ. Hogy is mondta a vándor? Jöjjön meg hamar a Szavad, fiú! A novícius mostanáig nem is sejtette, hogy a zarándok a nagybetűs Szóra gondolt, a hívó égi Szóra!

— Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius, si digneris me vocare… [16] Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sum, ét vocationis tuae conscius, si digneris me vocare — Hogy szívem csak a Te akaratodat áhítsa, hogy felismerje a Te hívásodat, ha arra méltatsz, hogy színed elé szólíts engem (latin)

Azt már csak az apát fogja gondolni, hogy Francis „hívó szava” a körülmények nyelvén szól, nem pedig az okén-okozatén. Azt már csak a Promotor Fidei [17] Promotor Fidei — a hit előmozdítója; szentté avatási eljárásban az avatást ellenző ügyvéd, akinek minden elképzelhető ellenvetéssel azt kell szorgalmaznia, hogy a szentté avatás lelkiismeretes gondossággal történjék; gúnyosan: advocatus diaboli, az ördög ügyvédje (latin) fogja gondolni, hogy a „Leibowitz” esetleg nem volt olyan ritka név a Tűzözön előtt, és hogy az I. E. ugyanúgy jelenthet mondjuk „Ichabod Ebenezer”-t, mint „Isaac Edward”-ot. Francis számára csak egy értelmezés létezett.

A távoli apátságból három harangkondulás szállt feléje a sivatag fölött, aztán rövid szünet után kilenc másik követte.

— Angelus Domini nunliavit Mariae [18] Angelus Domini nuntiavit Mariae — Az Úr angyala köszönté Máriát; a Szűz Máriához intézett szavakkal kezdődő imát reggeli, déli és esti harangszóra mondják, s magát az imát is Angelusnak nevezik (latin) — felelt rá kötelességtudón a novícius, és meglepetten fölpillantva látta, hogy időközben a napkorongból kövér, vörös tojás lett, mely már megérintette a nyugati láthatárt. És Francis menedékhelye körül még nem volt készen a kőkupola!

Mihelyt elmondta az Angelust, sietve visszarakta a papírokat a rozsdás, régi dobozba. A mennyek által szentesített elhivatottságot nem feltétlenül méltányolják az oktalan vadállatok, és a sivatagi farkasok étvágyát sem veszi el.

Mire az alkonypír is eltűnt, és megjelentek a csillagok, Francis szedett-vedett óvóhelyének erődítési munkálatai befejeződtek. Ő többet nem tehetett; a többi a farkasokon áll majd. Nyugatról már odahallatszott egy-két vonítás. Újra felszította a tüzet, de a tűzfény kis körén kívül olyan sötét volt, hogy nem tudta összeszedni napi adagját a bíborszínű kaktuszgyümölcsből — egyetlen táplálékforrásából, leszámítva a vasárnapi alkalmakat, amikor pár maréknyi kiszáradt kukoricát küldtek ki az apátságból, miután egy pap körbement a Szentséggel. A nagyböjti elhivatottsági próba szabályainak írott betűje kevésbé volt szigorú a gyakorlati kivitelezésnél. A szabály alkalmazása nem volt más, mint egyszerű éhezés.

Ma este azonban a mardosó éhség kevésbé kínozta Francist, mint az a türelmetlen vágya, hogy visszasiessen az apátságba, és elújságolja felfedezését. Ezzel a cselekedetével azonban tüstént le is mondott volna újonnan megszerzett elhivatottságáról; a nagyböjt idejére itt volt a helye, elhivatottság ide vagy oda, folytatnia kellett magányos próbatételét.

A tűz mellől ábrándosan bámult a sötétségbe, a Radioaktivitás-biztos Óvóhely irányába, és megpróbált a helyére képzelni egy hatalmas bazilikát. Jólesett elképzelni, de hát aligha fogja bárki is ezt a távoli sivatagi vidéket választani egy leendő egyházmegye középpontjául. Bazilika helyett megteszi egy kisebb templom — Sivatagi Szent Leibowitz Temploma —, körülötte kert és falak és a Szentről elnevezett kápolna, mely felövezett ágyékú zarándokok tömegeit vonzza majd ide északról. Az utahi Francis „Atya” végigvezeti a zarándokokat a romok között, beviszi őket „Belső Zsilipen” át a mögötte levő „Hermetikusan Zárt Térség” pompájába, ahol… ahol… nos, utána pedig misét mond nekik az oltárkőnél, mely magába zárja a templom névadó szentjének egy relikviáját — egy darab zsákvásznat? szálacskákat a hóhér köteléből? levágott körömdarabkákat a rozsdás doboz fenekéről? — vagy talán a TURF című szent iratot? Fantáziája azonban lassan elbátortalanodott. Nem sok esély, volt rá, hogy Francis testvérből pap lehessen — nem missziós rend lévén, a Leibowitz Hittestvériségnek csak annyi papra volt szüksége, amennyi magába az apátságba kellett, meg a másutt tevékenykedő szerzetesek néhány kicsiny közösségébe. Ráadásul a „Szent” egyelőre hivatalosan csak Boldog volt, és soha nem is fogják szentnek nyilvánítani addig, amíg nem tesz néhány jó, masszív csodát, amivel visszamenőleg igazolja boldoggá avatását is; hiszen az nem tévedhetetlen proklamáció, mint a szentté avatás lenne, habár megengedi a Leibowitz-rend szerzeteseinek, hogy (a misén és a zsolozsmán kívül) szertartásokon is hódoljanak alapítójuk és patrónusuk előtt. Az ábrándbéli templom összezsugorodott út menti kis kápolnává; a zarándokok hömpölygése csordogáló patakká. Új-Rómát most egyéb dolgok foglalkoztatták, például az a petíció, amely pontos, hivatalos állásfoglalást kért a Szent Szűz természetfölötti képességeinek kérdésében, melyről a dominikánusok úgy vélekedtek, hogy a szeplőtlen fogantatással nemcsak a kegyelem belső állapota jár együtt, hanem az Áldott Anya rendelkezett mindazokkal a természetfölötti képességekkel is, melyekkel Éva a bűnbeesés előtt; más rendek teológusai viszont, habár elismerték, hogy jámbor és jóindulatú ez a következtetés, tagadták, hogy igaz volna, és azt állították, hogy egy „teremtmény” lehet „eredendően ártatlan”, de nem természetfeletti képességekkel felruházott. A dominikánusok meghajoltak ez előtt, ám azzal érveltek, hogy vélekedésük mindig is hallgatólagosan benne rejlett egyéb dogmákban — például a mennybemenetelben (természetfölötti halhatatlanság) és a bűntől való érintetlenségben (természetfölötti integritás feltételezése), valamint további esetekben. Új-Róma, miközben megkísérelt igazságot tenni ebben a vitában, minden jel szerint ad acta [19] ad acta — az iratokhoz; vagyis: félretenni valamilyen ügyet (latin) fektette Leibowitz szentté avatásának ügyét.