Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Az eset azonban hét nagyböjti próbatételt jelentett Francis testvérnek a farkasok között, és azóta valahogy sohasem tekintette egészen biztonságosnak a témát. Valahányszor szóba hozta, utána éjszaka a farkasokról és Arkosról álmodott; álmában Arkos húst vetett a farkasok elé, és a hús Francis volt.

Arról azonban megbizonyosodott, hogy nagy művét nyugodtan folytathatja, nem fogják zaklatni érte, kivéve Jeris testvért, aki továbbra is ingerkedett vele. Francis már elkezdte a báránybőr tényleges díszítését. Kevés szabadideje és a csigavonalas ékítmények bonyolultsága, az aranyberakás gyötrelmes nehézségei miatt sokéves munkának ígérkezett; ám az évszázadok sötét óceánjában, ahol mintha semmi sem mozdult volna, egy emberélet csak aprócska fodrozódás volt, még annak az embernek is, aki leélte. Az egymásra következő napok, az egymásra következő évszakok unalma után következtek a fájdalmak és különféle nyavalyák, végül pedig az utolsó kenet és egy pillanatnyi feketeség, mielőtt eljött a vég — jobban mondva a kezdet. Mert akkor a parányi, reszkető lélek, mely addig jól vagy rosszul elviselte az unalmat, a világosságban találja magát, elmerül a végtelenül könyörületes szem perzselő pillantásában, ahogy megáll az Igazságtevő előtt. És akkor a Király csak annyit mond: „Jöjj” vagy „Eredj”, és azért az egyetlen pillanatért kellett elszenvedni mindent. Nehéz más hiedelemmel élni egy olyan korban, amilyen Francist körülvette.

Sarl testvér befejezte matematikai rekonstrukciójának ötödik oldalát, az asztalára bukott, és néhány óra múlva meghalt. Sebaj, a feljegyzéseinek nem esett baja. Eltelik egy-két évszázad, jön majd valaki, akinek fölkelti az érdeklődését a munkája, és folytatja. Addig is imák szálltak a mennybe Sarl testvér lelki üdvösségéért.

Aztán ott volt Ringo testvér és a faszobor. Ringo testvért egy-két éve visszahelyezték az ácsműhelybe, és megengedték neki, hogy ha jut rá idő, tovább vésse-faragja a Vértanú félig kész képmását. Francishoz hasonlóan, Ringo testvér is csak egy-egy órát tudott néha szakítani arra, hogy folytassa maga választotta munkáját; a szobor olyan lassan készült, hogy szinte nem is tűntek föl a változások, csak ha az ember több hónapos időközökben vette szemügyre. Francis testvér olyan gyakran látta a művet, hogy észre sem vette az alakulását. Francis azon kapta magát, hogy rabul ejtette Ringo túláradó jó kedélye — még ha tudta is, hogy a másik azért vette föl azt a könnyed, vidám modort, hogy kompenzálja riasztó rútságát —, és ha üres percei akadtak néha, szívesen töltötte azzal, hogy elnézte Ringo munkálkodását.

Az ácsműhelyt mindig betöltötte a fenyőfa, a cédrusfa, a forgács, az emberi verejték szaga. Az apátságban nem volt könnyű fához jutni. Eltekintve a fügefáktól és a kút tőszomszédságában álló egy-két nyárfától, a vidék fátlan volt. Szamárháton három napig tartott az út a legközelebbi cserjéshez, amelyet erdőnek tiszteltek, és a fagyűjtők gyakran egy hét múlva tértek csak vissza az apátságba a néhány szamárrakománnyi ággal, melyből a cövekek, faszegek, küllők és néha, ha kellett, széklábak készültek. Olykor bevonszoltak egy-két fatörzset is a korhadó gerendák pótlására. De ennyire híján lévén a fának, az ácsok szükségképpen fafaragók és szobrászok is voltak.

Néha, miközben nézte, ahogy Ringo faragja a fát, Francis a műhely szögletében, egy lócán üldögélve rajzolgatott; megpróbálta maga elé varázsolni a részleteket, melyek egyelőre csak elnagyolva sejlettek a fában. Az arc bizonytalan körvonalai ott voltak ugyan, de szilánkok, vésőnyomok rejtették őket. Vázlatain Francis testvér megpróbálta előre látni az arcvonásokat, mielőtt még kiemelkedtek a fa erezetéből. Ringo rá-rápillantott a vázlatokra, aztán fölnevetett. De ahogy a munka előrehaladt, Francis nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a faragott arcon valahogy ismerős mosoly ül. Úgy is rajzolta le, és az ismerősség érzése csak erősödött. Mégsem tudta, hová tegye az arcot, s arra sem tudott visszaemlékezni, ki mosolygott valaha olyan fanyarul.

— Nem rossz, öregem. Tényleg nem is rossz — mondta Ringo a vázlatokra.

A másoló barát vállat vont.

— Nem tudok szabadulni tőle, hogy már láttam valamikor…

— Itt ugyan nem, testvérem: Az én időmben nem.

Francis megbetegedett advent idején, és több hónap eltelt, mire ismét fölkereste a műhelyt.

— Az arc már majdnem kész, Francisco! — mondta a fafaragó. — Most hogy tetszik?

— Ismerem! — szakadt ki Francisból, ahogy rámeredt a vidám, mégis bús, szarkalábak keretezte szemre, a száj szögletében rejtőző fanyar mosolyra; valahogy szinte nagyon is ismerős volt…

— Ismered? Akkor ki ez?

— Hát az… nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, ismerem. De…

Ringo elnevette magát.

— A tulajdon vázlataidra ismersz rá — mondta magyarázatképpen.

Francis ebben nem volt olyan bizonyos. De akkor sem tudta hová tenni az arcot.

„Hmmm-hnnn!” — mintha ezt mondta volna a fanyar mosoly.

Az apát úr azonban, ki tudja, miért, idegesítőnek találta a mosolyt. Habár megengedte, hogy a fafaragó befejezze a művét, kijelentette, hogy sohasem tűrné el, hogy eredeti céljára használják fel — hogy a Szent képmásaként kapjon helyet a templomban, ha egyszer majd kanonizálják a Boldogot. Sok évvel később, amikor az egész alak készen volt, Arkos a vendégház folyosóján állíttatta fel, de később átvitette a dolgozószobájába, miután nagyon megbotránkoztatott egy Új-Rómából érkezett látogatót.

Lassan, kínlódva Francis testvér tündöklő szépségűvé varázsolta a báránybőrt. Művének híre túljutott a másolószoba falain, és a szerzetesek gyakran odagyűltek az asztala köré, nézték, ahogy munkálkodik, és csodáló szavakat mormogtak.

— Sugallat! — suttogta valaki. — Épp elég bizonyíték! Csakugyan a Boldog lehetett, akivel odakint találkozott…

— Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet — zsörtölődött Jeris testvér, kinek maró gúnyát néhány év alatt elsorvasztották Francis testvér türelmes válaszai. A szkeptikus barát a szabadidejében olajjal impregnált szövetből díszes lámpaernyőket készített a templomi lámpáknak, s ezáltal felhívta magára az apát figyelmét, aki nemsokára megbízta az Örökzöldek munkáinak felügyeletével. Ahogy az elszámolások nemsokára tanúskodni kezdtek róla, Jeris testvér előléptetése jogos volt.

Horner testvér, az idős főmásoló megbetegedett. Hetek alatt bizonyossá vált, hogy a közszeretetnek örvendő szerzetes a halálán van. Advent elején már felhangzott a gyászmise. A jámbor öreg másoló maradványai visszakerültek a földbe, ahonnan jöttek. Miközben a közösség imával juttatta kifejezésre gyászát, Arkos feltűnés nélkül kinevezte Jeris testvért a másolóműhely vezetőjének.

A kinevezése utáni napon Jeris testvér közölte Francis testvérrel, hogy helyénvalónak tartaná, ha felhagyna a gyerekségekkel, és komoly dolgokkal kezdene foglalkozni. A szerzetes engedelmesen becsomagolta féltett művét pergamenbe, vastag deszkák védelmében föltette a polcra, aztán nekilátott olajjal impregnált szövetből lámpaernyőket készíteni a szabadidejében. Nem morgott, nem tiltakozott, csak megelégedett azzal a bizonyossággal, hogy egy napon a derék Jeris testvér lelke is eltávozik ugyanazon az úton, mint Horner testvéré, hogy elkezdje ama életet, melynek e világ csak előkészítése volt — méghozzá viszonylag fiatalon elkezdje, ha továbbra is ennyit dúl-fúl, füstölög és hajtja magát; azután pedig, ha Isten is úgy akarja, Francis talán befejezheti majd szeretett művét.