Arkadij Strugackij - A kárhozott város

Andrej némi kárörömmel figyelte a jelenetet. Nem mintha helyeselte volna a papucsos vagy még inkább a mexikói viselkedését — világos volt, hogy hiányzik belőlük a közösségi érzés, és nyárspolgár módjára gondolkodnak —, de feszült érdeklődéssel várta, mit tesz most a vereséget szenvedett altiszt, hogyan vágja ki magát ebből a kutyaszorítóból.

El kellett ismernie, hogy a vereséget szenvedett altiszt becsülettel megoldotta a helyzetet.

Fritz szó nélkül sarkon fordult, felugrott a sofőr mellé, és kiadta a parancsot: “Indulás!” A kocsi elindult, és abban a pillanatban bekapcsolták a Napot. Andrej nehezen maradt talpon, percenként meg kellett kapaszkodnia szomszédaiban, közben nyakát nyújtogatva figyelte, hogyan gyúl ki lassan a megszokott helyen a málnaszín borong. Kezdetben remegett, szinte lüktetett, mind fényesebb és fényesebb lett, fokozatosan narancsszínűre, majd sárgára, végül fehérre változott, azután egy pillanatra kihunyt, hogy utána rögtön olyan fénnyel ragyogjon fel, hogy már nem lehetett belenézni.

Megkezdődött az új nap. Az áthatolhatatlanul fekete, csillagtalan égbolt zavaros kék lett, forró, szinte sivatagi szél kerekedett, és hirtelen, mintegy a semmiből kibontakozott a Város —

fényesen, tarkán, kékes árnyékokkal csíkozva, terebélyesen, elterpeszkedve… Emeletek, épületek tornyosultak egymás fölé, és egyik sem hasonlított a másikra, láthatóvá vált az átforrósodott Sárga Fal, amely jobb kéz felől magasodott egészen az égig, balról pedig, a tetők közti résekben végtelen kék pusztaság csillogott, mintha tenger lenne ott, hogy szinte megszomjazott tőle az ember. Sokan megszokásból az órájukra néztek. Pontosan nyolc volt.

Nem mentek messzire. A jelek szerint a majomcsordák idáig még nem jutottak el — az utcák csöndesek és kihaltak voltak, mint mindig ezen a korai órán. Itt-ott ablakok nyíltak, az emberek álmosan nyújtózkodtak, közömbösen pillantottak a teherautóra. Fejkendős asszonyok tették ki az ablakba szellőzni az ágyneműt, az egyik erkélyen szorgalmasan tornázott egy lengedező szakállú, szikár öregember csíkos alsónadrágban. Ide még nem ért el a pánik, de ahogy közeledtek a tizenhatos körzethez, kezdtek feltünedezni az els menekülők, ziláltak és inkább dühösek, mint rémültek, többen batyuval a hátukon. Amikor meglátták a teherautót, megálltak, integettek, és valamit kiabáltak. A kocsi dübörögve rákanyarodott a Bal Négyesre, és majdnem elgázolt egy idős házaspárt, akik kétkerek kocsit toltak, rajta bőröndökkel. Megálltak. És rögtön meglátták a páviánokat. A majmok úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Farkukat kampósra görbítve lusta tömegben áramlottak egyik járdáról a másikra, vidáman ugrándoztak a párkányokon, hintáztak a lámpaoszlopokon, el-mélyülten tetvészkedtek a hirdetőoszlopokon, harsányan üvöltöztek, grimaszoltak, verekedtek, és zavartalanul párosodtak. Az egyik ezüst bundás rablóbanda éppen egy zöldségesbódét; rámolt ki, két bundás huligán egy, a rémülettől falfehér asszonyt molesztált, egy torzonborz szépség pedig bevette magát a közlekedési rendőr magas üvegkalickájába, és kacéran; nyelvet öltött Andrejre. A meleg szél porfelhőket, papírszemetet, szőrcsomókat sodort végig az utcán, és már érezhető volt az átható állatbűz.

Andrej zavartan nézett Fritzre. Geiger hunyorogva, egy született hadvezér pillantásával mérte fel a küszöbönálló csata mezejét. A sofőr leállította a motort, és a beálló csendet vad, egyáltalán nem városi hangok töltötték meg: üvöltés és nyivákolás, mély, bársonyos kurrogás, böfögés, csámcsogás, röfögés… Az ostromlott asszony ekkor felsikoltott, és Fritz elszánta magát a cselekvésre.

— Gépkocsiról leszállni! — vezényelt. — Gyorsan, gyorsan! Láncba felfejlődni! Azt mondtam, láncba, nem rakásba! Roham! Üsd, ahol éred, kergesd! Egyetlen mocskos féreg se maradjon!

A fejüket és a gerincüket üssétek! Ne simogasd, üsd! Előre, futás! Ne állj meg, hé, te ott!!!

Andrej az elsők közt ugrott le a kocsiról. Oda se hederített a többiekre, jól megmarkolta a vasrudat, és egyenesen a szorongatott asszony segítségére sietett. A szőrös huligánok, amint meglátták, sátáni kacajt hallatva, ugrándozva elrohantak az utca másik vége felé, undorító ülepüket szinte gúnyosan riszálva közben. Az asszony szemét szorosan behunyva még mindig áthatóan visított, kezét ökölbe szorította, pedig már semmi veszély nem fenyegette. Andrej otthagyta, és a boltot fosztogató banditák ellen indult rohamra.

Hatalmas, sokat tapasztalt példányok voltak. Egyikük, amelyiknek szénfekete farka volt, egy hordón ült, vállig belelógatta hosszú, szőrös karját, és egymás után szedte ki a kovászos uborkákat, nagy kedvvel ropogtatta őket, időnként leköpdöste társait, amelyek lelkesen szaggatták a bódé furnérfalait. Észrevéve a közeledő Andrejt, a fekete farkú abbahagyta a táplálkozást, és szinte érzékien elvigyorodott. Andrejnek egyáltalán nem tetszett ez a vigyor, de már nem lehetett visszakozni. Meglengette a vasrudat, felordított: “Mars innen!”, és előrelendült.

A fekete farkú még jobban vicsorgott — olyan agyarai voltak, mint egy farkasnak —, sietség nélkül leugrott a hordóról, néhány lépéssel odébb ment. “Takarodj, te féreg!” — ordította Andrej még hangosabban, a vasrúddal jót húzva a hordóra. A fekete farkú akkor félreugrott, és egyetlen lendülettel egy első emeleti párkányon termett. Az ellenfél gyávaságától nekibátorodott Andrej odaugrott a bódéhoz, és vasrúdjával elkezdte csépelni a falat. Az elrepedt, és a fekete farkú társai szétszaladtak. A csatamező kiürült, Andrej ekkor szétnézett.

Fritz hadrendje felbomlott. Katonái tanácstalanul lézengtek a kiürült utcán, benéztek a kapualjakba, megálltak, és felfelé bámultak a páviánokra, amelyek biztonságban üldögéltek az emeleti párkányokon. Távolabb, botját feje fölött lengetve, a pápaszemes nagy porfelhőt kavarva üldözött az úttesten egy sánta páviánt, amely sietség nélkül ügetett kétlépésnyire előtte. Nem volt kivel hadakozni, és ettől még Fritz is zavarba jött. A teherautó mellett állt, hunyorgott, és a körmét rágta.

A korábban elcsendesedett páviánok, ismét biztonságban érezve magukat, folytatták az eszmecserét, a vakaródzást és a párosodási. A szemtelenebbek lejjebb ereszkedtek, és nyilvánvalóan sértő grimaszokat vágtak. Andrej megint felfedezte a fekete farkút: már az utca másik oldalán trónolt az egyik lámpán, és vihogott. Fenyegetően megindult felé egy alacsony, görögös kinézetű ember. Karját meglendítve teljes erőből a fekete farkú felé hajított egy jókora csapszeget. Csörömpölve hullott szét az üveg, a fekete farkú a meglepetéstől vagy egyméternyire felugrott, majdnem leesett, de ügyesen megkapaszkodott a farkával, visszatelepedett az előző pózba, majd hirtelen meggörbítve hátát folyékony ürülékkel borította el a görögöt. Andrejt hányinger fogta el és elfordult. Teljes vereség, csúfosabbat elképzelni sem lehetett. Andrej odament Fritzhez, és halkan megkérdezte:

— Most mit csináljunk?

— Tudja a fene — felelte borúsan Fritz. — Fel kéne perzselni őket…

— Ne hozzunk téglát? — lépett oda egy kezeslábasba öltözött, pattanásos legényke. — A téglagyárban dolgozom. A kocsival fél óra alatt megfordulnánk…

— Nem — mondta határozottan Fritz. — Ide kevés a tégla.

Csak beverjük vele az összes ablakot, aztán meg ezek a dögök használják majd ellenünk a saját tégláinkat. Nem. Pirotechnikára van szükség. Rakétákra, petárdákra. Lenne csak vagy tíz tartály foszgénünk…