Poul Anderson - A nagy keresztes hadjárat

Catherine-t villámcsapásként érték ezek a szavak.

— Owain, ne! — kiáltotta — Soha nem mondtad nekem… Megígérted, hogy szabadon elhagyhatja ezt a hajót, ha…

Sir Owain a Lady felé fordította szép profilját, és szelíden azt mondta:

— Emlékezz csak, asszonyom! Nem az volt-e a leghőbb vágyad, hogy biztonságban tudd őt?

Catherine valószínűleg túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a második eshetőséget is számba vegye. Magában már az új élet álmait szövögette. Könny áztatta arccal, mosolyogva nézett a férjére.

— Szerelmem! Hazamegyünk végre!

Sir Roger futó pillantást vetett rá, majd Sir Owain-hez fordult.

— De mi lesz azokkal az emberekkel, akiket mi hoztunk ide?

— Nem kockáztathatom meg, hogy magunkkal vigyük őket! — vonta meg a vállát a lovag. — Egyébként is csak köznép.

Sir Roger bólintott.

— Aha — mondta —, hát így állunk!

Újra a feleségére nézett, majd teljes erőből hátrarúgott. Sarkantyúja, lovagi rangjának egyik jele a háta mögött álló wersgor hasába fúródott. A kék bőrű összerogyott.

A báró még ugyanazzal a mozdulattal a padlóra vetette magát. Sir Owain őrjöngve ugrott talpra. Elsütötte fegyverét, de a golyó nem talált. A báró gyorsabb volt. Megragadta az elképedve álló másik kék bőrűt és magára rántotta. A második lövés ebbe az élő pajzsba fúródott.

Sir Roger maga elé tartotta a súlyos testet, s erejét megfeszítve rohant terhével Sir Owain felé. Annak már csupán egyetlen lövésre maradt ideje, s az is a halott húsba fúródott. A báró teljes erőből a lovag arcába dobta a wersgor szétlőtt testét.

Owain a földre esett. Sir Roger a kardja után kapott, ám Branithar gyorsabb volt nála. A báró felkapta tőrét. Az éles penge megvillant, s a wersgor kezét kíméletlenül az asztalhoz szögezte. A penge markolatig hatolt.

— Itt várj meg! — vicsorgott rá Sir Roger, s megragadta a kardját. — Uram! A sorsunk a kezedben van!

Sir Owain nagy nehezen kiszabadult a kék bőrű teste alól, s fegyverét még mindig a kezében tartva felemelkedett. Csak az asztal választotta el tőlem. Szinte ott álltam mellette. Felemelte iszonyú fegyverét, s célba vette Sir Rogert. A szentekhez fohászkodtam, s a rózsafüzérrel rávágtam az áruló csuklójára. Fájdalmában felkiáltott. A fegyver kiesett a kezéből, s végigcsúszott az asztal lapján. Sir Roger megsuhintotta kardját. Owain épphogy csak ki tudott térni előle. Az éles acélpenge beleállt a fába. A báró alig tudta kiszabadítani. A tűzfegyver a padlón feküdt. Lady Catherine és én egyszerre vetettük rá magunkat. Homlokunk hatalmas csattanással összeütődött. Amikor visszanyertem az eszméletemet, Sir Roger már a folyosón üldözte Owaint.

A Lady felkiáltott.

Roger, mintha hurokba akadt volna, lecövekelt. Catherine ruhájának örvényében emelkedett fel a földről.

— A gyerekek, uram! Hátul vannak a hálófülkében! Ahol a fegyverek…

A báró káromkodva elrohant. A Lady utána. Lassan én is feltápászkodtam a padlóról. Vadul szorítottam markomban a fegyvert, amiről mindketten elfeledkeztek. Branithar eszelősen vicsorgott. Megpróbálta kiszabadítani a kezét a tőr fogságából, mire még jobban kezdett ömleni belőle a vér. Úgy láttam, hogy őrá nem kell vigyáznom. Körülnéztem. A másik wersgor, akinek a báró szétrúgta a hasát, lógó belekkel feküdt a padlón. Még élt. Egy pillanatig haboztam. Vajon kinek van most nagyobb szüksége rám? A nagyúrnak és az úrnőnek, vagy egy haldokló pogánynak? Lehajoltam az eltorzult archoz.

— Atyám! — zihálta.

Nem tudom, kit vagy mit hívott. Letérdeltem mellé, hogy lelkét felkészítsem a halálra — bár még akkor sem tudtam igazán, hogy van-e egyáltalán lelke —, s mindaddig mellette maradtam, míg meg nem halt.

Sir Roger jelent meg az ajtóban, kardját tisztogatva. Széles vigyor ült az arcán. Ritkán láttam még embert ilyen jókedvűnek.

— A kis farkas! — kiáltotta. — Nem hiába! A normann vér…

— Mi történt? — kérdeztem, vértől mocskos reverendámban felemelkedve.

— Owainnek eszébe sem jutott, hogy a fegyverekért menjen — mondta Sir Roger. — Valószínűleg inkább a vezérlőterembe rohant. A két tüzér viszont — bizonyára hallották, mi történik — azonnal felmérte a helyzetet, és igyekezett felfegyverkezni. Láttam, amint az egyik belép a budoárba, a másik a nyomában egy hosszú villáskulccsal. Nekirontottam a kardommal, de olyan keményen harcolt, hogy beletelt egy kis időbe, míg végre sikerült felaprítanom. Ezalatt Catherine elkapta a másikat, és puszta kézzel nekiesett. Persze az az állat leütötte. A két komorna meg csak reszketett és sikítozott. De hát mi mást lehet várni tőlük? És akkor! Ezt hallgasd meg, Parvus testvér! A fiam felnyitotta a ládát, előkapta az egyik fegyvert, és olyan takarosan lepuffantotta a kék bőrűt, hogy maga Red John sem csinálta volna különbül. Ó, a kis ördögfióka!

Belépett a Lady. Haja kócos volt, bájos arcán lila folt éktelenkedett. Olyan hangon szólalt meg, mint egy őrmester, aki jelentést tesz az őrségváltásról.

— Megnyugtattam a gyerekeket.

— Szegény kis Matilda! — morgott a férje. — Nagyon megijedt?

Lady Catherine szinte sértetten nézett rá.

— Sőt! Harcolni akartak ők is!

— Várj meg itt! — kérte a báró.— Megkeresem Owaint és a pilótát.

Catherine mély lélegzetet vett.

— Muszáj nekem mindig elbújnom, amikor az uram harcba megy?

Roger csak állt, és nézte.

— Azt hittem… — kezdte bizonytalanul.

— Hogy elárultalak téged, csupán azért, hogy hazajussunk. Igen. — A Lady lesütötte a szemét. — Azt hiszem, hamarabb meg fogsz nekem bocsátani, mint én magamnak. Pedig csak azt tettem, ami a legjobbnak tűnt… számodra… és… össze voltam zavarodva. Olyan volt, mint egy lázálom. Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod, uram! Nagyon magányos voltam:

Sir Roger elgondolkozva bólintott.

— Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled — mondta. — Isten, adj nekem elég időt ahhoz, hogy kiérdemeljelek!

Gyöngéden átölelte asszonya vállát.

— Maradj csak itt! Őrizned kell a kék bőrűt. Ha meg kell ölnöm Owaint és a pilótát…

— Tedd meg! — kiáltotta elszántan a Lady.

— Ha lehet, inkább nem — mondta a báró, még mindig ugyanazon a kedves hangon, amit az előbb vele szemben használt. — Ha rád nézek, meg tudom érteni… De akármi lesz is, Branithar haza tud minket vinni! Úgy vigyázz rá!

Catherine elvette tőlem a fegyvert, és leült. Az asztalhoz szögezett fogoly kihívó, dacos tekintettel nézett.

— Jöjj velem, Parvus testvér! — mondta Sir Roger. — Szükségem lehet valakire, aki úgy tud bánni a szavakkal, mint te.

Magához vette a kardját, s övébe dugott egy lőfegyvert. Végigmentünk egy folyosón, fel a rámpán, egészen a vezérlőterem bejáratáig. Az ajtó belülről be volt zárva.

Sir Roger megdöngette a kardja gombjával, és bekiáltott.

— Hé, ti ketten! Adjátok meg magatokat!

— És ha nem? — szűrődött át Owain hangja a falon.

— Akkor — válaszolta a báró határozottan — összetöröm a gépeket, átszállok a hajómra, titeket pedig a sorsotokra hagylak. Ide hallgass! Már nem haragszom! Végül is minden jól végződött. Haza fogunk menni, de csak ha már Angliát biztonságban tudhatjuk ezektől a… Valaha barátok voltunk, Owain! Nyújtsunk ismét kezet! Esküszöm, hogy semmi bántódásod sem esik!

Súlyos csend telepedett ránk.