Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Természetesen.

De Thesme gyanította, hogy mégis megsértette a ghayrogot, vagy legalábbis kényelmetlen gondolatokat ébresztett benne. A maga hűvös, idegen módján komoly és ösztönös beleérzésről tett tanúbizonyságot. Talán igaza volt, és Thesme tényleg saját előítéleteit, saját feszengését vetítette ki másokra. A lány minden eddigi kapcsolatát elrontotta, pedig ott emberekről volt szó — egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy senkivel sem tud normálisan megférni, akár emberekről, akár idegen lényekről van szó, és már eddig is rengeteg apró jellel hozta Vismaan tudomására, hogy vendégszeretete csupán megjátszott, félig-meddig kelletlen jótétemény, amivel az iránta érzett ellenszenvét leplezi. Tényleg így lenne? A jelek szerint az évek múlásával már ő is egyre kevésbé értette saját indítékait. De bármi legyen is az igazság, nem szerette volna, ha Vismaan betolakodónak érzi magát. Végül arra jutott, majd a következő napokban bebizonyítja, hogy őszinte szándékkal fogadta be.

Aznap éjjel jóval nyugodtabban aludt, mint az előző éjszaka, bár még mindig szokatlannak tűnt, hogy a padlóra szórt leveleken alszik és nincsen egyedül a kunyhóban, ezért pár óránként felriadt. Minden alkalommal a ghayrogot kereste a pillantása, de Vismaant teljesen lefoglalták az élménykockák. Észre sem vette a lányt. Thesme megpróbálta elképzelni, milyen lehet egyetlen hosszú, három hónapig tartó adagban letudni az éves alvásmennyiséget, aztán az utána fennmaradó időt folyamatos ébrenléttel tölteni — ez volt a legidegenebb a ghayrogban, gondolta. Végtelen órákon át hever az ágyon, miközben sem aludni, sem felállni nem tud, sehová sem húzódhat vissza, ha már nagyon kellemetlen a fájdalom… kevés ennél gyötrelmesebb kínszenvedést tudott elképzelni. Ennek ellenére a ghayrog hangulata nem változott, mindvégig komoly, nyugodt, passzív és csendes maradt. Vajon az összes ghayrog ilyen? Nem részegedtek le soha, nem jöttek ki a béketűrésükből, nem verekedtek össze az utcán, nem siratták a sorsukat, és nem veszekedtek a barátaikkal? Ha Vismaan a ghayrogok átlagos képviselője, akkor nem rendelkeztek az emberek gyarlóságaival. De hiszen nem is emberek — emlékeztette magát a lány.

Reggel megmosdatta a ghayrogot, és csillogóra sikálta a pikkelyeit. Utána kicserélte az ágyneműt. Miután enni adott Vismaannak, nekilátott a szokásos napi teendőinek, de lelkifurdalása volt, amiért az őserdőben vándorol kedvére, miközben a ghayrog a kunyhó rabja. Talán maradnia kellett volna, történeteket mesélni neki, vagy egyszerűen beszélgetni vele, hátha azzal enyhítheti az unalmát. De azt is tudta, hogy ha állandóan mellette marad, hamarosan kifogynak a közös témákból, és egymás agyára mennek. A ghayrog most amúgy is kapott több tucatnyi élménykockát az unalom ellen. Talán amúgy is jobban szeretett egyedül lenni az idő nagy részében. Mindenesetre Thesmének mindenképpen szüksége volt a magányra, most különösen, mert ketten osztoztak a kunyhón, ezért aznap reggel hosszabb felderítőútra indult. Sokféle bogyót és gyökeret gyűjtött vacsorára. Napközben eleredt az eső, ami elől egy széles levelű vrammafa alatt talált menedéket. Várakozás közben hagyta, hadd kalandozzon céltalanul a tekintete, és teljesen kiürítette az elméjét, egy időre megszabadult minden bűntudattól, kétségtől, félelemtől, emlékektől, a ghayrogtól, a családjától, egykori szeretőitől, a boldogtalanságtól és a magánytól. Az így fellelt béke bőven kitartott a délután nagyobbik részében.

Lassan megszokta, hogy Vismaan vele él. A ghayrog a következő időszakban sem okozott semmiféle problémát. Nem követelőzött, lefoglalta magát a kockákkal, és hatalmas, lenyűgöző türelemmel bírta az ágyhoz kötöttséget. Ritkán tett fel kérdéseket vagy kezdeményezett beszélgetést, de mindig barátságosan válaszolt, ha Thesme kérdezett tőle valamit. Mesélt a szülőbolygójáról — elbeszélése alapján meglehetősen kizsigerelt és rettenetesen túlnépesedett világnak tűnt —, az ottani életéről, a nagy álmáról, hogy letelepszik Majipooron, és az izgatottságról, amit az első alkalommal érzett választott bolygója szépsége láttán. Thesme megpróbálta elképzelni, milyen lehet Vismaan, ha izgatott. Talán vadul csapkod a kígyóhaja, nem csak lassan tekergőzik. Vagy megváltozik a szaga, az mutatja az érzelemváltozást.

A negyedik napon a ghayrog első alkalommal hagyta el az ágyat. A lány segítségével feltápászkodott, majd ép lábán és rögtönzött mankóján egyensúlyozva, óvatosan letette a földre a sérült lábát. Thesme orrát váratlanul csípős kipárolgás ütötte meg — mintha a fájdalmas arcrándulás szaglószervi megfelelője lett volna, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a ghayrogok valóban így fejezik ki érzelmeiket.

— Hogy van a lábad? — kérdezte a lány. — Érzékeny?

— Nem bírja el a súlyomat. De gyógyulok. Még néhány nap és szerintem állni is tudok majd. Gyere, segíts, hadd sétáljak egy kicsit! Teljesen berozsdásodtam a tétlenségben.

A lányra támaszkodva lassan, elővigyázatosan kisántikált a kunyhóból, a tavacskáig és vissza. A ghayrogot láthatóan felfrissítette a kis kirándulás. Thesmét nagy meglepetésére elszomorította a gyógyulás első jele, mert ez azt jelentette, hogy hamarosan — egy hét, két hét múlva? — Vismaan elég erős lesz és távozik, pedig ő nem akarta. Nem akarta, hogy elmenjen. Ez a furcsa felismerés teljesen elképesztette. Sóvárogva gondolt vissza korábbi, magányos életére, és az olyan fényűző apróságokra, mint amikor a saját ágyában aludt, vagy erdei kirándulása közben nem kellett aggódnia, vajon a vendége nem unatkozik-e túlságosan, és hasonlók; mert több szempontból egyre idegesítőbbnek találta a ghayrog jelenlétét. És mégis, mégis, mégis lehangolta és zavarta a tudat, hogy hamarosan itt fogja hagyni. Milyen különös ez, gondolta, milyen furcsa, mennyire tipikus Thesme!

Ezután naponta háromszor elkísérte sétálni Vismaant. A ghayrog még mindig nem bírta használni a törött lábát, viszont egyre ügyesebben mozgott a másikkal. Állítása szerint a duzzanat szépen apadt, és minden jel szerint a csont is megfelelően forrt össze. Egyre gyakrabban beszélt a tervezett farmról, vagy arról, hogyan tisztítja meg az őserdőt, és milyen növényeket ültet.

Az első hét végén, az egyik délután Thesme visszafelé tartott a kalimbotgyűjtő útjáról, amikor megállt azon a tisztáson, ahol rátalált a ghayrogra, és végignézte a csapdákat. A többségük üres volt, legfeljebb a szokásos kisállatokat fogták meg, de a tavacska mögötti aljnövényzetből különös és hangos vergődés zaja hallatszott. Amikor Thesme óvatosan megközelítette a bozótosban felállított csapdát, kiderült, hogy egy bilantoonnal van dolga. Még sohasem ejtett el ekkora állatot. A bilantoon elegáns, fürge jószág volt, éles patákkal és égnek álló parányi farokkal. Rendkívül elterjedtek Zimroel nyugati részén. A narabali változata kétszer nagyobbra nőtt, valóságos óriásnak számított zimroeli rokonaihoz képest. Egy átlagos testalkatú ember derekáig ért, és omlós, illatos húsa miatt nagyon értékesnek tartották. Thesme először ösztönösen arra gondolt, szabadon engedi ezt a szépséges jószágot: túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy végezzen vele — ráadásul túl nagyra nőtt. Azt már megtanulta, miképpen kell kioltani a kisebb állatok életét, de azok elfértek a tenyerében. Ez viszont nagy testű, intelligens és nemes jószág volt, ami valószínűleg tudta értékelni az életet, reményei, szükségletei és vágyai voltak — és valószínűleg várt rá a párja. Ostobaság, győzködte magát Thesme. A drólok, a mintunok vagy a sigimoinok valószínűleg ugyanúgy szerettek volna tovább élni, mint ez a bilantoon, mégis habozás nélkül végzett velük. Nem szabad érzelgősen emberi tulajdonságokkal felruházni az állatokat, különösen úgy, hogy civilizáltabb életében boldogan elfogyasztotta őket, ha másvalaki elvégezte helyette a piszkos munkát. A bilantoon elárvult párja akkoriban nem érdekelte.