Robert Silverberg - Majipoor krónikái

Megfájdult a feje, mereven feszültek az arcizmai, és most vette észre, hogy görnyedt vállal megy, mintha a kényelmesebb testtartással behódolna az eddig megvetett életmód előtt. Amilyen gyorsan csak tudott, ismét megszökött Narabalból. Így is csak jó két óra múlva, a város utolsó házaitól tisztes távolságban, az őserdei ösvényen kezdett enyhülni a feszültsége. Megállt egy ismerős kis tónál, levetkőzött és megmártózott a hideg, mély vízben, hogy a város utolsó mocskától is megszabaduljon. Ezután a városi öltözékét a vállára vetve, anyaszült meztelenül folytatta az útját a kunyhója felé.

Vismaan pontosan ugyanúgy hevert az ágyban, mint amikor Thesme elindult a városba.

— Jobban vagy? — kérdezte a lány. — Boldogultál egyedül?

— Nagyon csendes nap volt. A lábamban kissé nagyobb a duzzanat.

— Hadd nézzem.

Thesme óvatosan megtapintotta a ghayrog lábát. Valóban duzzadtabbnak tűnt, és Vismaan ösztönösen el is húzódott, amikor megérintette. Az alapján, amit a magas fájdalomküszöbről mondott, ez komoly bajt jelentett. A lány ismét mérlegelni kezdte, nem lenne-e bölcsebb Narabalba vinni orvoshoz. De a ghayrog továbbra sem aggódott, és Thesme amúgy sem hitte volna, hogy a narabali doktorok sokat tudnának a ghayrogok fiziológiájáról. Egyébként is szerette volna, ha itt marad mellette. Kipakolta a magával hozott gyógyszereket, és adott Vismaannak a lázra meg a gyulladásra szánt pirulákból. Utána vacsorát készített gyümölcsből és zöldségből. Még sötétedés előtt végigjárta a csapdákat a tisztás környékén, és talált is bennük néhány kisebb állatot — egy fiatal sigimoint és néhány mintunt. Gyakorlott mozdulattal tekerte ki a nyakukat. Kezdetben iszonyatosan nehezen szánta rá magát erre a feladatra, de szüksége volt húsra, és itt a vadonban senki más nem végezte el helyette a piszkos munkát. Előkészítette a húst. Miután fellobbant a tűz, visszament a kunyhóba. Vismaan éppen az egyik új kockával játszadozott, de félretette, amikor a lány felbukkant.

— Egy szót sem szóltál a narabali utadról — jegyezte meg.

— Nem voltam ott sokáig. Megszereztem, amire szükségem volt, beszélgettem egy kicsit az egyik nővéremmel, lehangoltan és dühösen távoztam, de amint elértem az őserdőbe, máris jobban éreztem magamat.

— Nagy gyűlölet él benned a városod iránt.

— Rászolgált a gyűlöletre. Azok a rettenetes és unalmas emberek, azok az ocsmány, törpe épületek… — A lány a fejét ingatta. — Tényleg, a nővérem szerint új városokat építenek a kontinens közepén a külvilágiaknak. Olyan sokan vándorolnak délre. Főleg ghayrogok, de vannak mások is, szürke, bibircsókos bőrrel…

— Hjortok — mondta Vismaan.

— Lehet. Mindegy. Állítólag kedvelik a bürokratikus munkát. A partvidéktől távol telepítik le őket, mert senki sem akarja őket Til-omonban vagy Narabalban látni, legalábbis nekem így tűnt.

— Még sohasem éreztem, hogy az emberek nem akarnak itt látni — mondta a ghayrog.

— Tényleg? Talán csak nem tűnt fel. Szerintem Majipooron elég súlyos előítéleteket táplálnak az emberek.

— Számomra ez nem volt ilyen nyilvánvaló. Természetesen Narabalban még nem jártam. Talán ott erősebbek az előítéletek, mint máshol. Északon semmiféle nehézséggel nem találkoztam. Voltál már északon?

— Nem.

— A pidruidi emberek szeretettel fogadnak minket.

— Tényleg? Úgy hallom, a ghayrogok várost építenek maguknak Pidruidtól keletre, sőt egészen messze keletre, valahol a Nagy Hasadék körül. Ha Pidruidban minden olyan csodálatos, miért kerestek más helyet magatoknak?

Vismaan hangja továbbra is nyugodt maradt.

— Igazság szerint nekünk problémásabb együtt élni az emberekkel. Túlságosan eltérő az életünk ritmusa… például az alvási szokásaink. Nehéz olyan városban lakni, ami minden éjjel nyolc órára álomba merül, miközben mi továbbra is ébren vagyunk. És akadnak még különbségek bőven. Ezért építettük Dulornt. Remélem, egy nap te is ellátogatsz oda. Bámulatos, gyönyörű hely. Olyan fehér sziklafajtából épült, ami enyhén derengő fényt bocsát ki. Nagyon büszkék vagyunk rá.

— Akkor miért nem élsz ott?

— Nem a hús ég?

A lány elvörösödött, és kirohant a kunyhóból, még éppen időben ahhoz, hogy megmentse a nyársra tűzött vacsorát. Duzzogva felvagdosta és felszolgálta a húst. Thokkát szedett mellé, és kitett egy flaska bort, amit Narabalban vett még aznap délután. Vismaan felült és kissé nehézkesen nekilátott az evésnek.

— Évekig Dulornban éltem — szólalt meg kis idő múlva. — De az egy nagyon száraz vidék, én viszont a szülőbolygóm forró és csapadékos részén nőttem fel, ami hasonlít Narabalhoz. Azért indultam dél felé, hogy dús termőföldet találjak magamnak. Az őseim gazdálkodók voltak, és úgy gondoltam, folytatnám a hagyományt. Amikor meghallottam, hogy Majipoor trópusi vidékén évente hatszor lehet betakarítani, és mindenkinek jut bőven termőföld, nekiláttam felderíteni a környéket.

— Egyedül?

— Igen, egyedül. Nincsen párom, de szándékomban áll szerezni egyet, amint letelepedtem.

— A terményt pedig eladod Narabalban?

— Így tervezem. A világomon alig maradt érintetlen vadon, és a megművelt területek is éppen csak elegendőek. Tudtad, hogy az élelmiszerkészletünk nagyobb részét importálnunk kell? Ráadásul Majipoor nagyon vonzó a számunkra. Gigászi bolygó, csekély népesség, és fejlődésre váró, érintetlen vadon. Nagyon, nagyon boldog vagyok itt. És szerintem nincsen igazad. Nem hiszem, hogy az emberek nem látnak minket szívesen. Ti, majipooriak kedvesek és barátságosak vagytok, civilizáltak, udvariasak, törvénytisztelők és rendesek.

— Ha bárki megtudná, hogy egy ghayroggal élek itt, mégis teljesen megdöbbenne.

— Megdöbbenne? Miért?

— Mert idegen vagy. És hüllő.

Vismaan különös horkantást hallatott. Nevetés lett volna?

— Nem vagyunk hüllők! Melegvérűek vagyunk, felneveljük a fiatal…

— Akkor hüllőszerűek. Olyanok, mint a hüllők.

— Kívülről talán. De muszáj elhinned, hogy majdnem annyira emlősök vagyunk, mint ti.

— Majdnem?

— Annyi a különbség, hogy tojásrakó faj vagyunk. De léteznek ilyen típusú emlősök is. Nagyot tévedtek, ha úgy gondoltátok…

— Igazából mindegy. A többiek hüllőnek tekintenek benneteket, az emberi faj meg ösztönösen irtózik a hüllőktől, ezért örökké feszült lesz a viszony a két faj között. Ez amolyan hagyomány, ami nagyon régről, még a Vén Föld történelem előtti időszakából ered. Ezen kívül… — még időben észbe kapott, mielőtt szóvá tette volna a ghayrog szagát. — Ezen kívül — fejezte be kissé sután, — ijesztőek vagytok.

— Ijesztőbbek, mint a bozontos szőrű, hatalmas szkandárok? Vagy a kétfejű su-suherisek? — Vismaan szemhéj nélküli, nyugtalanító szeme a lány felé fordult. — Szerintem inkább te érzed magad kényelmetlenül a ghayrogok közelében, Thesme.

— Ez nem igaz.

— Még egyszer sem tapasztaltam az általad említett előítéleteket. Most először hallok ilyesmiről. Zavarlak, Thesme? Hagyjalak egyedül?

— Nem. Nem. Teljesen félreértesz. Szeretném, ha maradnál. Segíteni akarok rajtad. Egyáltalán nem félek tőled, nem érzek irántad ellenszenvet sem. Mindössze azt próbáltam elmondani… szerettem volna elmagyarázni, mit éreznek a narabaliak, vagy legalábbis szerintem mit éreznek… — Nagyot kortyolt a borból. — Nem is értem, hogyan keveredtünk idáig. Bocsánatot kérek. Beszélhetnénk valami másról?