— Szükségem volt néhány dologra — mondta.
— Pedig azt reméltem, hogy végleg hazajöttél.
— Minek?
Mirifaine már válaszra nyitotta a száját — nagy valószínűséggel a szokványos prédikációra készült, hogy Thesmének ideje visszatérni a normális életbe, beilleszkedni a társadalomba és hasznos tagjává válni, satöbbi, satöbbi —, de még mielőtt bármit mondott volna, meggondolta magát, csak ennyit szólt:
— Hiányzol, drágám.
— Teszem, amit tennem kell. Örülök, hogy látlak, Mirifaine.
— Nem akarod legalább az éjszakát itt tölteni? Anya hamarosan hazaérkezik, és nagyon örülne, ha maradnál vacsorára.
— Hosszú út áll előttem. Nem maradhatok tovább.
— Jól nézel ki. Lebarnultál. Kicsattansz az egészségtől. A remeteség jót tesz neked.
— Igen. Kifejezetten.
— Nem rossz egyedül élni?
— Imádom — felelte Thesme. Nekilátott beszíjazni a hátizsákot. — Egyébként te hogy vagy?
Nővére megvonta a vállát.
— Egyformán. Lehet, hogy egy időre Til-omonba megyek.
— Jó neked.
— Igen, szerintem is. Nem bánnám, ha kicsit kiszabadulhatnék ebből a penészzónából. Holthus egész hónapban odafent dolgozott, valami egészen nagy munkán. Új városokat építenek a hegyvidéken, hogy legyen hol laknia annak a sok idegen lénynek, akik most érkeznek. Holthus szeretné, ha én is csatlakoznék hozzá a gyerekekkel együtt, és szerintem így fogok tenni.
— Idegen lények? — kérdezte Thesme.
— Nem is tudsz róluk?
— Mesélj.
— A külvilágiak lassan szivárognak lefelé északról. Az egyik fajtájuk, ami olyan, mint egy gyík, csak emberi kezekkel és lábakkal, ebben az őserdőben akar növényeket termeszteni.
— Ghayrogok.
— Ó, szóval mégis hallottál róluk? És van egy másik fajta is, azok a pufók, rücskös, sötétszürke bőrű, békafejű lények, akik gyakorlatilag minden közigazgatási munkát átvettek Pidruidban, legalábbis Holthus szerint. Ők a vámtisztek, a piacfelügyelők meg minden ilyesmi. Szóval idelent is folyamatosan jut nekik munka, ezért Holthus meg a til-omoniakból álló bizottság úgy tervezi, hogy a szárazföld belsejében építenek nekik települést…
— Mert akkor nem zavarják a parti városok lakóit?
— Micsoda? Ó. Gondolom, ez is szempont… végtére is senki sem tudja, vajon be tudnak-e illeszkedni közénk… de inkább arról van szó, hogy Narabalban nem igazán jutna hely ennyi bevándorlónak, és felteszem, Til-omonban hasonló a helyzet…
— Igen, értem — mondta Thesme. — No jó. Kérlek, mindenkinek add át szívélyes üdvözletemet. Ideje elindulnom. Kellemes nyaralást Til-omonban!
— Thesme, kérlek…
— Mi az?
Mirifaine szomorúan pillantott rá.
— Olyan nyers vagy! Távoli és fagyos! Hónapok óta nem találkoztunk, mégis alig bírod elviselni, ha kérdezek valamit, és olyan dühösen nézel rám… de miért haragszol, Thesme? Hát bántottalak én valaha? Hát kaptál bármi mást tőlem, mint szeretetet? Vagy bármelyikünktől? Lehetetlenség kiigazodni rajtad.
Thesme tudta, hogy teljesen értelmetlen lenne még egyszer elmagyarázni a helyzetet. Eddig sem értette meg senki, soha nem is lesznek képesek rá, legkevésbé azok, akik állítólag szerették. Próbált a lehető legnyájasabb hangon válaszolni.
— Nevezd kései kamaszos lázadásnak, Miri. Mindannyian nagyon jók voltatok hozzám. De semmi sem akart működni, és nem tehettem mást, el kellett mennem innen. — Ujjai hegyével gyengéden megérintette nővére karját. — Ki tudja, egyszer talán hazatérek.
— Bízom benne.
— Csak ne számíts rá a közeljövőben. Mindenkinek add át az üdvözletemet — mondta Thesme, és távozott.
Feszengve, feszülten vágott át a városon. Attól tartott, hogy összetalálkozik az anyjával, valamelyik régi barátjával, esetleg valamelyik korábbi szeretőjével, ami még rosszabb. Miközben az ügyeit intézte, néhányszor lopva körülnézett, mint egy tolvaj, és többször is behúzódott valamelyik sikátorba egy ismerős elől. Éppen eléggé felkavarta a beszélgetés a nővérével. Amíg Mirifaine szóvá nem tette, eszébe sem jutott, hogy szemmel láthatóan dühös, de Mirinek igaza volt, és Thesme azóta is világosan érezte a bősz harag tompán lüktető maradványát. Ezek az emberek — ezek a szörnyűséges kisemberek, akik kisstílű vágyaikkal, kisstílű félelmeikkel és kisstílű előítéleteikkel eltelve morzsolgatták értelmetlen napjaikat — egyszerűen feldühítették. Járványként árasztották el Majipoor felszínét, bele-belecsíptek a feltérképezetlen erdőkbe, a roppant, átszelhetetlen óceánokat bámulták, ocsmány, sáros városokat alapítottak a felfoghatatlan szépség közepén, és közben egyetlen egyszer sem jutott eszükbe feltenni maguknak a kérdést, mi célja ennek az egésznek. Ez volt bennük a legrosszabb — hogy vakon és kérdések nélkül élték az életüket. Hát egyszer sem jutott eszükbe felnézni a csillagokra, és eltűnődni azon, miért olyan fontos az, hogy az emberiség kiözönlött a Vén Földről — és ezernyi meghódított planétán hozta létre anyabolygója másolatát? Vagy ez senkit sem érdekelt? Felőlük ez akár a Vén Föld is lehetett volna, pedig az már régen egy kiszikkadt, felprédált, kizsigerelt és elfeledett porhüvellyé vált, ez a bolygó pedig még az emberi megszállás évszázadait követően is csodálatos világ; de valaha réges-régen minden bizonnyal a Régi Föld is ugyanolyan szép lehetett, mint most Majipoor. És újabb ötezer év múlva Majipoor sem lesz különb elődjénél, visszataszító város-monstrumok nyújtóznak több száz mérföld hosszan, ameddig csak a szem ellát, és mindenhol nyüzsög majd a forgalom, és mocsok habzik majd a folyókban, az őshonos állatfajok kipusztulnak, és a szerencsétlen, kisemmizett alakváltók rezervátumokban senyvednek. Az összes régi melléfogást újra elkövetik majd ezen a szűz világon. Thesmében hirtelen akkora erővel fortyogott a felháborodás, ami még őt is meglepte. Sohasem tudatosult benne eddig, hogy ilyen kozmikus méretű viszálya van az egész világgal. Eddig azt hitte, csak elrontott szerelmi játszmákról, túlérzékeny idegekről és zavaros életcélokról van szó, erre hirtelen áradatként öntötte el az egész emberi univerzummal szemben táplált dühös elégedetlenség. A harag pedig erővel ruházta fel. Legszívesebben az egész Narabalt az óceánba hajította volna. Persze nem tehette meg, hiszen semmin sem változtathatott, egyetlen pillanatra sem állíthatta meg az úgynevezett civilizáció terjedését. Visszamenekülhetett a dzsungelbe, a nyirkos ködbe, az egymásba fonódó indák és a félénk mocsári teremtmények közé, vissza a kunyhójához, a mozgásképtelen ghayrogjához, aki maga is része a bolygót elborító hullámnak, de vele legalább törődhet, még ápolgathatja is. Mert Thesme saját fajtársai nem kedvelték vagy még gyűlölték is, ezért a ghayrogot felhasználva más lehet, mint ők. Ráadásul a ghayrognak szüksége volt rá, és ilyen még sohasem fordult elő a lánnyal.
Megfájdult a feje, mereven feszültek az arcizmai, és most vette észre, hogy görnyedt vállal megy, mintha a kényelmesebb testtartással behódolna az eddig megvetett életmód előtt. Amilyen gyorsan csak tudott, ismét megszökött Narabalból. Így is csak jó két óra múlva, a város utolsó házaitól tisztes távolságban, az őserdei ösvényen kezdett enyhülni a feszültsége. Megállt egy ismerős kis tónál, levetkőzött és megmártózott a hideg, mély vízben, hogy a város utolsó mocskától is megszabaduljon. Ezután a városi öltözékét a vállára vetve, anyaszült meztelenül folytatta az útját a kunyhója felé.
Читать дальше