Robert Silverberg: Majipoor krónikái

A comb legvastagabb részénél törte el a lábát. A duzzanat még a rendkívül vastag, pikkelyes bőrön keresztül is látszott. A lány óvatosan megérintette, és megnyomta. A ghayrog alig hallhatóan felszisszent, de ezt leszámítva nem tűnt úgy, mintha Thesme tovább rontott volna az állapotán. Valami mintha mozgott volna a comb belsejében. A törött csont két vége lett volna? Van egyáltalán a ghayrogoknak csontjuk? Olyan keveset tudok, gondolta Thesme gyászosan — a ghayrogokról, a gyógyításról, bármiről.

— Ha ember lennél — mondta neki — az orvosi műszereinkkel megvizsgálnánk a sérülés helyét, összeillesztenénk a törött végeket, és addig szorítanánk azokat egymáshoz, amíg össze nem forr. Hasonlít ez bármihez a ti módszereitekre?

— A csont magától összeforr — válaszolta a ghayrog. — A törött végeket az izommozgás húzza majd egymáshoz és tartja egyben, amíg meg nem gyógyulok. De néhány napig feküdnöm kell, mert ha felállok, a lábam súlya széthúzza a törött csontokat. Nem zavar, ha addig itt maradok?

— Maradj, amíg kedved tartja. Ameddig szükséges.

— Nagyon kedves tőled.

— Holnap bemegyek a városba feltölteni a készleteimet. Van valami, amit kifejezetten szeretnél?

— Van élménykockád? Zenével, könyvekkel.

— Itt csak kevés. De holnap szerezhetek újabbakat.

— Kérlek. Mivel nem alszom, nagyon hosszúak az éjszakák. A népem éppen ezért nagy rajongója a szórakozás minden formájának.

— Elhozom, amit csak találok — ígérte a lány.

Thesme most három kockát adott neki — egy színdarabot, egy szimfóniát és egy színkompozíciót —, majd nekilátott rendet rakni. Közben leszállt az este, korán, mint itt, az egyenlítő közelében mindig. A neszekből ítélve odakint ismét szemerkélni kezdett az eső. Normális esetben ilyenkor még olvasgatott, amíg túlságosan be nem sötétedett, aztán nyugovóra tért. Ma este azonban minden más volt. Az ágyát elfoglalta egy rejtélyes, hüllőszerű lény: a padlón kellett megágyaznia magának, ráadásul hosszú hetek óta most először beszélgetett valakivel, ettől pedig szokatlanul felbolydultak a gondolatai. Vismaant láthatóan lefoglalták a kockák. Thesme kiment leveleket szedni a hólyagbokorról: két hatalmas nyalábbal hordott be a kunyhó padlójára, az ajtó közelébe. Aztán megkérdezte a ghayrogot, szüksége van-e valamire. A lény éppen csak látható biccentéssel felelt, de nem szakadt el a kockától. Thesme jó éjszakát kívánt neki, majd leheveredett a rögtönzött priccsre. Kényelmes volt, kényelmesebb, mint hitte. De egyszerűen nem bírt elaludni. Folyamatosan forgolódott, minden tagját merevnek érezte, az összes porcikája fájt, és a másik lény jelenléte alig néhány méterre tőle szinte tapintható hullámokban kavarta fel a lelkét. A ghayrog csípős, kikerülhetetlen szaga tovább rontott a helyzeten. Evés közben sikerült megfeledkeznie róla, de most, hogy a sötétben az összes idegvégződése túlságosan érzékennyé vált, minden lélegzetvétel olyan zavaró lett, akár egy folyamatosan felharsanó, lármás trombitaszó. Néha felült, és a sötétben Vismaan felé bámult, aki mozdulatlanul és némán hevert az ágyon. Végül csak elnyomhatta az álom, mert amikor lassan érzékelni kezdte a hajnal neszeit, az ismerős csivitelést és a dallamos rikoltozást, az ajtónyíláson pedig beszűrődött az erőtlen fény, zavart kábasággal ébredt, mint aki mélyen aludt ugyan, de nem a megszokott fekhelyén. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát, és eszébe jutott, hogy hol van, mit keres itt.

A ghayrog őt nézte.

— Nyugtalan éjszakád volt. Zavar a jelenlétem.

— Majd megszokom. Hogy érzed magad?

— Merevnek. A testem érzékeny és sajog. De azt hiszem, elkezdett összeforrni a csont. Érzem a bent lezajló folyamatot.

A lány vizet vitt neki és egy tálban gyümölcsöt. Aztán kiment a puha, nyirkos hajnali ködbe, gyorsan belegázolt a tavacskába és megfürdött. Amikor ismét belépett a kunyhóba, újult erővel ütötte meg az orrát a bűz. A friss reggeli levegő és a fanyar ghayrogszag most különösen éles kontrasztot alkotott, de hamarosan sikerült újra megfeledkeznie róla.

— Napnyugtáig nem érek vissza Narabalból — mondta öltözködés közben. — Biztosan nem baj, ha egyedül hagylak?

— Ha karnyújtásnyira hagysz vizet és ennivalót, nem. És olvasnivalót.

— Abból nincsen sok. Hozok még. Attól tartok, nagyon csendes napod lesz.

— Lehet, hogy jön egy látogató.

— Látogató? — kiáltotta Thesme elborzadva. — Kicsoda? Miféle látogató? Senki sem jár erre! Vagy volt egy útitársad, aki éppen téged keres az erdőben?

— Ó, dehogy. Egyedül utaztam. Arra gondoltam, hátha valamelyik barátod…

— Nincsenek barátaim — mondta Thesme komolyan.

Még be sem fejezte a mondatot, már érezte, milyen ostobán is hangzik ez így — csupa önsajnálat és melodráma. De a ghayrog nem tett rá megjegyzést, ezért vissza sem vonhatta az egészet. Inkább látványosan lefoglalta magát a hátizsák felcsatolásával, hogy zavarát leplezze.

A ghayrog csak akkor szólalt meg, amikor már indulni készült.

— Narabal szép hely?

— Még nem láttad?

— Nem a parton, hanem a szárazföldi úton jöttem Til-omon felől. Til-omonban azt mondták, Narabal gyönyörű.

— Narabal egy nagy semmi — mondta Thesme. — Kunyhók. Sáros utcák. Mindent elborítanak az indák, és ha egy épület kibírja az első évet, már szét is cincálták. Ezt Til-omonban hallottad? Vicceltek. Tudod, a két város komolyan rivalizál. Til-omon lakói megvetik Narabalt. Az a másik nagy trópusi kikötő. Ha a helyiek azt mondták, Narabal csodálatos hely, csak szórakoztak veled.

— De miért tennének ilyesmit?

Thesme vállat vont.

— Honnan tudjam? Talán szerették volna, ha minél előbb továbbállsz. Mindenesetre ne várj sokat Narabaltól. Ezer év múlva akár lehet is belőle valami, de most csak egy koszos kis telepesváros.

— Azért remélem, egyszer megnézhetem. Ha megerősödik a lábam, megmutatod nekem Narabalt?

— Persze — mondta a lány. — Miért ne? De hidd el, csalódni fogsz. Most viszont indulnom kell. Még a forróság előtt be akarok érni a városba.

Miközben Thesme fürge léptekkel Narabal felé tartott, elképzelte, milyen lenne, ha egyszer csak egy ghayroggal az oldalán bukkanna fel a városban. A narabaliak egyszerűen imádnák! Vajon meg is dobálnák őket kövekkel és sárgöröngyökkel? Fintorogva mutogatnának rájuk, elfordulnának, ha Thesme köszönne nekik? Valószínűleg. Ott az a kerge Thesme, mondogatnák egymásnak, idegeneket hurcol a városba, kígyószerű ghayrogokkal cimborál, és ki tudja, milyen természetellenes dolgokat művel velük a dzsungelben. Igen. Thesme elmosolyodott. Mókás lenne Vismaannal parádézni Narabal utcáin. Amint a ghayrog készen áll a hosszú őserdei útra, ki is próbálja.

Az ösvény nem volt több durván kitaposott csapásnál, ahol útjelzőként legfeljebb egy-egy megjelölt fatörzs vagy kőhalom szolgált, és sok helyen teljesen benőtte a gyom. Thesme azonban mostanra egészen kitapasztalta az őserdőt. Ritkán tévedt le az útról, ha pedig igen, akkor is hamar visszatalált. Késő délelőtt elérte a várost körülvevő ültetvényeket, és hamarosan Narabal is felbukkant előtte. A városka reszketeg ívben kuporgott a tengerparti magaslatokon — komoly erőfeszítésekkel kúszott fel az egyik domboldalon, hogy leereszkedjen a másikon.

Thesme elképzelni sem tudta, miért akartak elődeik éppen itt várost építeni, Zimroel legeslegdélibb pontján, amit egy fél világ választott el a bolygó lakott részétől. Lord Melikand ötlete volt, aki ezt a rengeteg idegent is telepesnek hívta Majipoorra, hogy fellendítse a nyugati kontinens fejlődését. Lord Melikand idejében mindössze két város létezett Zimroelen — mindkét rendkívül elzárt település a kolonizáció legkorábbi fázisában jött létre egy igazi földrajzi melléfogás eredményeként, ugyanis csak később derült ki, hogy a másik kontinens lesz a majipoori civilizáció központja. Északnyugaton állt a csodálatos éghajlattal és bámulatos, természetes kikötővel büszkélkedő Pidruid; messze innen, a kontinens átellenes végén, a keleti parton pedig Piliplok, amit a vándorló tengeri sárkányokra vadászó tengerészek neveztek ki főhadiszállásuknak. Mostanra az egyik hatalmas belföldi folyó mentén felépült a Ni-moya nevű városka, a nyugati parton meg, rögtön a trópusi égöv peremén, kinőtt a földből Til-omon, és a hírek szerint a középső hegyvidéken most alapítottak újabb települést, sőt állítólag a ghayrogok szintén várost építettek Pidruidtól nagyjából ezer mérföldre. Idelent, a forró, párás délen, a kontinens csücskében csak Narabal rejtőzött. Ha valaki megállt a Narabal-csatorna partján, és elnézett a messzeségbe a víz felett, akkor minden bizonnyal szörnyű súllyal nehezedett rá a háta mögött húzódó több ezer mérföldnyi vadon tudata, az előtte elterülő több ezer mérföldnyi víztömegről nem is beszélve, ami elválasztotta őket Alhanroel kontinensétől és a valódi városoktól. Thesme fiatalkorában ijesztőnek találta a gondolatot, hogy ilyen távol él a civilizáció központjától. Ennyi erővel egy másik bolygón is lehetett volna. Máskor azonban éppen a nyüzsgő metropoliszokkal teli Alhanroel tűnt mesebeli helynek, és Narabalt érezte a világ valódi központjának. Sohasem járt máshol, és nem is hitte, hogy valaha alkalma nyílna rá. Az egyetlen viszonylag megközelíthető városnak Til-omon számított, de még az is nagyon messze volt innen, és azok szerint, akik jártak már ott, nem sokban különbözött Narabaltól, legfeljebb kicsit kevesebbet esett az eső — és a Nap mindig az egén lebegett, mint egy hatalmas, unalmas és fürkésző zöld szem.