Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Megsérültem — mondta. — Ostoba voltam, és most megfizetek érte.

— Tudod mozgatni a kezedet meg a lábadat? — kérdezte Thesme.

— A karomat igen. Az egyik lábam eltört. Valószínűleg a hátam is. Segítesz?

A lány letérdelt a lény mellé és alaposabban szemügyre vette. Valóban hüllőszerűnek tűnt, igen, a csillogó pikkelyek és a sima, kemény test miatt. Fagyosan zöld szeme egyáltalán nem pislogott, a haja sűrű, vastag tincsek furcsa kupacává állt össze, ráadásul ezek a fekete hajtekercsek lassan vonaglottak. A lénynek élénkvörös, villás kígyónyelve volt, ami megállás nélkül cikázott a keskeny, szinte alig látható ajkak között.

— Mi vagy te? — kérdezte Thesme.

— Ghayrog. Ismered a népemet?

— Persze — felelte a lány, pedig valójában alig tudott róluk valamit. Az elmúlt évszázadok során számos nem emberi faj telepedett le Majipooron, sőt Lord Melikand Napkirály valóságos idegenseregletet hívott ide, mert az emberek képtelenek voltak betölteni a gigászi bolygót. Thesme azt hallotta, vannak közöttük négykarúak és kétfejűek, apró termetű, csápos teremtmények és ilyen pikkelyes bőrű, kígyónyelvű lények, de eddig egyetlen idegen sem jutott el Narabalba, a nagy semmi peremére, a lehető legmesszebbre az emberi civilizációtól. Szóval ilyen lenne egy ghayrog? Fura egy teremtmény, gondolta a lány, testfelépítésében szinte emberi, miközben minden más apróságban teljesen idegen, egy igazi szörnyeteg, aminek rémálmokban a helye… pedig igazából nem is volt félelmetes. Thesme megsajnálta szegény ghayrogot — a vándort, aki kétszeresen is elveszett, mert először elhagyta a szülőbolygóját, most pedig biztosan messzire tévedt mindenkitől, akit Majipooron ismerhetett. Ráadásul súlyosan meg is sérült. Mihez kezdjen vele? Kívánjon neki mielőbbi gyógyulást — és hagyja magára? Aligha. Menjen a távoli Narabalba és szervezzen mentőcsapatot? Az legalább két nap, és egyáltalán nem biztos, hogy bárki hajlandó lesz segíteni. Cipelje a kunyhójába és gyógyítsa fel? Ez tűnt a legvalószínűbb megoldásnak, de mi lesz a magánnyal, és egyáltalán, hogyan kell ellátni egy ghayrogot? És tényleg ekkora felelősséget akar a nyakába venni? A kockázatról nem is beszélve — mégis csak egy idegen lény, és fogalma sem volt, mire számíthat tőle.

— Vismaan vagyok — mondta a ghayrog.

Ez vajon a neve volt, a rangja vagy az állapotára vonatkozott? De Thesme végül nem kérdezett rá.

— Thesmének hívnak — mondta. — Az őserdőben élek, egy órányira innen. Hogyan segíthetnék rajtad?

— Hadd kapaszkodjak beléd, miközben megpróbálok felállni. Bírni fogod?

— Valószínűleg.

— Nőnemű vagy, igaz?

A lány csak szandált viselt, semmi mást. Elmosolyodott, és gyengéden megérintette a mellét, az ágyékát, és bólintott.

— Igen, nő vagyok.

— Gondoltam. Én hím vagyok, ezért nem biztos, hogy elbírsz.

Hím? A lény két lába között teljesen sima volt a bőr, amitől olyan nemtelennek tűnt, akár egy bábu. A ghayrogok nemiszervei valószínűleg máshol vannak. És ha valóban hüllők, akkor Thesme keblei semmit sem jelentenek neki. De akkor is furcsa, hogy így rákérdezett.

Thesme letérdelt a lény mellé, és azon tűnődött, vajon hogy lesz képes törött háttal ez a lény egyáltalán felállni vagy sétálni. A ghayrog a vállára tette a kezét. Thesme először megriadt az érintésétől. A bőre hűvös volt, száraz, merev és sima, mintha páncélt viselne. Ennek ellenére nem tűnt kellemetlennek, csak furcsának. A ghayrog átható szagot árasztott, mocsárszerű, kesernyés kipárolgást, amibe mintha mézszerű illat keveredett volna. Olyan tolakodó és penetráns volt, hogy a lány nem is igazán értette, miért nem tűnt fel neki korábban. Valószínűleg ennyire letaglózta a meglepetés ereje. Most már nem tudta figyelmen kívül hagyni a szagot, és először ugyan rendkívül kellemetlennek találta, néhány pillanat múlva azonban már egyáltalán nem foglalkozott vele.

— Próbálj meg mozdulatlan maradni — mondta neki a lény. — Beléd kapaszkodok.

Thesme leguggolt, térdét és kezét a talajba vájta, és legnagyobb döbbenetére a ghayrognak sikerült felegyenesednie. Furcsán, tekergőzve mozgott, és valóban a lányra nehezedett, sőt egyszer teljes testsúlyát a két lapockája közé helyezte, amitől Thesmének a lélegzete is elakadt. Viszont a következő pillanatban már állt, ha imbolyogva is, és egy lengedező indába kapaszkodott. A lány felkészült rá, hogy elkapja, de a ghayrog talpon maradt.

— Ez a lábam elrepedt — közölte. — A hátam sérült, de nem törött, azt hiszem.

— Nagyon fáj?

— Fáj? Nem, mi alig érzünk fájdalmat. A probléma funkcionális. Ez a láb nem fog megtartani. Keresnél nekem egy erős botot?

Thesme körülnézett, hátha talál valamit, amit mankóként használhat, majd a pillantása megállapodott egy lombok közül lelógó, strapabírónak látszó léggyökéren. A csillogó, fekete gyökér vastag volt, de szikkadt, és addig tekergette ide-oda, amíg le nem tört egy kétméteres darabot belőle. Vismaan keményen megmarkolta, a másik karjával átölelte a lányt, és elővigyázatosan az ép lábára helyezte teljes súlyát. Nagy nehézségek árán tett egy lépést, majd még egyet. A törött lábát csak húzta maga után. Thesme úgy érezte, megváltozott a szaga: most szúrósabb lett, ecetesebb, kevésbé mézszerű. Biztosan a megerőltetéstől. A fájdalom valószínűleg egyáltalán nem volt olyan kicsi, mint azt szerette volna elhitetni vele. De mindent összeverve tudott mozogni.

— Hogyan sérültél meg? — kérdezte a lány.

— Felmásztam a fára, hogy fentről nézzem meg a környéket. Az ág nem bírta el a súlyomat.

A lény a magas sijaneelfa fényes, karcsú törzse felé biccentett. A legalacsonyabb ág, ami így is legalább negyvenlábnyira magasodott a lány feje fölött, most repedten csüngött lefelé, éppen csak néhány kéregfoszlány tartotta a helyén. Thesmét őszintén megdöbbentette, hogy a ghayrog túlélt egy ekkora zuhanást, majd egy pillanat múlva az is eszébe jutott, vajon egyáltalán miként jutott fel odáig a tükörsima törzsön.

— A tervem — mondta a ghayrog —, hogy itt telepszem le és növényeket termesztek. Te is gazdálkodsz?

— Nem, én csak itt élek.

— Párban?

— Egyedül. Narabalban nőttem fel, csak egy kicsit el kell vonulnom a világtól. — Visszaértek a kalimbottal teli iszákhoz, amit Thesme elejtett, amikor észrevette a ghayrogot. Felvette a földről és a vállára kapta. — Velem maradhatsz, amíg meggyógyul a lábad. De rámegy az egész délutánunk, mire visszaérünk a kunyhómhoz. Biztosan tudsz gyalogolni?

— Most is gyalogolok — mutatott rá a ghayrog.

— Csak szólj, ha pihenni akarsz.

— Majd. Most nem.

Valóban közel fél óráig bírta a lassú és bizonyára fájdalmas sántikálást, mire szólt, hogy álljanak meg egy kicsit, és még akkor sem ült le a földre, csak egy fatörzsnek támaszkodott. Mint mondta, felesleges még egyszer végigszenvedni a feltápászkodás bonyolult folyamatát. Összességében véve nyugodtnak tűnt, és viszonylag kevéssé látszott rajta, hogy fájdalmai lennének, habár rezzenéstelen arca és állandó, merev pillantása miatt amúgy is lehetetlen lett volna bármiféle érzelmet leolvasni róla. Egyedül a folyamatosan elővillanó és visszahúzódó villás nyelve árulkodott arról, hogy egyáltalán érez valamit, csak Thesme nem tudta értelmezni, vajon mit. Pár perc múlva folytatták az utat. A lányt egyre jobban fárasztotta a lassú tempó, legalább annyira, mint a vállára nehezedő súly, és az izmai is kezdtek begörcsölni. Lassan haladtak a dzsungelben, és alig szóltak egymáshoz. A ghayrogot lefoglalta az erőfeszítés, amivel sérült testén uralkodott, Thesme pedig az útra összpontosított. Azt nézte, hol rövidíthetnének, észben tartotta, merre vannak a patakok, a sűrű bozótosok és az egyéb elkerülendő akadályok, amelyekkel nem tudnának megbirkózni. Félúton járhattak a kunyhó felé, amikor meleg cseppekben esni kezdett az eső, és onnantól kezdve végig tapadós, fülledt ködben haladtak. A lány az ereje végső tartalékainál járt, mire felbukkant előttük a házikó.