Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Viszont még mindig ott van a Lélektároló.

Talán soha többé nem hagyhatja el a Labirintust, de attól még szabadon kóborolhat — persze akkor, ha nem kapják el — a több millió régen halott alattvaló életében, a felderítők, úttörők, harcosok, akár Napkirályok és Pontifexek emlékei között. Ez azért nem csekély kárpótlás, nem igaz?

Hissune megáll a szűk előszobában, és felmutatja az engedélyét a tompa tekintetű szolgálatos hjortnak.

Számtalan különféle magyarázattal készült a kérdésekre: különleges megbízatást teljesít a Napkirály számára, fontos történelmi kutatómunkáról van szó, demográfiai részeredmények korrelációjáról, adatprofilok hitelesítéséről — igen, Hissune nagyon ért az efféle beszédhez, és a torkában ugrásra készen lapulnak a hazugságok. De a hjort csak ennyit mond:

— Tudod, hogyan kell használni a műszereket?

— Jó ideje nem jártam itt. Meg tudná mutatni még egyszer?

A tokákba gyűrődött, petyhüdt bőrű, csúnya, szemölcsös lény lassan feláll, és egy elzárt részleg ajtajához vezeti a fiút. Fürge kézmozdulatokkal nyitja ki a különleges zárat, aztán egy képernyőre és egy csomó gombra mutat.

— Az irányítókonzol. Kérd ki a kapszulát, amire szükséged van. Ha megkaptad, illeszd be ide. Minden papírt írj alá. Ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát, ha végeztél.

És ennyi az egész. Szép kis biztonsági rendszer! Szép kis biztonsági őr!

Hissune pedig magára marad Majipoor valaha élt összes lakójának leolvasott emlékével.

Legalábbis majdnem összes lakójának. Kétségkívül több milliárdnyian élték le az életüket anélkül, hogy kapszulát csináltattak volna az emlékeikről. De tízévente egyszer minden huszadik életévét betöltött alattvaló hozzájárulhat saját történetével a roppant termek gyűjteményéhez. Hissune jól tudja, milyen aprócska kapszulák ezek, de még így is sok-sok mérföld hosszan sorakoznak a Labirintus többszintes raktáraiban. A billentyűzetre helyezi az ujjait. Remeg a keze.

Hol kezdje?

Mindent tudni akar. Zimroel erdejében akar utat vágni az első felfedezőkkel, csatában szeretné visszaszorítani a metamorfokat, vitorlát bontana a Nagy-óceánon, tengeri sárkányra vadászna a Rodamaunt-szigetvilág vizein, vagy… vagy… vagy… Szabályosan remeg a mohóságtól. Hol kezdje? A billentyűket bámulja. Megadhatja a dátumot, a helyet, egy meghatározott személy nevét, de akkor is tizennégyezer évből válogathat. Nem is, inkább nyolc- vagy kilencezer az, mert a lélekmásolatokat Lord Stiamot idejében, esetleg nem sokkal korábban kezdték el tárolni. Hogyan is választhatna ki egyetlen kiindulási pontot? Tíz percig döntésképtelenül, mozdulatlanul mered maga elé.

Aztán a véletlenre bízza a választást. Legyen egy emlék a nagyon korai időkből, gondolja. Mondjuk Zimroel kontinenséről, az idő a Stiamot előtti Napkirály, Lord Barhold uralkodásának kora, a személy pedig… mindegy, bárki! Bárki!

Apró, csillogó tok bukkan elő a kiadónyílásból.

Hissune izgatottságtól és örömtől reszkető kézzel dugja a tokot a készülék foglalatába, aztán felveszi a sisakot. Pattogó hang serceg a fülében. Halovány, bizonytalan, kék, zöld és skarlátpiros vonalak csíkozódnak lehunyt szemhéja mögött. Működik? Igen! Igen! Máris érzi a másik elme jelenlétét. Egy kilencezer éve halott valaki — ráadásul egy nő, egy fiatal lány — jelenlétét, és az elméje zubogva tör be Hissune gondolatai közé, és egyszer csak nem tudja eldönteni, ő most akkor Hissune a Labirintusból — vagy Thesme Narabalból…

A gyönyör halk, elfúló hangja szakad fel belőle, és teljesen elengedi azt a személyiséget, amivel tizennégy évig élt együtt, és hagyja, hadd vegye át az uralmat felette egy másik lélek.

Thesme fél éve élt magányosan a kunyhójában, amit saját maga épített a sűrű trópusi dzsungelben, nagyjából hat mérföldre Narabaltól keletre, ahová már nem jutott el a tenger felől érkező szél, és a nyirkos hőség fullasztó lepelként tapadt mindenre. Korábban sohasem élt egyedül, és kezdetben sokszor tűnődött azon, vajon hogyan birkózik meg majd ezzel a feladattal. De végtére is kunyhót sem épített még soha, mégis egészen jó munkát végzett: karcsú sijaneelfákat vágott ki, lehántotta róluk az aranyszínű kérget, síkos, kihegyezett végüket a nedves, puha talajba nyomta, indákkal kötötte össze őket, majd végül öt hatalmas, kék vramma-levelet borított az egészre tetőnek. Nem volt építészeti műremek, de megvédte az esőtől, és a felfázástól sem kellett tartania. Egy hónap sem telt el, és a megkopasztás ellenére a sijaneeltörzsek mind gyökeret eresztettek, és bőrszerű, új leveleket hajtottak a magasban, közvetlenül a tető alatt. És a törzseket összefogó indák is éltek, mert húsos, piros kacsokat eresztettek lefelé, majd sikeresen megtalálták a termékeny talajt. A kunyhó élt, és minden eltelt nappal meghittebbé, biztonságosabbá vált: az indák vastagodtak, a fatörzsek szépen kikerekedtek. Thesme imádta. Narabalban semmi sem maradt halott sokáig, ahhoz túl meleg volt a levegő, túlságosan ragyogó a napfény és rendkívül bőséges az eső. Itt minden pillanatok alatt átalakult, és tette ezt a trópusok féktelen, bővérű könnyedségével.

Az állandó magányt szintén jól bírta. Thesme korábban is érezte, hogy el kell szabadulnia Narabalból, mert egyszer csak félrecsúszott az élete: túl nagy lett a káosz, túl hangos a belső lárma, a barátokból idegenek váltak, a szeretőkből ellenségek. Huszonöt éves volt, és úgy érezte, most meg kell állnia, hogy alaposan körülnézzen és állítson mindennapi ritmusán, mielőtt darabokra rázná az életét. Az őserdő ideális helynek bizonyult ehhez. Thesme korán kelt, megmosdott a tavacskában, amelyen egy csigalassú, vén groomwarkkal és parányi, kristályszerű csicsiborok rajával osztozott, a thokkaindáról begyűjtötte a reggelijét, aztán az erdőben sétált, énekelt, verseket írt, megnézte, fogtak-e valamit a csapdák, fára mászott, a magasban feszülő indák hálójában napozott, szunyókált, úszott, magában beszélt, és napnyugtakor aludni tért. Az elején attól tartott, hogy nem lesz mit csinálnia és hamar elunja magát, de ez nem így történt. Minden napját bőségesen kitöltötték a tennivalók, és állandóan maradt másnapra is.

Először arra számított, hogy hetente legalább egyszer bemegy majd Narabalba a tartósabb élelmiszerekért, az új könyvekért és az élménykockákért, egy hangversenyre vagy előadásra, esetleg meglátogatja a családját vagy azt a néhány barátját, akire még kíváncsi volt. Egy darabig tényleg viszonylag gyakran bement a városba. De az izzasztó, fárasztó gyalogút majdnem fél napig tartott, és amikor kezdett hozzászokni a magányhoz, egyre lármásabbnak, sőt kényelmetlennek találta a narabali életet. A városiak nyíltan megbámulták. Tudta jól, hogy különcnek tartják, talán őrültnek is, mert mindig is vadóc volt, most pedig csodabogár lett belőle. Hiszen egyedül él az erdőben, indáról indára ugrálva a fák között. Végül egyre ritkultak a látogatásai. Aztán csak elkerülhetetlenül fontos esetekben vállalkozott rá. Azon a bizonyos napon, amikor rábukkant a sebesült ghayrogra, legalább öt hete nem járt már Narabalban.

Thesme aznap reggel a kunyhójától néhány mérföldre északkeletre, a mocsaras vidéken kóborolt, és a kalimbot nevű édes, sárga gombából gyűjtött magának készletet. Az iszákja lassan megtelt, és éppen arra gondolt, ideje visszafordulni, amikor különös dologra lett figyelmes alig pár száz méterre onnan: élőlénynek tűnt, szürke, fémes bőrrel és vastag, csőszerű végtagokkal. Az egyik nagy sijaneelfa alatt hevert, furcsa, kiterült pózban. Thesmét arra a hüllőszerű ragadozóra emlékeztette, amit az apjával és a bátyjával ejtettek el a Narabal-csatornán — karcsú, megnyúlt testű, lassan mozgó lény volt görbe karmokkal és fogakkal teli, roppant szájjal. Közelebbről viszont már azt is látta, hogy a létforma testfelépítése viszonylag emberszerű: hatalmas, kerek feje volt, hosszú karja, izmos lába. Thesme azt hitte, meghalt, de amikor közelebb ért, a lény erőtlenül megmoccant és meg is szólalt.