Robert Silverberg: Majipoor krónikái

— Nem kimondottan egy palota — mondta —, de nincs szükségem többre. Saját magam építettem. Odabent leheveredhetsz. — Segített neki leülni a levelekből eszkábált ágyra. A ghayrog halk, sziszegő hangot hallatott, ami minden bizonnyal a megkönnyebbülését jelezte.

— Szeretnél enni valamit? — kérdezte a lány.

— Most nem.

— Nem vagy szomjas? Nem? Gondolom, inkább csak pihennél, igaz? Magadra hagylak, hogy nyugodtan tudj aludni.

— Ez nem az az évszak — mondta Vismaan.

— Nem értem.

— Mi csak az év egy bizonyos szakában alszunk. Általában télen.

— És a hátralévő időben folyamatosan ébren vagytok?

— Igen — felelte a ghayrog. — Ebben az évben már aludtam. Ha jól tudom, az embereknél ez másként van.

— Az biztos — mondta a lány. — Mindenesetre most magadra hagylak. Pihenjél. Biztosan szörnyen kimerült vagy.

— Nem akarlak elűzni az otthonodból.

— Semmi gond — mondta Thesme, és kilépett a kunyhóból. Ismét eleredt az eső. A jól ismert, már-már megnyugtató szemerkélés rendszeresen rákezdett minden nap. A lány kinyújtózott a sötét, süppedős gumimoha szőnyegen, és hagyta, hadd mossák ki a langyos cseppek a kimerültséget sajgó hátából és vállából.

Szóval van egy vendégem, gondolta. Ráadásul egy idegen lény. És akkor mi van? A ghayrog nem tűnt különösebben követelőzőnek: higgadt, tartózkodó, aki még a balszerencsés helyzetben is megőrizte a nyugalmát. Nyilvánvalóan sokkal súlyosabbak voltak a sérülései, mint azt hajlandó lett volna bevallani, és még a rövid erdei séta is kínszenvedés volt neki. Kizárt, hogy ebben az állapotban eljusson Narabalba. Thesme úgy okoskodott, végső esetben ő maga is elmehet a városba, és kereshet valakit, aki egy lebegővel eljön a ghayrogért, de nem volt ínyére az ötlet. Senki sem tudta, hol lakik, és igazság szerint nem nagyon akarta, hogy bárki megtudja. És rá kellett jönnie — ezzel saját magát lepte meg a legjobban —, hogy nem akarja feladni a ghayrogot, hanem szeretné, ha itt maradna, és addig ápolhatná, amíg vissza nem nyeri az erejét. Nem tartotta valószínűnek, hogy Narabalban bárki befogadna egy idegen lényt, amitől kellemesen perverznek érezte magát, hiszen lett még egy újabb dolog, ami megkülönbözteti szülővárosa polgáraitól. Az elmúlt egy-két évben sokan suttogtak a távoli világokról érkező telepesekről. Az emberek féltek és idegenkedtek a hüllőszerű ghayrogoktól, a hatalmas, ormótlan, szőrös szkandároktól, vagy a kistermetű, ravaszdi, csápos lényektől — vroonok, nem? —, meg a többi bizarr teremtménytől, és az idegenek ugyan egyelőre teljesen ismeretlenek voltak Narabalban, a rosszindulat már megjelent. Na persze a vadóc, különc Thesme pontosan az a típus, aki nyilván befogad egy ghayrogot, és megcirógatja lázas homlokát, levessel és gyógyszerrel tömi — vagy bármit is ad az ember egy törött lábú ghayrognak. Valójában fogalma sem volt, miképpen fog gondoskodni róla, de ez az apróság igazán nem fogja visszatartani. Most jutott eszébe, hogy eddigi élete során még sohasem viselte gondját senkinek, mert sohasem nyílt rá sem alkalma, sem lehetősége; ő volt a legfiatalabb a családban, és soha, senki nem bízott rá ekkora felelősséget. Nem házasodott meg, nem szült gyermeket, még csak háziállatot sem tartott soha. Megszámlálhatatlanul sok viharos kapcsolata közben egyszer sem jutott eszébe meglátogatni aktuális szeretőjét, ha az illető megbetegedett. Valószínűleg éppen ezért támadt fel benne ez a hirtelen késztetés, ezért szerette volna ennyire a kunyhójában tartani a ghayrogot. Végül is azért cserélte Narabalt az őserdőre, mert teljesen új életet akart kezdeni, olyat, ahol nincsen helye a korábbi Thesme rosszabb tulajdonságainak.

Végül úgy döntött, reggel bemegy a városba. Hátha sikerül megtudnia, miféle bánásmódra van szüksége a ghayrognak, és beszerzi a szükségesnek tűnő gyógyszereket és ennivalót.

Hosszú ideig várt, mire visszatért a kunyhóba. Vismaan ugyanúgy feküdt ott, ahogyan hagyta, a hátán. Akarja mereven hevert az oldala mellett, és a haja szüntelen, kígyószerű vonaglását leszámítva meg sem moccant. Elaludt volna? Miután annyira erősködött, hogy nincsen rá szüksége? A lány közelebb lépett és lenézett az ágyon heverő furcsa, súlyos termetű alakra. A ghayrog szeme nyitva volt és követte Thesme mozgását.

— Hogy vagy? — kérdezte a lány.

— Nem jól. Az erdei út sokkal problémásabb volt, mint gondoltam.

A lány Vismaan homlokára tette a kezét. A merev, pikkelyes bőr tapintásra hűvösnek tűnt. De a mozdulat abszurditása mosolyra késztette. Mennyi egy ghayrog átlagos testhőmérséklete? Lehet-e egyáltalán lázuk, és ha igen, honnan tudná megállapítani? Hüllők, nem? De vajon a hüllőknek is nő a testhőmérsékletük, ha betegek? Tényleg egy másik világból érkezett teremtényt akar ápolni? Hirtelen az egész ötlet nevetségesnek tűnt.

— Miért érinted meg a fejemet? — kérdezte a ghayrog.

— Ezt csináljuk, ha egy ember beteg. Megnézzük, van-e láza. Nincsenek orvosi eszközeim. Tudod, mi az a láz?

— Abnormálisan magas testhőmérséklet. Igen. Az enyém most magas.

— Fájdalmaid is vannak?

— Nagyon enyhén. De a szerveim között nagy az összevisszaság. Kaphatnék egy kis vizet?

— Persze. Éhes is vagy? Általában mit esztek?

— Húst. Sütve, főzve. Gyümölcsöt, zöldséget. És nagyon sok vizet iszunk.

A lány töltött neki vizet. A ghayrog csak nehézségek árán tudott felülni — sokkal gyengébbnek tűnt most, mint amikor az erdőben sántikált, a szervezete biztosan késve reagált a sérülésre —, és három mohó korttyal kiitta a tálka tartalmát. A lány ámulva figyelte a hevesen csapkodó, villás nyelvét.

— Még — mondta a ghayrog, és Thesme másodszorra is megtöltötte a tálkát. A vizeskancsó majdnem kiürült, ezért kiment a forráshoz. Útközben szedett egy kis thokkát az indáról és azt is bevitte. A ghayrog fogta az egyik lédús, kékesfehér bogyót és kartávolságra eltartotta magától, mintha csak így lenne képes fókuszálni rá. Két ujja közé fogta és próbaképpen megforgatta. Thesme csak most látta, hogy a keze majdnem emberi, bár kettővel több ujja volt, körme azonban egy sem, mindössze az első két ízület oldalán futott végig egy-egy pikkelyes szegély.

— Mi a neve a gyümölcsnek? — kérdezte Vismaan.

— Thokka. Narbalban és környékén nő, indákon. Ha ízlik, annyit hozok, amennyit csak kérsz.

A ghayrog óvatosan megkóstolta a bogyót. Aztán hirtelen még szaporábban cikázott a nyelve. Pillantok alatt felfalta a gyümölcsöt, és nyújtotta a kezét az újabb adagért. Thesmének most jutott eszébe a thokka vágyserkentő tulajdonsága, de gyorsan elfordította a fejét, hogy ne látszódjon a vigyora, és ezt inkább nem hozta szóba. Vismaan azt állította, hogy hím, tehát a ghayrognak nyilvánvalóan van nemük, de vajon nemi életet is élnek? Lelki szemei előtt váratlanul felvillant az a szürreális kép, amint a hím ghayrog haltejet fröcskölnek rejtett szaporítószerveikből egy tartályba, amiben a nőstény ghayrogok megmártóznak — és így termékenyítik meg magukat. Hatékony, bár nem különösebben romantikus módszer, gondolta Thesme, már ha tényleg így csinálják. Külön keresik fel a szaporítóhelyet, mint a halak vagy a kígyók?

Közben ennivalót készített sült kalimbotból, thokkából és a soklábú, finom kis hikgtiganokból, amiket hálóval fogott a patakból. A bor elfogyott ugyan, de nem is olyan régen megerjesztette egy puffatag, piros gyümölcs levét, ebből töltött most a ghayrognak. Vismaan jó étvággyal evett. Miután végzett, a lány megkérdezte, megnézheti-e a lábát. A ghayrog bólintott.