Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Vismaan nem szólt semmit. A lány szorosan odabújt hozzá, és hosszú hetek óta először igazán mély álomba merült.

Thesme reggel furcsán érezte magát, de nem bánt meg semmit. Egyikük sem említette az éjszakai eseményeket. Vismaan a kockákkal foglalta el magát. Thesme hajnalban elment úszni, hogy kitisztítsa sajgó fejét, majd valamennyire eltakarította a bilantoon-lakoma nyomait. Miután reggelit készített mindkettőjüknek, hosszú sétára indult észak felé, ahol ismert egy mohával lepett kis barlangot. Egész délelőtt itt üldögélt, miközben gondolatban újra meg újra felidézte a ghayrog bőrének érintését a bőrén, a combját simogató kezet és a testét görcsbe rántó eksztázist. Azt nem állította volna, hogy különösebben vonzónak találta Vismaant. Villás nyelv, élő kígyókként mozgó fonatok, pikkelyes test — nem, ennek az éjszakának az égvilágon semmi köze a testi vonzalomhoz. Akkor miért történt? A bor és a thokka, magyarázta magának, meg a magány és a lázadás örök vágya a narabali polgárok hagyományos értékei ellen. Ha már úgyis dacolni akart mindennel, amiben hittek, akkor viszont elképzelni sem tudott volna kifinomultabb módszert annál, minthogy felkínálkozzon egy ghayrognak. Természetesen egy ilyen lázadó tettnek semmi értelme, ha senki sem tud róla, ezért Thesme úgy döntött, amint Vismaan készen áll az útra, magával viszi Narabalba.

Ezután minden éjjel megosztották az ágyat. Furcsa lett volna, ha nem így tesznek. De a második éjszaka nem szeretkeztek, ahogyan a harmadik vagy negyedik éjszakán sem. Csak hevertek egymás mellett, de egyikük sem szólt és nem érintette meg a másikat. A ghayrognak csak egy mozdulatába került volna, és Thesme odaadta volna magát neki, de Vismaan nem tett semmit. Mint ahogyan a lány sem közeledett felé. A közöttük feszülő csendet Thesme kezdte kínosnak érezni, mégis félt megtörni, hátha olyan dolgokat kell hallania, amit valójában nem akart — hogy a ghayrognak nem tetszett az együttlétük, vagy obszcén és természetellenes aktusnak tartotta, csak egyszer vállalkozott rá, mert a lány olyan követelőzőnek tűnt, netán tudatában volt annak, hogy Thesme vonzódása nem valódi, pusztán eszközként használta a konvenciók ellen vívott háborújában. A hét végére szörnyen feszítette a rengeteg kimondatlan bizonytalanságból táplálkozó feszültség, ezért lefekvéskor gondosan véletlennek álcázva a ghayrogra hemperedett, aki magától értetődően, habozás nélkül ölelte át. Ezután voltak éjszakák, amikor szeretkeztek, és olyanok is, amikor nem, és mindig rögtönzött, spontán módon zajlott az egész, gondtalan, szinte hétköznapi esemény lett belőle, amit néha csináltak azelőtt, hogy Thesme elaludt volna — és ennél több varázslat vagy titok nem is volt benne. A lány minden alkalommal rendkívül élvezte. Hamarosan fel sem tűnt neki, hogy ez egy idegen lény teste.

Vismaan addigra segítség nélkül is tudott sétálni, és minden nap egyre több időt töltött mozgással. Kezdetben Thesmével, később egyedül indult felderítő utakra az őserdei ösvényeken. Eleinte óvatosan lépkedett, de kis idő múlva már csak sántikált. Az úszás láthatóan rengeteget segített a gyógyulásban, és a ghayrog órákon át rótta a köröket a tavacskában, felbőszítve ezzel a sáros part üregeiben tanyázó groomwarkot. A vánszorgó, öreg teremtmény előkúszott a rejtekhelyéről, és amikor elterült a parton, leginkább egy kidobott, elrongyolódott, szúrós zsákra emlékeztetett. Komoran szemlélte a ghayrogot, és addig nem volt hajlandó visszamenni a vízbe, amíg a betolakodó ki nem ment onnan. Thesme vigaszként zsenge hajtásokat hozott neki a patak felső folyásáról, ahová a teremtmény apró, szívókorongos lábával sohasem juthatott el.

— Mikor viszel magaddal Narabalba? — kérdezte Vismaan az egyik esős este.

— Mondjuk holnap? — válaszolta a lány.

Aznap éjjel szokatlan izgalom töltötte el, és mohón simult a ghayroghoz.

Hajnalban indultak, a permetező esőben, amit hamarosan ragyogó napsütés váltott fel. Thesme óvatos tempót diktált, de gyorsan kiderült, hogy Vismaan teljesen felgyógyult, és nem sokkal később a lány már fürgén haladt előre. A ghayrog könnyedén lépést tartott vele. Thesme azon kapta magát, hogy megállás nélkül locsog — az összes útjukba kerülő növény vagy állat nevét elsorolta, érdekességeket mesélt Narabal történelméről, beszélt a fivéreiről és a nővéreiről és a városban élő ismerőseiről. Alig várta, hogy végre meglássák őket kettesben — nézzétek csak, ez itt az én idegen szeretőm, ezzel a ghayroggal osztom meg az ágyamat! —, és a város határában már élénken nézelődött, hátha megpillant egy ismerős arcot. Azonban a Narabalt övező tanyákon alig bukkant fel egy-egy ember, és azok is ismeretlenek voltak.

— Látod, hogy bámulnak? — suttogta Vismaannak, amikor a város sűrűbben lakott részeibe érkeztek. — Félnek tőled. Azt hiszik, egy idegen invázió előőrse vagy. És nem bírnak rájönni, mit keresek melletted, és miért vagyok veled ilyen civilizált.

— Ebből semmit sem érzékelek — mondta Vismaan. — Igen, azt látom, hogy kíváncsiak. De sem félelmet, sem rosszindulatot nem tapasztalok. Ennyire nem ismerem az emberi arckifejezéseket? Azt hittem, már egészen jól megtanultam értelmezni ezeket.

— Na, várj csak — közölte Thesme. De titokban el kellett ismernie, hogy enyhén eltúlozta a dolgokat. Talán nem is annyira enyhén. Lassan megérkeztek Narabal központjába, és igen, néhány járókelő valóban meglepetten vagy kíváncsian pillantott a ghayrogra, de a tekintetük azonnal megenyhült, mások pedig mosolyogva bólintottak felé, mintha nem is lenne hétköznapibb látvány, mint a főutcán sétálgató lény, aki egy idegen világról jött. Tényleges rosszindulatnak nyomát sem látta. Ez feldühítette Thesmét. Ezek az ártalmatlan, jámbor emberek, ezek a szürke, nyájas városlakók egyáltalán nem az elvárásai szerint cselekedtek. Amikor végre ismerősökkel találkoztak — Khanidorral, a legidősebb bátyja barátjával, aztán Hennimon Sibroy-jal, aki egy kis italmérést működtetett a parton, és a virágárus nővel —, azok is szívélyesen bólogattak, amikor Thesme bemutatta a ghayrogot. Ő Vismaan, aki nemrég beköltözött hozzám.

Khanidor úgy mosolygott, mintha mindig is sejtette volna, hogy Thesme egy napon idegenek szállásadója lesz, és azonnal mesélni kezdett Mirifaine férjéről, aki új városokat épít a ghayrogoknak meg a hjortoknak. A kocsmáros joviálisan kezet nyújtott Vismaannak, és meghívta borozni, a virágárus nő pedig csak azt hajtogatta, hogy „Jaj, de érdekes, jaj, de érdekes! Remélem, tetszik a mi kis városunk!” Thesme leereszkedőnek találta ezt a nagy nyájasságot. Mintha szándékosan természetük ellenére cselekedtek volna, nehogy megbotránkoztathassa őket — mintha már régen elfogadták volna Thesmét olyan vadócnak, amilyen csak bírt lenni, és most már tehet bármit, semmin nem lepődnek meg, semmire sem tesznek megjegyzéseket, igazából rá se hederítenek. Talán félreértették a kapcsolatát a ghayroggal, és azt hitték, pusztán szállóvendég a kunyhójában. Vajon akkor is így reagálnának, ha bejelentené, hogy szeretők, és bizony érezte már magában a ghayrog testét? Ha megtudnák, hogy olyasmit tettek, ami egy ember és egy idegen között eddig elgondolhatatlannak számított volna? Valószínűleg igen. Ezek akkor sem pillantanának fel, ha a ghayroggal a Pontifex tér közepén esnénk egymásnak, gondolta a lány duzzogva.