Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Vajon Vismaannak tetszett a kisváros? Most sem lehetett leolvasni róla az érzelmeket, már ha voltak egyáltalán érzelmei. Utcáról utcára jártak, hevenyészve felépített tereken, jellegtelen, koszos kis üzletek előtt, kicsi, düledező házak és gazzal felvert kertek között, és Vismaan nem szólt semmit. Thesme csalódottságot és helytelenítést vélt kiolvasni a némaságból, és bármennyire is ellenérzései voltak Naraballal szemben, váratlanul úgy érezte, meg kell védenie. Hiszen nagyon rövid múltra tekinthet vissza, ráadásul világtól elzárt település egy másodrangú kontinens elfeledett sarkában. Alig néhány nemzedékkel ezelőtt épült.

— Mit gondolsz? — kérdezte végül. — Nem nyűgözött le túlságosan, igaz?

— Figyelmeztettél, hogy ne várjak túl sokat.

— De még annál is nyomorúságosabb, mint a leírásom alapján hitted volna, nem?

— Valóban kicsinek és kezdetlegesnek tűnik — felelte a ghayrog. — Különösen Pidruiddal összehasonlítva, vagy akár…

— Pidruid több ezer éves.

— Vagy akár Dulornhoz képest — folytatta Vismaan. — Dulorn már most rendkívül gyönyörű, pedig még csak most épül. Természetesen sokat számít a hófehér kő…

— Igen — vágott közbe Thesme —, Narabalt is kőből kellett volna felépíteni. Ezen a nyirkos éghajlaton minden elkorhad, ami fából van. De még nem volt rá idő. Majd ha nő a népesség, megnyithatjuk a kőfejtőket a hegyekben, és akkor majd igazán csodálatos dolgokat építünk ebben a városban! Ötven év múlva, száz év múlva, mire Narabalban is lesz rendes munkaerő. Talán ha küldenének ide olyan óriási, négykarú idegeneket…

— Szkandárokat — mondta Vismaan.

— Igen, szkandárokat. Miért nem küld a Napkirály tízezer szkandárt?

— Az egész testüket sűrű szőr borítja. Nagyon nehezen viselnék ezt az éghajlatot. De biztosan lesznek, akik itt akarnak letelepedni, mint ahogy vroonok és su-suherisek is érkeznek majd, meg sok, sok olyan ghayrog, mint én, akik az esős éghajlathoz szoktak. Nagyon merész dologra vállalkozott a kormányotok, amikor ilyen sok telepest hívott a többi bolygóról. Más világok nem osztogatják ennyire nagylelkűen a földet.

— Azok a bolygók nem ilyen hatalmasak — mondta Thesme. — Mintha valahol azt hallottam volna, hogy ha az óriási óceánokat nem számoljuk, Majipoor összes földterülete akkor is háromszor vagy négyszer nagyobb bármelyik betelepített bolygóénál. Vagy valami ilyesmi. Nagyon szerencsések vagyunk, amiért ilyen nagy a világunk, mégis normális a gravitációja, ezért emberek és humanoidok egyaránt kényelmesen élhetnek itt. Persze ennek is megvan az ára, tekintve, hogy nehézfémekben nem bővelkedünk, de attól még… Ó, üdv! — Thesme hangsúlya váratlanul teljesen megváltozott, majd meglepetten elhalt a hangja.

Karcsú, nagyon magas fiatalember lépett eléjük egy sarkon, és majdnem összeütközött velük. Nagyon világos haja hullámokban omlott a vállára. Eltátott szájjal meredt rájuk, akárcsak Thesme rá. A fiatalember — Ruskelorn Yulvan — Thesme szeretője volt négy hónapig, nem sokkal azelőtt, hogy a lány elvonult volna az őserdőbe, és talán vele akart a lehető legkevésbé találkozni Narabalban. Ha viszont így alakult, akkor szándékában állt a legtöbbet kihozni a helyzetből, és az első zavart pillanatok után magához ragadta a kezdeményezést.

— Jól nézel ki, Ruskelorn.

— Te is. Jót tett neked az erdei élet.

— Nagyon. Életem legboldogabb hét hónapja volt. Ruskelorn, hadd mutassam be a barátomat, Vismaant, aki néhány hete velem él. Baleset érte, miközben a kunyhóm közelében keresett magának megművelhető földet. Leesett egy fáról, és eltörte a lábát. Azóta én ápoltam.

— Nyilván nagyon ügyesen, gondolom én — mondta Ruskelorn Yulvan lelkesen —, mert úgy tűnik, kiváló egészségi állapotnak örvend.

A ghayroghoz fordult.

— Örvendek a találkozásnak — mondta olyan hangsúllyal, amiből úgy tűnt, hogy talán valóban úgy is gondolja.

Thesme folytatta.

— A bolygójának az a része, ahol született, nagyon hasonlít Narabalra az éghajlatában. Azt mondja, a következő néhány évben sokan érkeznek még közülük ide a trópusokra.

— Igen, én is hallottam — bólogatott Ruskelorn Yulvan vigyorogva. — Majd meglátod, milyen elképesztően termékeny ez a vidék. Ha reggeli közben kiköpsz egy gyümölcsmagot, estére akkora indát hajt, hogy felkúszik a házadra. Legalábbis mindenki ezt mondja, szóval biztosan igaz.

A lányt felbőszítette ez a könnyed fecsegés. Ruskelorn nem fogta fel, hogy ez a pikkelyes idegen, ez a másik bolygóról származó lény, ez a ghayrog bizony az utódja lett Thesme ágyában? Nem ismeri a féltékenységet — vagy egyszerűen nem fogja fel a helyzetet? A lány szavak nélkül, de bősz eltökéltséggel megkísérelte gondolatban közölni az igazságot Ruskelorn Yulvannal, és az elképzelhető legrészletesebb módokon idézte fel az együttléteiket a ghayroggal: amikor Vismaan átölelte, vagy amikor az idegen kezek a keblét és a combját simogatták, olyan képeket sugárzott, ahol az apó, vörös, villás nyelv könnyedén futott végig lehunyt szemhéján, mellbimbóján és az ágyékán. De hasztalan. Ruskelorn ugyanúgy nem volt gondolatolvasó, mint Thesme. A ghayrog a szeretőm, gondolta a lány, belém hatol, és újra meg újra elélvezek, alig várom, hogy visszamehessek az őserdőbe, és leteperjem az ágyban, miközben Ruskelorn Yulvan csak mosolygott és udvariasan csevegett Vismaannal arról, vajon mennyire lehet ezen a vidéken niyket, gleint vagy stajját termeszteni, vagy esetleg mégis lusavender-magot kell vetni az ingoványosabb részeken. Csak jóval később fordult vissza Thesméhez és kérdezte meg — olyan nyugodtan, mintha azt tudakolná, a hét melyik napja van —, vajon a végtelenségig a dzsungelben akar-e élni.

A lány ádáz pillantást vetett rá.

— Eddig jobban tetszik, mint a városi élet. Miért?

— Csak érdekelt, nem hiányzik-e bámulatos metropoliszunk kényelme.

— Még nem. Pillanatnyilag nem. Sohasem voltam még ilyen boldog.

— Remek. Ennek igazán örülök, Thesme. — A fiatalember mosolya ismét őszintének tűnt. — Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk — mondta a ghayrognak, aztán távozott.

Thesmében fortyogott a harag. Ruskelornt nem érdekelte, a lehető legcsekélyebb mértékben sem érdekelte Thesme, és felőle akár ghayrogokkal, szkandárokkal vagy a groomwarkkal is lefeküdhetett volna! Thesme meg akarta sebezni, vagy legalább mélységesen megdöbbenteni, erre egyszerűen udvarias volt. Udvarias! A többiekhez hasonlóan biztosan ő sem fogta fel teljesen Thesme és Vismaan kapcsolatának valódi jellegét — egyszerűen elképzelhetetlen volt számukra, hogy az emberiség egyik tagja felkínálja a testét egy idegen bolygóról érkező hüllőlénynek, ezért fel sem merült bennük a gondolat —, még csak a gyanú árnyéka sem ébredt bennük…

— Eleget láttál Narabalból? — kérdezte a ghayrogot.

— Eleget ahhoz, hogy rájöjjek, milyen kevés látnivaló akad.

— Hogy van a lábad? Készen állsz a visszaútra?

— Nem akartál még elintézni valamit?

— Semmi fontos dolgom nincs — mondta a lány. — Szeretnék elindulni.

— Akkor induljunk — válaszolta a ghayrog.

Határozottsága ellenére úgy tűnt, hogy a lába nincsen még teljesen rendben — valószínűleg az izmok húzódtak meg: az út még egy makkegészséges embernek is megerőltető lett volna, Vismaan pedig csak rövidebb sétákat tett felépülése óta —, de a szokásos rezzenéstelen arccal, zokszó nélkül követte a lányt az őserdő felé. A lehető legrosszabb napszakot választották az utazásra. A Nap szinte pontosan a fejük felett ragyogott, a levegő párás és fullasztó volt a gyülekező felhőktől, amelyekből majd lezúdul az első délutáni eső. Lassan haladtak, gyakran megálltak pihenni, de a ghayrog egyszer sem szólt, hogy kimerült. Thesme viszont tényleg elfáradt, de nem mondott semmit, csak néha úgy tett, mintha szemügyre akarna venni egy érdekes követ, egy szokatlan növényt, így lopott pár pillanatot a pihenésre. Nem akarta bevallani, mennyire kimerült. Éppen elég megaláztatásban volt része aznap.