Robert Silverberg - Majipoor krónikái

— Turnome! — kiáltotta Vismaan. — Látogatónk jött, Turnome!

Thesme nyugalmat erőltetett magára. Végre megértette saját magát: azért kutatta fel a ghayrogot, mert nem akart többé egyedül lenni, és félig-meddig ösztönösen, de azt az ábrándot kergette, hogy ha megtalálja Vismaant, segít majd megépíteni a farmját, osztozik vele az életén és az ágyán, és valódi, normális kapcsolatot teremt vele. Egyetlen futó pillanatra még azt is elképzelte, amint a csodálatos Dulornba látogatnak, és találkozhat a ghayrog fajtársaival. Thesme tökéletesen tudta, hogy az egész elképzelés ostobaság, a maga őrültségében mégis hihető volt, egészen addig a pillanatig, amíg Vismaan szóba nem hozta a párját. Próbálta összeszedni magát, hogy nyájas és barátságos legyen, és még véletlenül se célozgasson az esetleges rivalizálásra…

A kunyhóból egy ghayrog lépett ki. Majdnem olyan magas volt, mint Vismaan, ugyanolyan gyöngyházszínben csillogó pikkelyekkel és lassan vonagló, kígyószerű hajfonatokkal. Külsőleg mindössze egyetlen különbség akadt közöttük, ami azonban rendkívül különösnek tűnt: a ghayrog nőnek lógó, csőszerű mellei voltak, legalább tucatnyi vagy több, és mindegyik sötétzöld mellbimbóban végződött. Thesme akaratlanul is megborzongott. Vismaan mondta, hogy a ghayrogok emlősök, és ennek most cáfolhatatlan bizonyítékát látta, de ezek az ijesztő mellek még jobban kiemelték a nő hüllőszerűségét, és nem emlősnek, hanem bizarr hibridnek tűnt. Thesme őszintén feszengve nézett egyik teremtményről a másikra.

— Ő az a nő, akiről meséltem — mondta Vismaan. — Ő talált meg, amikor megsérült a lábam, és addig ápolt, amíg felgyógyultam. Thesme, ő a párom, Turnome.

— Szívesen látunk — mondta a nő komolyan.

A lány hebegve újra elismerését fejezte ki, milyen bámulatos munkát végeztek. Semmi más vágya nem volt, mint elmenekülni, de nem szökhetett meg — látogatóba érkezett őserdei szomszédaihoz, akik ragaszkodtak hozzá, hogy mindent megmutassanak neki. Vismaan behívta a kunyhóba. Mi jöhet ezután? Egy csésze tea, egy kupa bor, egy marék thokka és sült mintun? A házikó belseje szinte teljesen üres volt, leszámítva néhány párnát és a távolabbi sarokba tolt, háromlábú széken álló, furcsa, magas falú, fonott tárolóeszközt. Thesme azonnal el is kapta a tekintetét róla, mert ösztönösen úgy érezte, nem illendő a túlzott kíváncsiság, de Vismaan szelíden megfogta a könyökét, és odavezette.

— Hadd mutassuk meg. Gyere, nézd!

Thesme a kosárba pillantott.

Keltető volt. A mohapárnán tizenegy vagy tizenkettő gömbölyű tojás pihent, bőrszerű felületük élénkzöld színben pompázott, piros pöttyökkel.

— Kevesebb, mint egy hónap, és kikel az elsőszülöttünk — mondta Vismaan.

Thesmét hullámként öntötte el az émelygés. Eddig sem Vismaan rezzenéstelen, fagyos tekintete és kígyószerűen tekergőző haja, sem a lány csupasz bőréhez súrlódó pikkelyei, sem a behatolás lélegzetelállítóan döbbenetes érzése nem tudatosította benne ilyen felkavaró erővel, hogy valóban egy idegen fajjal van dolga. De tojások! Egy egész alom! És Turnome mellében már termelődik a tej, amivel táplálni fogja őket! A lány váratlanul élesen látta maga előtt a nő számtalan keblén csüngő apró gyíkokat, és az iszonyattól teljesen kővé dermedt: egy végtelen pillanatig mozdulatlanul állt, még levegőt sem vett, majd sarkon fordult és kirohant az ajtón, le a domboldalon, átgázolt a vízelvezető árkon, be a frissen elvetett növények közé, majd egyenesen a gőzölgő, párás őserdőbe.

Thesme nem tudta, mennyi idő telt el azután, hogy elmenekült a tanyáról, addig, amíg Vismaan megjelent a kunyhója ajtajában. Az evés, az alvás, a sírás, a reszketés bizonytalan masszává folyt össze, ami tarthatott egy napig, akár kettőig, de egy hétig is, és egyszer csak Vismaan benézett a kunyhójába és a nevén szólította.

— Mit akarsz? — kérdezte a lány. Fel sem állt.

— Beszélgetni. El kell mondanom néhány dolgot. Miért távoztál olyan hirtelen?

— Számít?

A ghayrog leguggolt mellé. Kezét finoman a vállára tette.

— Thesme, bocsánatot kell kérnem tőled.

— Miért?

— Amikor elmentem innen, elmulasztottam megköszönni mindazt, amit értem tettél. A párommal megvitattuk, miért futottál el a házunkból. Azt mondta, haragszol rám, de én nem értettem, miért lennél dühös. Ezért kettesben végigvettük a lehetséges magyarázatokat, és amikor leírtam neki elválásunk körülményeit, Turnome megkérdezte, elmondtam-e neked, hogy hálás vagyok a segítségedért, és én azt feleltem, hogy nem, mivel nem tudtam, mi ennek a módja. Ezért jöttem el most hozzád. Bocsáss meg, amiért ilyen durván viselkedtem. Bocsáss meg a tudatlanságomért.

— Megbocsátok — mondta a lány tompa hangon. — Most pedig menj el innen, jó?

— Nézz rám, Thesme.

— Inkább nem.

— Kérlek. Megtennéd? — Vismaan finoman maga felé húzta a vállát.

A lány végül komoran a ghayrogra nézett.

— Bedagadt a szemed — mondta Vismaan.

— Biztosan ettem valamit, amit nem kellett volna.

— Még mindig haragszol rám. Miért? Próbáltam elmagyarázni, hogy nem akartam udvariatlan lenni. A ghayrogok nem úgy fejezik ki a hálájukat, mint az emberek. De engedd meg, hogy most megtegyem. Úgy érzem, megmentetted az életemet. Nagyon kedves tőled. Sohasem fogom elfelejteni, mi mindent tettél értem, miközben sérülten feküdtem a kunyhódban. Hibát követtem el, amikor ezt nem közöltem veled.

— Én pedig hibát követtem el, amikor egyszerűen kidobtalak — mondta a lány nagyon halkan. — Ne kérd, hogy elmagyarázzam, miért tettem. Nagyon bonyolult. Megbocsátok, ha te is megbocsátasz nekem, amiért így kellett távoznod.

— Erre semmi szükség. A lábam addigra meggyógyult. Mint arra te is rámutattál, eljött az ideje annak, hogy folytassam az utamat. Így is tettem, és megtaláltam a földet, amire szükségem volt.

— Szóval ennyire egyszerű a magyarázat?

— Igen. Természetesen.

A lány felállt és a ghayrog szemébe nézett.

— Vismaan, miért szeretkeztél velem?

— Mert úgy láttam, hogy azt akarod.

— Ennyi az egész?

— Boldogtalan voltál és nem szerettél volna egyedül aludni. Reméltem, hogy meg tudlak vigasztalni. Próbáltam barátságos lenni. Felvidítani.

— Ó. Értem.

— Ha nem tévedek, élvezted.

— Igen. Igen. Élveztem. De nem vágytál rám, igaz?

A ghayrog nyelve ismét elővillant a szájából, de Thesme úgy érezte, ez most az értetlen fintor megfelelője lehet.

— Nem — válaszolta. — Ember vagy. Hogyan is érezhetnék vágyat egy ember iránt? Nagyon különbözünk, Thesme. Majipooron idegeneknek neveznek minket, de számomra te vagy az idegen. Nem igaz?

— Gondolom. Igen.

— De nagyon megkedveltelek. Szerettem volna, ha boldog vagy. Ebben az értelemben vágyat éreztem irántad. Érted, mit akarok mondani? Mindig a barátod leszek, és remélem, meglátogatsz minket, és velünk együtt élvezed majd a farm bőséges adományait. Megteszed majd, Thesme?

— Én… igen, megteszem.

— Jó. Most távozom. De előtte…

A ghayrog komoran és hatalmas komolysággal magához húzta és átölelte roppant karjával. A lány ismét a bőrén érezte az idegen test furcsa, sima keménységét. A skarlátpiros, villás nyelv ismét villámgyors, cikázó csókot lehelt a szemhéjára. A ghayrog egy hosszú pillanatig nem mozdult, majd elengedte.