Terry Prachett - A mágia fénye

— Ó, igen — mondta Kétvirág, akinek szótárában a „szarkazmus” csupán egy sz-szel kezdődő, tízbetűs szó volt.

— Mit jelent az, hogy etnikus? — kérdezte a druida.

— Azt jelenti, hogy imponálóan lenyűgöző — avatkozott közbe Széltoló sietősen. — …és ha nem haragszol, úgy tűnik, mintha a landolás veszélye fenyegetne…

Belafon, akit csak kevéssé sikerült kiengesztelni, megfordult. Széttárta karjait, és egy sorozat lefordíthatatlan szót rikoltott, majd sértődötten azt dörmögte: „takaros!” .

A szikla lassított, oldalra sodródott egy hóhullámban, majd körözni kezdett a kör fölött. Alant egy druida két csokornyi fagyönggyel integette el a bonyolult leszállási útvonaltervet. Belafon gyakorlottan, alig hallható csattanással tette le a masszív sziklát két, óriási, szálegyenes bérc közé.

Széltoló megkönnyebbült, hosszú sóhajban — ami azonnal elsietett, hogy búvóhelyet keressen magának — engedte ki az addig benne rekedt lélegzetet.

Egy létra vágódott a szikla oldalának, és a perem fölött felbukkant egy idősödő druida fejbúbja, aki aztán csodálkozó pillantást vetett a két utasra, és Belafonhoz fordult.

— A francba, éppen idejében — mondta. — Hét hét múlva nyakunkon a Disznólesés éjjele és a nyavalyás már megint lerohadt!

— Szia, Zakriah! — üdvözölte Belafon. — Most meg mi a gond?

— Minden teljesen befuccsolt! Ma például három perccel előbbre jelezte a napfelkeltét! Ez a kőkör egy nagy nulla, semmi más.

Belafon fáradságosan leereszkedett a létrán, s ezzel eltűnt a látképből. Az utasok egymásra néztek, majd a belső kőkör tágas, nyílt terére meresztették szemük.

— Most mit fogunk csinálni? — kérdezte Kétvirág.

— Esetleg alhatnánk? — indítványozta Széltoló.

Kétvirág ezt meg se hallotta, ellenben lemászott a létrán.

A kör körül druidák kis kalapácsokkal ütögették a megalitokat, miközben feszülten hallgatóztak. A gigászi kőtömbök némelyike az oldalán feküdt, mindet druidák tömege vette körbe, akik óvatosan vizsgálták őket, és egymással vitatkoztak. Misztikus kifejezések hallatszottak fel oda, ahol Széltoló üldögélt:

— Nem lehet szoftver inkompatibilitás! A Kitaposott Kacskaringó Kántálást kimondottan koncentrikus körökre terveztük, te marha…

— Aszondom, indítsuk újra, és próbáljunk ki egy szimpla holdszertartást…

— …oké, oké, a kövek rendben, csak az univerzum romlott el, mi?…

Kifáradt agyának ködösségén keresztül Széltolónak felrémlett a rémisztő csillag, amit az égbolton láttak. Múlt éjjel valami igenis hibásan működött a világegyetemben.

És egyáltalán, hogy került vissza a Korongra?

Az az érzése támadt, hogy a válaszok a fejében lapulnak. És még egy ennél is kellemetlenebb érzés kezdett felsejleni benne, nevezetesen, hogy valami más is figyeli a lenti jelenetet — az ő, mármint Széltoló, szemén keresztül.

Az Ige előmászott elméjének mélyén lévő rejtekhelyéről, egy olyan helyről, ahol a madár se jár, nemhogy Széltoló, és határtalan pimaszsággal az előagyába telepedett, onnan leste az eseményeket: keresztbe vetett lábakkal kényelembe helyezkedett, és pattogatott kukoricát majszolt — mármint képletesen, persze.

Széltoló megpróbálta visszalökni — és a világ eloszlott, mint a buborék, s maradt, mi volt, a puszta…

…sötétség, egy meleg, dohos sötétség, egy kripta sötétje, egy szarkofág belsejének bársonyos feketesége.

Vén bőr szaga és ősrégi papír fanyarsága érződött. A papír zizegett.

Széltoló meg volt győződve arról, hogy a sötétség teli van elképzelhetetlen borzalmakkal — és persze az a baj az elképzelhetetlen borzalmakkal, hogy túlontúl is könnyű őket elképzelni…

— Széltoló — szólt egy hang. Széltoló sose hallott még egy gyíkot beszélni, de ha egy gyík beszélni tudott volna, ilyen lett volna a hangja.

— Khm — mondta. — Igen?

A hang kuncogott — furán, papírszerűen.

— Ilyenkor azt szokás kérdezni „Hol vagyok?” — jegyezte meg.

— Örülnék neki, ha tudnám? — firtatta Széltoló, erősen belebámulva a sötétbe. Most, hogy a szeme hozzászokott, valamit ki tudott venni. Valami nagyon elmosódottat, alig észlelhetőt, puszta körvonalat a levegőben. Valami furán ismerőset.

— Na jó — törődött bele. — Hol vagyok?

— Álmodsz.

— Kérem szépen, nem ébredhetnék fel? Most, rögtön, azonnal?

— Nem — felelte egy másik hang, éppoly öreg és száraz, mint az előző, ám kissé más.

— Valami nagyon fontosat kell mondanunk neked — szólalt meg egy harmadik hang, ha lehet, még hullaszárazabban, mint a korábbiak. Széltoló értetlenül bólogatott. Elméje hátterében ott lappangott az Ige, és óvakodva lesett ki a varázsló spirituális válla mögül.

— Sok gondot okoztál nekünk, ifjú Széltoló — folytatta a hang. — Leesni a világ széléről anélkül, hogy gondolnál más emberekre is! Mondhatom, roppant helytelen. Tudod te, hogy miattad komolyan el kellett torzítanunk a valóságot?!

— Nahát!

— És most egy nagyon fontos feladat vár rád.

— Ó! Remek.

— Sok évvel ezelőtt úgy intéztük, hogy egyikünk a te fejedben leljen menedéket, mert előreláttuk az eljövendő időt, amikor neked nagyon jelentős szerepet kell betöltened.

— Nekem? Miért?

— Mert mindig elfutsz — válaszolta a hangok egyike. — És az a jó. Túlélő típus vagy.

— Túlélő?! Legalább százszor csaknem kinyírtak!

— Pontosan.

— Ó!

— De ha egy mód van rá, igyekezz nem leesni a Korongról legközelebb, jó? Ilyesmiről többet hallani se akarunk.

— Ki ez a mi egész pontosan? — kérdezte Széltoló.

Zizegés hallatszott a sötétben.

— Kezdetben vala az Ige — mondta egy száraz hang közvetlenül a háta mögött.

— Dehogy, a Tojás — igazította ki egy másik hang. — Határozottan emlékszem. A Világegyetem Nagy Tojása. Kissé gumiszerű.

— Valójában mindketten rosszul tudjátok. Biztos vagyok abban, hogy az Ősslejm volt a kezdet.

Megszólalt egy hang Széltoló térdmagasságában:

— Nem, az később jött. Az első volt a firmamentum. Rengeteg firmamentum. Eléggé ragacsos, mint a vattacukor. Igazából túl szirupos…

— Arra az esetre, ha valakit véletlenül érdekel — vágott közbe egy recsegő hang Széltoló balján — mindnyájan tévedtek. Kezdetben vala a Torokköszörülés…

— …aztán az ige…

— …már bocsánat, a slejm…

— …kifejezetten gumiszerű, szerintem…

Csend lett…Majd egy hang óvatosan azt mondta.

— Bárhogy is volt, mi mind jól emlékszünk rá.

— Úgy van!

— Pontosan!

— És a mi feladatunk gondoskodni arról, hogy semmi borzasztó ne történhessék vele, Széltoló.

Széltoló a sötétbe sandított.

— Volnátok olyan szívesek elmagyarázni, miről beszéltek?

Papírzizegésszerű sóhaj hallatszott.

— Na, ennyit a metaforákról — legyintett a hangok egyike. — Idefigyelj, rendkívül fontos, hogy megoltalmazd az Igét a fejedben, és visszahozzad hozzánk a kellő időben, hogy a legmegfelelőbb pillanatban ki lehessünk mondva. Érted?

Széltoló azt gondolta: ki lehessünk mondva ?

Derengeni kezdett neki, hogy a körvonal előtte mi is valójában. Írás egy lapon, alulnézetből.

— Az Oktávóban vagyok benne ? — kérdezte.

— Egy bizonyos metafizikai értelemben — vetette oda a hangok egyike foghegyről. Közeledett. Széltoló érezte a lapozás száraz szelét pont az orra előtt…