Terry Prachett - A mágia fénye

Nagyot visított, és a kormányt görcsösen megrántotta.

Ekkor egyidejűleg több dolog következett be. A seprű kilőtt előre és áttörte a falat, csokoládémorzsalékok záporát előidézve, a Poggyász előrefurakodott és megharapta a Fivér lábát, valamint egy különös sivító hang kíséretében egy nyíl bukkant fel a semmiből, néhány hüvelykkel elhibázta Széltolót, és hangos koppanással beleállt a Poggyász fedelébe.

A Poggyász szőrén-szálán eltűnt.

Az erdőmélyi kis faluban az agg sámán még néhány tobozt hajított a tűzre, és a füstön keresztül szégyentől piruló tanítványára meredt.

— Egy láda lábakkal? — kérdezte.

— Igen, mester. Az égből pottyant oda. És rám nézett — válaszolta a tanítvány.

— Akkor tehát volt szeme ennek a ládának, igaz?

— N… — kezdte a tanítvány, majd megzavarodva elhallgatott. Az öreg összeráncolta szemöldökét.

— Sokan látták Topaxcit, a Veres Gomba Istenét, és ezzel kiérdemelték a sámán nevet — mondta. — Néhányan Skeldét vizionálták, a füstszellemet, őket hívjuk javasembereknek. Egy elenyésző kisebbség abban a megtiszteltetésben részesült, hogy megpillanthatta Umcserrelt, az erdő lelkét, s ily módon lélekvezető vált belőlük. De senki se látott egy ládát több száz lábbal, ami szem nélkül nézett rájuk, és az ilyeneket nevezzük idiótá…

A félbeszakítást egy hirtelen, sikoltásszerű zaj, rövid hóvihar, valamint szikraeső okozta, amiktől a tűz keresztülcsapott a sötét kunyhón. Utána egy rövid ideig tartó, nehezen kivehető látomás következett, majd a szemközti fal romba dőlt, és a jelenés eltűnt.

A mindezt követő hallgatás hosszúra nyúlt. Aztán jött egy kicsivel rövidebb csönd. Végül az agg sámán óvatosan feltette a kérdést:

— Ugye, nem láttál az előbb két embert elhussanni fejjel lefelé egy seprűnyélen egymással ordítozva és sikoltozva? Ugye, nem?

A fiú hidegvérrel nézett vissza.

— Határozottan nem.

Az aggastyán felsóhajtott megkönnyebbülésében.

— Istennek legyen hála! — mondta. — Én se.

A kunyhóban teljes volt a zűrzavar, mert a varázslók nem csupán követni akarták a seprűt, de szándékukban állt ebben az összes többieket megakadályozni, és ez számos sajnálatos eseményhez vezetett. A leglátványosabb, és minden bizonnyal egyben a legtragikusabb az volt, amikor egy Látnok megpróbálta hasznát venni hétmérföldes csizmájának a varázsigék és egyéb szükséges felkészülés helyes sorrendjének betartása nélkül. A hétmérföldes csizmák, ahogy már korábban sugalmaztuk, még a legideálisabb körülmények között is a mágia kétes megbízhatóságú formái közé tartoznak, és a Látnoknak túl későn jutott eszébe, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel kell olyan közlekedési eszközt igénybe venni, amely hatékonyságát végül is annak köszönheti, hogy az egyik lábat huszonegy mérföldnyivel helyezi a másik elé.

A tél első hóviharai teljes erővel dühöngtek, és a Korong nagy részét egy gyanúsan vastag felhőréteg borította. Ennek ellenére madártávlatból, a Korongvilág aprócska holdjának ezüstös fényénél, ez volt a multiverzum látványainak egyik legszebbike.

Mérföldek százain át, a Peremcsobajtól a Tengely környéki hegységekig, óriási felhőcsóvák kavarogtak-örvénylettek. A hideg, kristályos csöndben a hatalmas fehér csigavonal jegesen szikrázott a csillagok alatt, alig észrevehetően forogva, rendkívül hasonlatosan ahhoz, amikor Isten már megkavarta kávéját, és utána hozzátesz még egy kis tejszínhabot.

Mi sem zavarta meg a ragyogó jelenetet, amely…

Valami kicsi és távoli tört keresztül a felhőrétegen, párafoszlányokat húzva maga mögött. A sztratoszféra nyugalmában a veszekedő hangok messzire hallatszottak, tisztán és élesen.

— Azt mondtad, tudsz ilyesmit vezetni!

— Nem! Én azt mondtam, hogy te nem tudsz!

— De én még sose ültem ilyenen!

— Nahát, micsoda meglepetés!

— Akkor is, azt mondtad… Odanézz! Fel az égre!

— Nem is mondtam!

— Mi történt a csillagokkal?

Így történt tehát, hogy Kétvirág és Széltoló látták meg elsőként a Korongon, hogy mit tartogat a jövő.

Ezer mérfölddel mögöttük a tengelymenti hegyvidéken a Mennyek Orma az égre döfött s késfényességű árnyékot vetett a civakodó felhőkön át, azaz az Isteneknek is észre kellett volna venniük — de az Istenek általában nem néznek az égboltra, és különben is leköti őket a pereskedés a Jégóriásokkal, akik nem hajlandóak lehalkítani a rádiót este tíz után.

Peremiránt, Nagy A’Tuin útirányában, a csillagokat valami lesöpörte az égboltról.

Abban a fekete körben csak egy csillag világolt, egy vészjósló, vörös csillag, olyan, mint a csillogás egy veszett vidra szemgödrében. Kicsi volt, borzalmas, és kérlelhetetlen. És Nagy A’Tuin a Korongot egyenesen arrafelé hurcolta.

Széltoló pontosan tudta, mit kell tenni ilyen körülmények között. Felsikított, és lefelé irányította a seprűt.

Gáldor Mállotviksz a nyolcszög közepén állt, s a magasba emelte kezét.

— Urshalo, dileptor, c’hula, engedelmeskedj!

Gyér köd formálódott feje fölött. Oldalvást Ármándra sandított, aki a varázskör szélén duzzogott.

— A következő rész eléggé imponáló — mondta. — Figyelj! Kot-b’hai! Kot-sham! Hozzám, kicsiny elszigetelt szirtek és nem kevesebb, mint három hüvelyk magasságú, aggódó egerek szellemei!

— Miii? — hörrent fel Ármánd.

— Hát igen, ez a rész komoly kutatást igényelt — bólintott Gáldor. — Főleg az egerek, ugyebár. De hol is tartottam? Ó, igen…

Újra felemelte a karját. Ármánd, megnyalva ajkát, háborodott elmével leste. A vén bolond tényleg összpontosított, teljesen belemerült a Varázsige megzabolázásába, és alig fordított figyelmet rá.

Hatalomszavak gördültek át a szobán, visszapattantak a falakról, végül eltűntek szem elől a polcok és üvegek mögé bújva. Ármánd tétovázott.

Gáldor egy másodpercre lehunyta a szemét, arca az eksztázis maszkja volt, ahogy épp kiejtette az utolsó szót.

Ármánd szóra sem érdemes izmai megfeszültek, ujjai újfent a kés nyelére fonódtak. Ekkor Gáldor kinyitotta fél szemét, odabiccentett, és oldalról olyan erős varázscsapást mért rá, ami a fiatalabb férfit szétterpesztett végtagokkal a falhoz kente.

Gáldor rákacsintott, s ismét kitárta karját.

— Hozzám, ó szellemei a…

Mire fel dörgött a menny, robbant a fény, és egy másodpercre teljesen elbizonytalanodtak a természeti törvények, amitől a falak látszólag önmagukba tekeredtek. Aztán Ármánd gyors lélegzetvételt hallott, meg egy fojtott, tompa puffanást.

A szoba hirtelen csöndbe borult.

Néhány perccel később Ármánd kikúszott egy szék mögül, s leporolta magát. Elfütyült pár taktust valami felismerhetetlenből, még az is lehet, hogy zeneműből, és eltúlzott nemtörődömséggel az ajtó felé fordult, miközben tekintetét határozottan a plafonra szegezte annak az érdeklődésével, aki még sose látott mennyezetet. A mód, ahogy mozgott, kifejezetten azt sugallta, hogy gyorsasági világcsúcsot kísérel meg gondtalan sétafikálásból.

A Poggyász ugrásra készen lapult a kör közepén, és egy csattanással kitárta fedelét.

Ármánd azonnal lefékezett. Lassan, nagyon-nagyon óvakodva megfordult, előre rettegve a látványtól.

A Poggyász enyhén levendulaillatú, tiszta fehérneműt látszott tartalmazni. Ki tudja miért, valahogy ez volt a legrémületesebb dolog, amit a varázsló valaha is látott.