Terry Prachett - A mágia fénye

Здесь есть возможность читать онлайн «Terry Prachett - A mágia fénye» весь текст электронной книги совершенно бесплатно (целиком полную версию без сокращений). В некоторых случаях можно слушать аудио, скачать через торрент в формате fb2 и присутствует краткое содержание. Город: Debrecen, Год выпуска: 1998, ISBN: 1998, Издательство: Cherubion, Жанр: Фэнтези, на венгерском языке. Описание произведения, (предисловие) а так же отзывы посетителей доступны на портале библиотеки ЛибКат.

A mágia fénye: краткое содержание, описание и аннотация

Предлагаем к чтению аннотацию, описание, краткое содержание или предисловие (зависит от того, что написал сам автор книги «A mágia fénye»). Если вы не нашли необходимую информацию о книге — напишите в комментариях, мы постараемся отыскать её.

Nagy A’Tuin, a Korongvilágot hátán cipelő csillagteknőc az egyetlen lény kerek e világon, aki pontosan tudja, hová tart. Hamarosan a Korong varázslói is megtudják, és akkor kezdhetnek csak igazán aggódni…
A világot katasztrófa fenyegeti, s az egyetlen ember, aki megmenthetné, Széltoló, egy meglehetősen kétes hírű és gyáva varázsló, aki eltűnt. Állítólag legutóbb a Peremről lezuhanni látták egy négyszemű turista társaságában…
A legmókásabb és legszokatlanabb fantasy történet az egész galaxisban. (Vagy bármely más galaxisban.)

A mágia fénye — читать онлайн бесплатно полную книгу (весь текст) целиком

Ниже представлен текст книги, разбитый по страницам. Система сохранения места последней прочитанной страницы, позволяет с удобством читать онлайн бесплатно книгу «A mágia fénye», без необходимости каждый раз заново искать на чём Вы остановились. Поставьте закладку, и сможете в любой момент перейти на страницу, на которой закончили чтение.

Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

— Nos, ööö — köszörülte meg a torkát. — Te, izé, khm, nem láttál errefelé egy másik varázslót esetleg?

A Poggyász szerét ejtette, hogy még vészjóslóbbnak tűnjék.

— Ó! — nyekeregte Ármánd. — Hát akkor, rendben is lennénk. Nem mintha számítana.

Határozatlanul gyűrögette köntöse szegélyét, és rövid ideig tartó, ám intenzív érdeklődést mutatott az öltések részletei iránt. Amikor végül felnézett, a borzasztó láda még mindig ott volt.

— Isten veled! — mondta, és iszkolt. Még épp idejében sikerült átcsusszannia az ajtón.

— Széltoló?

Széltoló kinyitotta szemét. Nem mintha ez sokat segített volna. Csak annyit jelentett, hogy ahelyett, hogy semmit se látott volna, csupán sötétséget, most kizárólag csak fehérséget látott, ami, meglepő módon, még sokkal rosszabbnak bizonyult.

— Jól vagy?

— Nem.

— Ó!

Széltoló felült. Úgy tűnt, hogy egy hóborította sziklán csücsül. De ez a szikla nem felelt meg a sziklaság általános ismérveinek. Példának okáért, mozgott.

Hópelyhek kavarogtak körülötte. Kétvirág néhány lábbal arrébb guggolt, arcán őszinte aggodalommal.

Széltoló felnyögött. Minden porcikája dühös volt rá abból kifolyólag, amit nemrégiben tett velük, és panasztételre sorakoztak.

— Most mi van?

— Tudod, amikor repültünk, és én izgultam, nehogy nekimenjünk valaminek a viharban, mire te azt mondtad, hogy ebben a magasságban csakis egy sziklával tömött felhőnek ütközhetünk…

— Igen?

— Honnan tudtad?

Széltoló körülnézett. A környezet változatosságától és érdekfeszítőségétől akár egy pingponglabda belsejében is lehettek volna.

A szikla alattuk határozottan mozgott, mi több, rengett és rázkódott. Végigsimított rajta, érzékelve a vésőnyomokat. Amikor fülét a nedves és hideg kőre tapasztotta, szívveréshez hasonló, fojtott, ütemes dobbanásokat vélt hallani. Előrekúszott a peremig, és óvatosan kilesett.

Abban a pillanatban a szikla épp egy felhőtlen szakasz fölött suhanhatott el, mert halványan ki tudta venni szaggatott élű hegycsúcsok rémítően távoli látképét. Messze, messze alant.

Összefüggéstelen hangokat adott ki, és visszaaraszolt.

— Nevetséges — mondta Kétvirágnak. — A sziklák nem repülnek. Többek között erről is híresek.

— Talán repülnének, ha tudnának — jegyezte meg Kétvirág. — Lehet, hogy ez a szirt éppen most fedezte fel, hogyan kell.

— Akkor reménykedjünk, hogy nem mostanában felejti el! — kívánta Széltoló erősen. Lekuporodott, átázott köntösét szorosabbra húzta maga körül, és komoran bámulta a környező felhőket. Feltételezte, valahol lennie kell valakinek, akinek van valamicske beleszólása a saját életébe, aki reggel felkel és este ágyba bújik, azzal a biztos tudattal, hogy nem fog lepottyanni a világ végéről, vagy elszenvedni egy csapatnyi eszelős támadását, vagy felébredni egy sziklán, aminek elképzelései felülmúlják valós társadalmi helyzetét. Halványan rémlett neki, hogy valaha ő is ilyen életmódot folytatott.

Széltoló beleszimatolt a levegőbe. A szikla sülő zsírtól szaglott. Az illat elölről szállt, és egyenesen a gyomrát célozta meg.

— Érzel valami szagot? — kérdezte.

— Szerintem szalonna — válaszolta Kétvirág.

— Élénken remélem, hogy szalonna — mondta Széltoló — ugyanis szándékomban áll megenni. — Felállt a remegő sziklán, és szagiránt csetlett-botlott, miközben igyekezett valamit kivenni a nedves homályban.

Elöl, vagyis a szikla belépőélén, aprócska tűz mellett egy alacsony druida ücsörgött törökülésben. Egy négyszögletes, vízhatlan anyagdarabot kötött fejére, amit az álla alatt csomózott meg. A serpenyőben piruló szalonnát böködte egy díszsarlóval.

— Khm — köszörülte meg a torkát Széltoló. A druida felnézett, és beleejtette a serpenyőt a tűzbe. Felugrott, támadólag megmarkolta a sarlót — már amennyire valaki képes agresszivitást sugározni egy hosszú, átnedvesedett, fehér hálóingben meg csöpögő fejkendőben.

— Figyelmeztetlek, hogy csunyán bánok el a légikalózokkal — mondta, és hatalmasat tüsszentett.

— Szívesen segítünk benne — nézett Széltoló vágyakozva az égő szalonnára. Ez úgy tűnt, megzavarta a druidát, aki Széltoló enyhe meglepetésére egész fiatal volt: eddig is tudta, hogy, legalábbis elméletben, létezik ifjú druida is, csak sose képzelte el, milyen is lehet.

— Akkor ti nem azért vagytok itt, hogy ellopjátok a sziklát? — kérdezte a druida, egy hajszálnyival lejjebb eresztve a sarlót.

— Még csak azt se tudom, hogy kellene hozzáfogni a sziklalopáshoz — felette törődötten Széltoló.

— Elnézést — szólt közbe udvariasan Kétvirág. — Úgy hiszem, ég a reggelije.

A druida odanézett, majd csapkodni kezdte a lángokat, bármiféle hatás nélkül. Széltoló a segítségére sietett, aminek eredményeképp jókora adag füst, hamu és kavarodás keletkezett, és a megosztott öröm néhány, ténylegesen megmentett, noha eléggé elszenesedett szalonnadarabka fölött többet ért, mint a diplomácia teljes fegyvertára.

— Mégis, hogy kerültetek ide valójában? — érdeklődött a druida. — Legalább ötszáz láb magasan vagyunk! Hacsak nem rontottam el a rúnákat már megint.

Széltoló megpróbált nem gondolni a magasságra.

— Errejártunkban valahogy idepottyantunk — mondta.

— A föld felé zuhanóban — javította ki Kétvirág.

— A sziklád pont útban repült — tetté hozzá Széltoló. Erre rögtön panaszra fakadt a háta. — Kösz szépen.

— Gondoltam pár perce, hogy valami örvénylésbe kerültünk — bólintott a druida, akit, mint kiderült, Belafonnak hívtak. — Ezek szerint ti voltatok. — Megborzongott. — Mostanra már reggel kell legyen. A fenébe az előírásokkal! Feljebb emelkedünk. Kapaszkodjatok!

— Mibe? — tekintett szét Széltoló.

— Nos, elegendő, ha csak úgy nagy általánosságban mutatsz ellenérzést a leeséssel szemben — javasolta Belafon. Előkapott egy nagy vasingát a köntöse alól, és a tűz fölött meglengette sorozatos, ám érthetetlen suhintásokkal.

Felhők csapódtak nekik, egy rémisztő pillanatra érezhetővé vált a nehézkedés, aztán a szikla kibukkant a napsütésbe. Egyensúlyba került alig pár lábbal a felhők felett, a hideg, élénkkék ég alatt. A felhők, amik múlt éjjel vérfagyasztóan távolinak, ma reggel pedig borzalmasan nyirkosnak tűntek, most gyapjas, fehér, minden irányba húzódó szőnyeggé alakultak, amiből itt-ott magányos szirtként meredt ki egynémely hegyorom. A szikla mögött elhaladásának szele tünékeny örvényekké formázta a felhőket. A szikla…

Körülbelül harminc láb hosszú és tíz láb széles volt. És kékes.

— Micsoda lenyűgöző panoráma! — suttogta Kétvirág ragyogó szemmel.

— Ühüm. Mi tart minket a levegőben? — kérdezte Széltoló.

— A meggyőződés — válaszolta Belafon, kifacsarva köntöse szegélyét.

— Á! — mondta Széltoló bölcsen.

— Könnyű őket fenntartani — magyarázta a druida, feltartva egyik hüvelykujját s karja mentén egy távoli hegy irányába hunyorogva. — Landolni nehéz velük.

— Nem is gondolná az ember, ugye? — lepődött meg Kétvirág.

— A meggyőződés tartja össze az egész világegyetemet — jelentette ki Belafon. — Bolondság azt állítani, hogy minden csak a mágiának köszönhető.

Széltoló történetesen ekkor pislantott le keresztül a vékonyodó felhőrétegen a behavazott tájra, amely jelentős mélységben terült el alattuk. Tudta, hogy egy őrült társaságába keveredett, de ehhez már hozzászokott; amennyiben az őrült meghallgatása azt jelenti, hogy esetleg nem fognak lezuhanni, Széltoló máris csupa fül volt.

Читать дальше
Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Похожие книги на «A mágia fénye»

Представляем Вашему вниманию похожие книги на «A mágia fénye» списком для выбора. Мы отобрали схожую по названию и смыслу литературу в надежде предоставить читателям больше вариантов отыскать новые, интересные, ещё непрочитанные произведения.


Отзывы о книге «A mágia fénye»

Обсуждение, отзывы о книге «A mágia fénye» и просто собственные мнения читателей. Оставьте ваши комментарии, напишите, что Вы думаете о произведении, его смысле или главных героях. Укажите что конкретно понравилось, а что нет, и почему Вы так считаете.

x