Terry Prachett - A mágia fénye

Belafon leült, s lábát lógázta a szikla pereméről.

— Figyelj csak, nincs miért aggódni — mondta. — Ha arra gondolsz, hogy a sziklák nem szoktak repülni, még a végén meghall téged, elhiszi neked, és akkor rögtön igazad is lesz, érted? Nyilvánvaló, hogy fogalmad sincs a modern gondolkozásról!

— Úgy tűnik, valóban — helyeselt Széltoló elhaló hangon. Minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon földön heverő sziklákra. Arra koncentrált, hogy olyan sziklákra gondoljon, amik röpdösnek, mint a fecskék, a súlytalanság tiszta mámorában suhanva a táj felett, az ég felé szállva…

És közben rettentően tudatában volt annak, hol ez rohadtul nem megy neki.

A Korongvilág druidái büszkék voltak a világegyetem rejtélyeit kutatgató, haladó szellemükre és előrenéző szemléletükre. Természetesen, mint minden druida, ők is hittek az összes életforma alapvető egységében, a növények gyógyító erejében, az évszakok váltakozásának természetes ritmusában és mindazok elevenen elégetésében, akik az előbbiekben felsoroltakhoz nem a megfelelő hozzáállással közelednek. Valamint hosszasan és keményen törték a fejüket a teremtés lényegéről, és az alábbi elméletet agyalták ki:

A világegyetem, mondják a druidák, működését tekintve négy alapelv harmonikus egyensúlyán nyugszik, amely mozgatórugókat imigyen határozhatunk meg: vonzás, meggyőződés, bizonytalanság és jusztse.

Ebből következik, hogy a korong körül kerengő nap és hold a meggyőződésnek köszönhetően nem esnek le, viszont nem is szakadnak el tőle a bizonytalanság, miatt. A vonzástól nőnek a fák és jusztse hagyják abba. És így tovább.

Néhány druidában felmerült ugyan, hogy az elméletnek akadnak szépséghibái, ám a rangidős druidák ugyancsak elevenbe vágóan magyarázták el nekik, hogy persze, van helye a logikus érvelésnek, az izgalmas tudományos viták ütés- és csapásváltásainak, ám ez a hely a következő napforduló tiszteletére gyújtott máglya tetején található.

— Á, szóval csillagász vagy! — ragyogott fel Kétvirág képe.

— Ó, dehogy — rázta fejét Belafon, miközben a szikla egy hegygörbületet lebegett lágyan körbe. — Komputer hardver szakértő vagyok.

— Mi az a komputer hardver?

— Nos, ez itten — mondta a druida, szandálos lábfejével megütögetve a sziklát. — Pontosabban része a hardvernek. Pótalkatrész. Most szállítom le. Van valami gond a nagy kőkörökkel az Örvény Fennsíkon. Legalábbis azt mondják. Ha kapnék egy bronznyakéket minden olyan felhasználó után, aki nem olvasta el a használati leírást a kézikönyvben… — Vállat vont.

— Valójában mi pontosan a haszna egy ilyennek? — kérdezte Széltoló. Bármi jó, ami eltereli a figyelmét a leesésről.

— Hát például arra jó, hogy… például, hogy megállapítsd, az év mely szakában vagyunk — válaszolta Belafon.

— Á! Úgy érted, ha belepi a hó, akkor biztos tél van?

— Igen. Illetve dehogy. Úgy értem, tegyük fel, tudni szeretnéd, hogy egy bizonyos csillag mikor kel…

— Miért? — sugárzott Kétvirág udvarias érdeklődést.

— Nos, esetleg tudni szeretnéd mikor kell elvetni a gabonát — felelte Belafon, kissé beleizzadva. — Vagy talán…

— Szívesen kölcsönadom a kalendáriumomat, ha akarod — ajánlotta Kétvirág.

— Kalendárium?

— A kalendárium egy könyvecske, ami megmondja neked, milyen nap van ma — magyarázta Széltoló fáradtan. — Naprakészen, egész az utolsó okkult vonásig.

Belafon megmerevedett.

— Könyv? — ismételte. — Úgy érted, papírból?

— Igen.

— Nekem ez nem hangzik igazán megbízhatónak — mondta undokul a druida. — Hogyan tudná egy könyv megmondani, milyen nap van? A papír nem tud számolni!

Elcsörtetett a szikla elejére, olyan vehemenciával, amitől az egész ijesztően inogni kezdett. Széltoló nagyot nyelt, és odaintette Kétvirágot magához.

— Hallottál már a kultúrsokkról?

— Az mi?

— Az az, ami akkor következik be, amikor egyesek ötszáz évet áldoztak arra, hogy egy kőkört működőképessé próbáljanak tenni, és hirtelen megjelenik valaki egy könyvvel, amiben minden napra akad egy lap meg valami kis csevegős rész, ilyesmik, hogy „Itt az ideje, hogy elültesd a paszulyt” meg „A szó elrepül, a sírás megmarad”, és tudod, a legfontosabb dolog, amit sose szabad elfelejteni a kultúrsokkal kapcsolatban… — Széltoló elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, míg ajkai hangtalanul mozogtak, ahogy igyekezett visszaemlékezni, hol is tartott a mondatban. — Az? — bökte ki.

— Mi?

— Hogy semmiképp se okozd egy olyan embernek, aki épp egy ezertonnás sziklát röptet.

— Elment?

Ármánd óvatosan kikukucskált a Láthatatlan Egyetem fölé meredő, omladozó kőművesmunka egekbe nyúló csúcsának, értsd a Művészetek Tornyának, egyik pártázatos lőrésén. A mágia oktatóinak és diákjainak csődülete, messze alatta, bólintott.

— Biztos?

A gazdasági igazgató tölcsért formált tenyeréből, és felkiabált.

— Áttört a tengelyfelőli kapun, és elmenekült egy órával ezelőtt, uram!

— Téves — mondta Ármánd. — Ő távozott, és mi menekültünk meg. Nos, akkor akár le is mehetek. Elkapott valakit?

A gazdasági igazgató nyelt egyet. Nem volt varázsló, csupán egy kedves, áldott jó természetű férfiú, akinek nem lett volna szabad olyasmiket látnia, amiknek a legutóbbi órában szemtanúja volt. Természetesen nem volt szokatlan, hogy kisebb démonok, tarka fények és különféle félig anyagiasult képzelődések kószáljanak az egyetem területén, de volt valami a Poggyász kérlelhetetlen támadásában, amitől inába szállt a bátorsága. Megpróbálni megállítani olyan lett volna, mint kihívni egy gleccsert egy barátságos birkózómeccsre.

— Fel… felfalta a Liberális Stúdiumok Dékánját, uram — kiáltotta.

Ármánd felderült.

— Minden rosszban van valami jó is — mormolta.

Nekivágott a hosszú csigalépcsőnek lefelé. Egy idő múlva halvány, feszes mosoly ült ki az arcára. A nap határozottan javuló tendenciát mutatott.

Rengeteg szerveznivaló várt rá. És ha volt valami, amit Ármánd igazán szeretett, hát az a szervezés.

A szikla szálldogált a magas fennsíkok felett, kiverve a havat az alig pár lábbal alattuk gomolygó förgetegből. Belafon lihegve nyargalt ide-oda, itt felkent egy kis fagyöngybalzsamot, ott krétával felrajzolt egy rúnát, míg Széltoló összekucorodott rémületében meg fáradságában, és Kétvirág aggódott a Poggyásza miatt.

— Egyenesen előttünk! — visította túl a druida a légcsavarszél zaját. — Íme, nézzétek az egek nagy komputerét!

Széltoló átlesett az ujjai között. A távoli szemhatáron kirajzolódott egy gigászi konstrukció, amit koncentrikus körökben és rejtélyekhez vezető útvonalakon elrendezett szürke és fekete sziklaoszlopok alkottak — komor és félelmetes látvány a havas háttér előtt. Egész biztos, hogy emberi lény nem képes születőben lévő hegyeket megmozdítani — egész biztos, hogy egy csapat óriást varázsolt kővé valami…

— Úgy néz ki, mint egy nagy rakás kő — jegyezte meg Kétvirág.

Belafon élőképpé merevedett egy hadonászó gesztus közepén.

— Mi?

— Nagyon takaros — tette hozzá sietve a turista. Valami hatásos jelzőt keresgélt. — Etnikus — határozott.

A druida sértett képpel meredt rá.

— Takaros ? — förmedt a turistára. — A szilícium csúcsok diadala, a modern szabadkőműves technológia csodája szerinted takaros ?