Terry Pratchett - Piramisok

XXVII. Teppikamon saját testére meresztette szemét, ami szánalmasan hevert a dézsa alján, mint a legutolsó savanyú uborka az üvegben.

Tekintetét a sarokban lévő zsákokra emelte. Azok tele voltak szalmával. Elmondás nélkül is tudta, hogy mit fognak csinálni vele.

A hajó nem siklott, hanem átfúrta magát a vízen, áttáncolt a tizenkét evezővég keltette hullámokon, elnyúlt, mint egy olajfolt, suhant, mint egy madár. Mattfekete volt, és alakja akár a cápáé.

Nem volt rajta dobos, hogy az ütemet üsse. A hajó nem akart pluszsúlyt. Különben is, neki volt szüksége a teljes felszerelésre, beleértve a kereszthurkokat is.

Teppik a néma evezősök sorai között ült a keskeny aknában, ami a rakodótér volt. Jobb nem találgatni, miféle rakományé. A hajót szemlátomást úgy tervezték, hogy nagyon kis mennyiségeket tudjon roppant sebesen szállítani és anélkül, hogy ezt bárki észrevenné, és Teppik kétellte, hogy a Csempészek Céhe tud a hajó létezéséről. A kereskedelem érdekesebb volt, mint hitte.

Gyanús könnyedséggel találták meg a folyótorkolatot — eltűnődött, hányszor osonhatott föl a folyón ez a suttogó árnyék — és a korábbi rejtélyes rakomány egzotikus aromája ellenére ki tudta venni szülőföldje illatát. Krokodiltrágya. Nádpollen. Tündérrózsa-virágok. Nem létező csatornázás. Az oroszlánállomány szaga és a vízilovak bűze.

A vezérevezős finoman megütötte a vállát, intett, álljon föl, és segített megtartani egyensúlyát, mikor Teppik a fedélzetről lemászott a sekély vízbe. Mire kigázolt a partra, a hajó megfordult, s csupán egy árnyék puszta gyanúja lett a folyón lefelé.

Mivel természeténél fogva kíváncsi volt, Teppik eltűnődött, hol fog megbújni a hajó nappal, ugyanis a kinézete alapján arra tervezték, hogy csakis a sötétség leple alatt közlekedjen, s úgy döntött, hogy valószínűleg meglapul valahol a delta nádborította ingoványában.

És mert most már ő volt a király, megjegyezte, hogy ezentúl rendszeres őrjáratokra lesz szükség a mocsarakban. Egy királynak tudnia illik bizonyos dolgokat.

Megtorpant, bokáig a folyó iszapjában. Korábban mindent tudott.

Artúr összevissza zagyvált sirályokról meg folyókról meg levelet hajtó kenyerekről, ami azt sugallta, hogy túl sokat ivott. Teppik csak arra tudott visszaemlékezni, hogy rettenetes veszteségérzettel ébredt, amikor az emlékezete elvesztette vízhatlanságát és elszivárogtak belőle új kincsei. Olyan volt, mint az álmokban előforduló rendkívüli tisztánlátás, ami fölébredéskor elillan. Korábban mindent tudott, de amint megpróbált visszaemlékezni, mi is volt az, kifolyt a fejéből, mint valami lyukas vödörből.

De egy új érzést hagyott maga után. Előzőleg az élete bandukolás volt, amit a körülmények irányítottak. Most fényes síneken kattogott. Talán nem volt alkalmas az orgyilkosságra, ám azt tudta, hogy királynak megfelel.

A lába szilárd talajt talált. A hajó a palotánál kissé lejjebb tette ki folyásirányban, és a túlsó parton a piramisvillogások, kékellve a holdfényben, betöltötték az éjszakát ismerős ragyogásukkal.

A boldog holtak lakhelyei mindenféle méretben beszerezhetőek, bár persze nem mindenféle formában. A városhoz közelebb sűrűn tömörültek, mintha a halottak szeretnék a társaságot.

És még a legöregebbek is mind hiánytalanok voltak. Senki sem vett kölcsön köveket, hogy házat vagy utat építsen belőlük. Teppik erre érthetetlenül büszke volt. Senki sem törte föl az ajtókat és nézett körül odabenn, hátha az elhunytaknak akadnak olyan ősi kincsei, amiket már nem használnak többé. És minden áldott nap óhatatlanul ennivalót hagytak a kicsiny előkamrákban; a holtak élelmezési tisztjei jókora részét foglalták el a palotának.

Az étel néha eltűnt, néha nem. Azonban a papok nagyon határozottak voltak ebben a kérdésben. Függetlenül attól, hogy az ennivaló elfogyott vagy sem, a halottak megették . Föltehetőleg ízlett nekik; sosem panaszkodtak vagy jöttek vissza repetázni.

Gondoskodjatok a holtakról, mondták a papok, és a holtak is gondoskodni fognak rólatok. Elvégre ők vannak többségben.

Teppik félrehajtotta a nádszálakat. Megigazította öltözékét, lesöpört némi sarat a kézelőjéről, és elindult a palota felé.

Előtte, sötéten a villanófény háttértől, állt Khuft óriási szobra. Hétezer évvel ezelőtt Khuft kivezette népét a… — Teppik nem emlékezett honnan, de valahonnan, ahol nem szerettek lakni, valószínűleg, és jó okkal; ilyen alkalmakkor kívánta, bárcsak többet tudna történelemből — és imádkozott a sivatagban és a hely istenei megmutatták neki az Ősi Királyságot És ő bevonula, biza, és birtokába vévé akkorontól, hogy ivadékai mindörökké ottan lakozzanak. Mindenesetre valami ilyesmi. Valószínűleg több biza volt benne, meg néhány kétségnek nélküle, a tetejébe tejjel-mézzel. Ám látványa annak az óriási patriarkális arcnak, annak a kinyújtott karnak, annak az állnak, amin sziklát lehet törni, vakmerő a villanófényben, elárulta neki, amit már úgyis tudott.

Hazaért, és sohasem fog többé elmenni.

A nap kezdett fölkelni.

A Korongon élő legnagyobb matematikus, és ami azt illeti, az utolsó az Ősi Királyságban, nyújtózkodott állásában és megszámolta a szalmaszálakat ágyában. Aztán megbecsülte a szögek számát a falban. Utána néhány percet annak bizonyításával töltött, hogy egy automorf rezonanciamezőnek félig-végtelen számú határozatlan prímideálja van. Ezután, hogy múljék az idő, újra megette a reggelijét.

Eltelt két hét. A megfelelő időben elvégzett rituálék és szertartások a világot az égbolt alatt s a csillagokat pályájukon tartottak. Döbbenetes, hogy mi mindenre képes a rituálé meg a szertartás.

Az új király szemügyre vette magát a tükörben, s homlokát ráncolta.

— Miből készült? — kérdezte. — Eléggé homályos.

— Bronzból, Sire. Csiszolt bronzból — válaszolta Dios, átnyújtva neki a Könyörület Cséphadaróját.

— Ankh-Morporkban üvegtükreink voltak, ezüstözött hátlappal. Nagyon jók voltak.

— Igen, Sire. Nekünk itt bronzunk van, Sire.

— Tényleg föl kell tegyem ezt az aranymaszkot?

— A Nap Arca, Sire. Tovább örökítve az összes koron át. Igen, Sire. Minden nyilvános esemény alkalmával, Sire.

Teppik átkukucskált a szemnyíláson. Határozottan jóképű arc volt. Halványan mosolygott. Eszébe jutott, amikor apja egyik nap meglátogatta a gyerekszobában és elfelejtette levenni; Teppik összesikította a palotát.

— Elég nehéz.

— Az évszázadok súlya nyomja — jelentette ki Dios, és átadta az Igazság Sarlóját.

— Régóta vagy pap, Dios?

— Nagyon sok éve, Sire, egész férfi- és eunuchkoromban. Most…

— Apa azt mondta, hogy te voltál a főpap már nagyapa idejében is. Nagyon öregnek kell lenned.

— Jól konzervált vagyok, Sire. Az istenek kegyesek voltak hozzám — mondta Dios a bizonyítékok dacára. — És most, Sire, ha még ezt is tartani tudnánk…

— Mi az?

— A Gyarapodás Lépe, Sire. Roppant fontos.

Teppik a helyére bűvészkedte.

— Gondolom, rengeteg változást éltél át — csevegett tovább udvariasan.

A vén pap arcán a fájdalom kifejezése suhant át, ám gyorsan, mintha sietne, hogy elszökhessen. — Nem, Sire — felelte zökkenőmentesen —, nagyon szerencsés voltam.

— Ó! Ez micsoda?