Terry Pratchett - Piramisok

Teppik közelebb hajolt. — A nagynéni sok puszit küld — közölte hangosan. Ezen eltűnődött. — Mármint az én nénikém, nem a tiéd. — Remélem, tette hozzá magában.

— Hé? Hé? Hallasz engem?

— A fáraó üdvözli kegyességed a síron túli világból — nyIIatkozta Dios.

— Na jó, föltételezem, azt teszem, de FIGYELJ, nem akarom, hogy vedd a fáradságot és építtess…

— Csodás piramist fogunk neked építtetni, apa. Tényleg nagyon fogod szeretni. Lesz mindenféle ember, hogy gondoskodjon rólad meg minden. — Teppik Diosra pillantott jóváhagyásért. — Annak örülni fog, nem igaz?

— De én nem AKAROM! — visította a király. — Előttem egy egész izgalmas örökkévalóság, amit még nem láttam. Megtiltom, hogy piramisba tegyél!

— Azt mondja, nagyon helyes és hogy Sire kötelességtudó fiú — zengte Dios.

— Látsz engem? Hány ujjam tartom föl? Azt hiszed, mulatságos, mi, hogy a halálod hátralévő részét egymillió tonna szikla alatt kell töltsd, figyelve, hogyan porladsz el? Ez az elképzelésed a jó időtöltésről?

— Meglehetősen huzatos itt, Sire — figyelmeztetett Dios. — Talán tovább kéne menjünk.

— Különben is, sehogy sem engedheted meg magadnak!

— És majd odatesszük a kedvenc freskóid meg szobraid melléd. Annak örülni fogsz, ugye? — folytatta kétségbeesetten Teppik. — Minden darabod meg holmid körülötted.

— Annak örülni fog, ugye? — kérdezte Diostól, miközben visszaballagtak a trónterembe. — Csak mert, nem is tudom, valahogy az az érzésem, hogy nem túl boldog tőle.

— Biztosíthatom, Sire — válaszolta Dios —, a királynak nem is lehet más kívánsága.

A balzsamozó kamrában XXVII. Teppikamon király megpróbálta megveregetni Gern vállát, a legkisebb hatás nélkül. Föladta, és lecsüccsent maga mellé.

— Ne tedd, fiú! — mondta keserűen. — Sose legyenek utódaid!

És aztán ott volt maga a Nagy Piramis.

Teppik léptei visszhangot vertek a márványlapokon, amikor körbejárta a makettet. Nem volt biztos abban, mit kell az embernek csinálnia itt. Ám a királyok, azt gyanította, gyakran kerülnek ilyen helyzetbe; és mindig ott van a jó öreg tartalék.

— Nahát, nahát. Mióta tervezel piramisokat? — tudakolta.

Pteklaszp, a nemesség építésze, mélyen meghajolt.

— Egész életemben, ó, dél fényessége.

— Bizonyára lebilincselő — csevegett Teppik. Pteklaszp oldalvást a főpapra sandított, aki biccentett.

— Vannak jó oldalai, ó, vizek forrása — kockáztatta meg. Nem volt hozzászokva, hogy királyok úgy szóljanak hozzá, mintha emberi lény lenne. Homályosan úgy érezte, hogy ez így nincs rendben.

Teppik a dobogón álló makett felé intett.

— Igen — mondta bizonytalanul. — Nos. Remek. Négy fal és egy hegyes csúcs. Igazán kitűnő. Első osztályú. Mindent kifejez, tényleg. — Még mindig túl soknak tűnt a csönd körülötte. Tovább hazardírozott.

— Igazán látványos — állította. — Úgy értem, kétség sem férhet hozzá. Ez… egy… piramis. És milyen remek piramis! Khm.

Még mindig nem látszott elégnek. Próbált valami mást keresni. — Az emberek ránéznek majd az eljövendő századokban és azt mondják, azt mondják… ez ám piramis. Ümm.

Köhécselt. — A falak csinosan lejtenek — krákogta.

— Azonban — említette.

Két szempár fordult az övé felé.

— Ümm — motyogta.

Dios fölvonta szemöldökét.

— Sire?

— Mintha emlékeznék arra, hogy apám egyszer azt mondta, tudod, hogy amikor meghalt, nagyon szeretné, ha, izé, a tengerbe temetnék.

Nem hangzott föl a fölháborodás fuldoklása, amire pedig számított. — A folyótorkolatra gondolt. Nagyon süppedős a talaj a deltánál — jegyezte meg Pteklaszp. — Hónapokba telne, míg elkészülne egy tisztes alapozás. Aztán meg ott van a süllyedésveszély. Meg a nedvesség. Nem jó a nedvesség egy piramis belsejében.

— Nem — közölte Teppik, megizzadva Dios tekintetében. — Azt hiszem, úgy gondolta, hogy, érted, a tengerbe bele .

Pteklaszp ráncokba vonta homlokát. — Kényes dolog — jelentette ki elgondolkozva. — Érdekes ötlet. Gondolom, lehetne építeni egy kicsit, mondjuk egymillió tonnást, és aztán pontonokon vagy valamin lebegne…

— Nem — vágott közbe Teppik, igyekezve nem elnevetni magát —, azt hiszem, arra gondolt, hogy nem kell …

— XXVII. Teppikamon úgy gondolja, hogy minden késedelem nélkül szeremé az eltemettetést — nyIIatkozta Dios, hangja, mint az olajos selyem. — És kétségtelen, hogy kitüntető jelenlétéhez a lehető legjobbat igényli, amit csak építeni tud, építőmester.

— Nem, én biztos vagyok abban, hogy rosszul értetted — szólalt meg Teppik.

Dios arca megmeredt. Pteklaszpé pedig annak viaszos kifejezését vette föl, akinek nagy hirtelen semmi köze ehhez. Elkezdett a padlóra bámulni, mintha életben maradása azon múlna, hogy minden egyes részletét megjegyezze.

— Rosszul? — hitetlenkedett Dios.

— Ne vedd zokon! Biztos vagyok benne, hogy jót akarsz — nyugtatta Teppik. — Csak hát arról van szó, hegy apa nagyon egyértelműnek tűnt akkor és…

— Jót akarok? — ízlelgetett minden egyes szót Dios, mintha savanyú szőlő lenne. Pteklaszp köhintett. Már végzett a padlóval. Most nekilátott a plafonnak.

— Sire — szólt Dios —, mi mindig piramisépítők voltunk. Az összes királyunk piramisba temettük. Ez az, ahogy mi elrendezzük a dolgokat, Sire. Ez az, ahogy a dolgok megtörténnek.

— Igen, de…

— Ezen nincs mit vitatni — szögezte le Dios. — Ki kívánhatna bármi mást? Elzárva minden leleménnyel az Idő megszentségtelenítései ellen — most az olajos selyem páncéllá vált, acélkeménnyé, lenézővé, mint egy szigony —, védve minden Időkre a Változás sértéseitől.

Teppik lepillantott a főpap ujjperceire. Fehérek voltak, a csont átdomborodott a húson, mintha dühöngve szökni vágyna.

Tekintete fölsiklott a szürkébe öltöztetett karon Dios arcára. Jóságos istenek, gondolta, tényleg igaz, valóban úgy néz ki, mintha nem győzték volna kivárni, hogy meghaljon és — biztos, ami biztos — bepácolták volna. Aztán pillantása beleakadt a papéba, meglehetős csattanással.

Úgy érezte, mintha a húsát nagyon lassan leszaggatnák a csontjairól. Úgy érezte, hogy semmivel sem fontosabb egy kérésznél. Egy szükséges kérész, határozottan, olyan kérész, ami megérdemelt tiszteletadásban fog részesülni, mindazonáltal rovar, annak minden jogával. És annyi szabad akarattal annak a tekintetnek dühében, mint egy papiruszfecnié a hurrikánban.

— A király akarata az, hogy el legyen temetve egy piramisban — jelentette ki Dios azon a hangon, amit a Teremtő kellett használjon, amikor létbe szólította a holdat és a csillagokat.

— Ööö — szólalt meg Teppik.

— A piramisok legnagyszerűbbikét a királynak! — tanácsolta Dios.

Teppik föladta.

— Ó! — nyögte. — Jó. Remek. Igen. Csakis a legjobbat, persze.

Pteklaszp fölragyogott a megkönnyebbüléstől, cikornyás mozdulattal kapta elő írótábláját, s előhúzott egy stílust a parókájából. A fontos dolog, ezt jól tudta, az egyezség megkötése amilyen hamar csak lehet. Ha engedi a dolgokat kisiklani ilyen helyzetben, az ember azon kapja magát, hogy 1.500.000 tonna méretre készült mészkő marad a nyakán.

— Akkor a szabványmodell lesz, mondjuk azt, ó, víz a sivatagban?