Terry Pratchett - Piramisok

— Bele tudna porladni. Tetszik tudni, a használat során.

Dil fölhorkant. — Használat? Használat? Nem szabadna nekem használatról és kalikóról beszélned! Mi történik, ha ezer év múlva valaki kirabolja a sírt és ő kalikóban van, azt szeretném tudni. Elimbolyogna félútig a folyosón, megengedem, esetleg megfojtaná az egyik sírrablót, de aztán szétbomlana, érted? A könyökök kinn lennének semmi perc alatt, és én ezt sosem élném túl.

— De addigra halott tetszik lenni, mester!

— Halott? És annak ehhez mi köze? — Dil átlapozta a mintákat. — Nem, a bisszusz lesz az. A bisszusznak bőven van tágulása. Jól nyúlik is. A fáraó tényleg képes lesz gyorsan támolyogni az átjárókban, ha valaha is szükségét érzi.

A király sóhajtott. Jobb szeretett volna valami könnyűsúlyú tafotát.

— És menj, csukd be az ajtót! — fűzte hozzá Dil. — Kezd a hely levegős lenni.

— És most itt az idő — mondta a főpap —, hogy meglátogassuk néhai atyánk. — Megengedett magának egy csöndes mosolyt. — Biztos vagyok benne, hogy már alig várja — tette hozzá.

Teppik ezt fontolóra vette. Nem olyasmi volt, amit ő már alig várt, de legalább mindenki le fog szállni a rokonokkal történő nősülése témájáról. Lenyúlt, reményei szerint királyi modorban, hogy megsimogassa az egyik palotabéli macskát. Ez sem volt jó húzás. A teremtmény megszaglászta, a gondolkozás erőfeszítésétől kancsított, aztán megharapta az ujját.

— A macskák szentek — közölte Dios, döbbenten a szavaktól, amiket Teppik elsziszegett.

— Hosszúlábú, ezüstszőrű macskák megvető arckifejezéssel, talán — jelentette ki Teppik, kezét dédelgetve. — Erről a fajtáról nem is tudom. Biztos vagyok benne, hogy szent macskák nem hagynak döglött íbiszeket az ágy alatt. És meggyőződésem, hogy a végtelen homoksivatag közepén élő szent macskák nem jönnek a házba és csinálnak a király szandáljába, Dios.

— Minden macska macska — mondta bizonytalanul Dios. — Ha lennénk oly kegyesek és követnénk minket. — Egy távoli boltív felé irányította Teppiket.

Teppik lassan követte őt. Már egy örökkévalóságnak tűnő idő óta itthon van, és még mindig nem érzi otthon magát. A levegő túl száraz. A ruhák kényelmetlenek. Túl nagy a forróság. Még az épületek is helytelennek látszanak. Először is, az oszlopok. Nálunk otth… náluk a Céhben az oszlopok kecses, recézett dolgok voltak, kis kőszőlőfürtökkel meg izékkel a tetejükön. Itt masszív, körte alakú göröngyök voltak, amiken az összes kő lefolyt az aljukra.

Fél tucat szolga vonult mögötte, a királyi jelvények különféle darabjait hurcolva.

Megpróbálta utánozni Dios járását, s ráébredt, hogy a kellő mozdulatok eszébe jutnak. Az ember a törzsét így fordítja, aztán a fejét meg így , kinyújtja a karját tenyérrel lefelé negyvenöt fokos szögben a testhez képest, és aztán megkísérel lépni.

A főpap botja visszhangot vert, amikor a padlóköveken koccant. Akár egy vak is végigsétálhatott volna a palotán mezítláb követve nyomon az időkoptatta mélyedéseket, amiket az évek során kivésett.

— Attól tartok, úgy fogjuk találni, hogy atyánk némileg megváltozott, amióta utoljára láttuk — csevegett Dios, miközben elhullámoztak a freskó mellett, amin Khaphut királynő kegyesen elfogadta a Világ Királyságainak Hódolatát.

— Hát igen — válaszolta Teppik, zavarban a hangnemtől. — Halott, nem igaz?

— Ráadásul még az is — ismerte el Dios, és Teppik rádöbbent, hogy előtte nem olyan triviális dologra utalt, mint a király jelenlegi testi állapota.

Elmélyült benne az elborzadt ámulat. Nem mintha a főpap különösebben kegyetlen vagy közömbös lett volna, egyszerűen csak a halál csupán bosszantó átmenet volt a lét szüntelen üzletmenetében. A tény, hogy az emberek meghalnak, pusztán kényelmetlenség, olyasmi, mint mikor látogatóba mész és senki sincs otthon.

Fura egy világ, gondolta. Csupa dolgos árny, és sosem változik. És én része vagyok ennek.

— Ő kicsoda? — kérdezte rámutatva egy szokatlanul nagy falfestményre, amin egy magas férfi kéményszerű kalapban és fonott szakállal harci szekéren hajtott át más, sokkal kisebb embereken.

— A neve ott van alul a kártusban — közölte pedánsan Dios.

— Mi?

— Abban a kis oválisban, Sire — világosította föl Dios.

Teppik közelről bámulta a sűrű hieroglifákat.

— Sovány sas, szem, tekergő vonal, ember bottal, ülő madár, tekergő vonal — olvasta. Dios arca megrándult.

— Azt hiszem, többet kell foglalkozzunk a modern nyelvek tanulmányozásával — jelentette ki, némileg magához térve. — A neve Pta-ka-ba. Ő a király, amikor a Dzsel Birodalom a Körkörös-tengertől a Perem-óceánig terjed, amikor csaknem a kontinens fele nekünk adózik.

Teppik rájött, hogy mi az, amitől olyan furcsa a fickó beszéde. Dios bármely mondatot elhajlított a töréspontig, ha ettől elkerülhette a múlt időt. Egy másik freskóra bökött.

— És az a nő? — érdeklődött.

— Ő Khat-leon-ra-pta királynő — tudatta Dios. — Loppal szerzi meg Howondaföld királyságát. Ez a Második Birodalom ideje.

— De ő halott? — firtatta Teppik.

— Úgy tudom — felelte a főpap szívdobbanásnyi szünet után. Igen. A múlt idő határozottan zavarja Diost.

— Hét nyelven beszélek — büszkélkedett Teppik, abban a biztos tudatban, hogy a tényleges jegy, amit ezek közül háromból kapott, titokban marad a Céh naplóiban.

— Valóban, Sire?

— Ó, igen. Morporkiul, vanglemesrül, ephebeiül, laotasziul és… több máson — sorolta Teppik.

— Á! — Dios bólintott, mosolygott és folytatta a vonulást a folyosón végig, kissé bicegve, ám továbbra is kimért léptekkel, akár az évszázadok ketyegése. — A barbár országok nyelvei.

Teppik az apjára nézett. A balzsamozók jó munkát végeztek. Várták, hogy most ezt meg is mondja nekik.

Az a része, amelyik még mindig Ankh-Morporkban élt, megszólalt: ez egy hulla, pólyába csavarva, csak nem azt hiszik, hogy majd ettől jobban lesz ? Ankh-ban, meghalsz, és eltemetnek vagy elégetnek vagy odavetnek a hollóknak. Itt, csak azt jelenti, hogy kissé lelassulsz és te kapod a legjobb ételeket. Kész röhej, hogy igazgathatsz egy királyságot így? Ezek láthatólag azt hiszik, hogy halottnak lenni olyan, mint a süketség, csak kicsit hangosabban kell beszélned.

De egy másik, öregebb hang azt mondta: Mi hétezer éve így működtetjük a királyságot. A legegyszerűbb dinnyetermelőnek is olyan családfája van, amihez képest a királyok másutt kérésznek látszanak. Mi birtokoltuk a kontinenst, mielőtt eladtuk, hogy fizessünk a piramisokért. Mi még csak nem is gondolunk más, háromezer évnél fiatalabb országokra. A dolog működik.

— Szia, apa! — mondta.

XXVII. Teppikamon árnya, aki közelről leste egy ideje, odasietett hozzá.

— Jól nézel ki! — örvendezett. — Örülök, hogy látlak! Figyelj, ez sürgős! Légy szíves, hallgass meg, a halálról van szó…

— Azt mondja, örül, hogy látja Sire-t — tolmácsolt Dios.

— Te hallod őt? — ámult Teppik. — Én nem hallottam semmit.

— A halottak magától értetődően a papokon keresztül beszélnek — jelentette ki a pap. — Ez a szokás, Sire.

— De ő hall engem?

— Természetesen.

— Gondolkoztam ezen az egész piramisügyön, és tudod, nem vagyok biztos benne.