Terry Pratchett - Piramisok

— Pyrocerebrum ouerf culinaire — nyilatkozta, miután alaposan végiggondolta.

— Jó, és mit tud tenni vele? — érdeklődött Artúr.

— Semmit. A fiú halott. Minden orvosi vizsgálat ezt bizonyítja. Szóval, ööö… temessék el, tartsák szépen és hűvösön, és mondják meg neki, hogy jövő héten keressen újra föl. Lehetőleg nappal.

— De még lélegzik!

— Ezek csak reflexmozgások, amik könnyen összezavarhatják a laikusokat — legyintett könnyedén az orvos.

Chidder sóhajtott. Azt gyanította, hogy a Céh, aminek elvégre páratlan tapasztalatai voltak éles késekről és bonyolult szerves vegyületekről, sokkal jobban ért az elemi diagnosztikához, mint az orvosok. Lehet, hogy a Céh embereket öl, de legalább nem várja el tőlük, hogy hálásak legyenek érte.

Teppik kinyitotta szemét.

— Haza kell mennem — jelentette be.

— Halott, mi? — hördült föl Chidder.

Az orvos dicsőségére vált hivatásának. — Nem szokatlan, hogy a tetem a halál bekövetkezte után aggasztó hangokat ad — szögezte le vitézül. — Ami felizgathatja a hozzátartozókat és…

Teppik szálegyenesen fölült.

— Valamint izomrángások a merevedő hullában bizonyos körülmények között… — kezdte az orvos, de már nem volt benne meggyőződés. Aztán ötlete támadt.

— Ez ritka és rejtélyes betegség — magyarázta —, ami mostanában sűrűn fordul elő. Ezt egy… egy… olyan kicsi valami okozza, amit semmilyen módon nem lehet észlelni — fejezte be arcán önelégült mosollyal. El kellett ismerje, ez jó ötlet volt. Nem is szabad elfelejtenie.

— Nagyon szépen köszönjük — mondta Chidder, kinyitva az ajtót és kitessékelve az orvost. — Amikor legközelebb pompásan fogjuk érezni magunk, biztosan elhívatjuk.

— Valószínűleg egy virtus — tódította a doktor, miközben szelíden, ám eltökélten kiakolbólították a szobából. — Elkapott egy virtust, rengeteg van belőle…

Az ajtó becsapódott.

Teppik lelendítette lábát az ágyról és a fejét szorongatta.

— Haza kell mennem — ismételte meg.

— Miért? — firtatta Artúr.

— Nem tudom. A királyság engem akar.

— Úgy tűnt, hogy téged ott csúnyán elkapott… — kezdte Artúr. Teppik elutasítókig intett a kezével.

— Figyeljetek! — mondta. — Kérlek szépen, nem akarom, hogy bárki is racionálisan kimutasson dolgokat. Nem akarom, hogy bárki azt mondja, pihennem kéne. Ez mind nem számít. Visszatérek a királyságba, amilyen hamar csak lehet. Értsétek meg, nem arról van szó, hogy muszáj . Egyszerűen csak így lesz . És te segíthetsz nekem, Chiddy.

— Hogyan?

— Apádnak van egy rendkívül gyors hajója, amit csempészésre használ — jelentette ki Teppik határozottan. — Kölcsön fogja adni nekem cserébe jövendő kereskedelmi lehetőségek kedvező mérlegeléséért. Ha egy órán belül indulunk, időben meg fogja tenni az utat.

— Az én apám becsületes kereskedő!

— Ellenkezőleg. Múlt évben jövedelmének hetven százaléka származott a következő árucikkek be nem jelentett kereskedelméből — Teppik szeme elbámult a semmibe —, gullán és lakkhár illegális szállításából kilenc százalék. Adózatlan éjszakai hajójáratokból…

— Na jó, harminc százalékban becsületes — ismerte el Chidder —, ami sokkal becsületesebb, mint a többség. Jobb lesz, ha elmondod, honnan tudod. Nagyon, nagyon gyorsan.

— Én… nem is tudom — válaszolta Teppik. — Amikor én… aludtam, úgy tűnt, hogy mindent tudok. Mindent mindenről. Azt hiszem, az apám meghalt.

— Ó! — mondta Chidder. — Hát, részvétem.

— Ó, nem kell. Nincs miért. Ezt szerette volna. Azt hiszem, már alig várta. A családunkban a meghalással kezdi el az ember tényleg, tudjátok, élvezni az életet. Szerintem ő ezt roppantul élvezi.

Valójában a fáraó egy fölös kőtömbön ücsörgött a szertartásos előkészítő kamrában és figyelte, ahogy saját lágyrészeit gondosan eltávolítják testéből és a jellegzetes kanópuszokba teszik.

Ezt a látványt nem túl gyakran látja ember — legalábbis nem olyan ember, aki helyzeténél fogva aggódó figyelemmel kíséri.

A fáraó eléggé földúlt volt. Noha hivatalosan már nem lakott a testében, mégis kötődött hozzá valamiféle okkult kötelékkel, s nem könnyű sok boldogságot érezni, amikor látod, hogy két mesterember könyékig turkál benned.

És a viccek sem voltak mulatságosak. Nem bizony, amikor magad vagy, azt mondhatni, a céltábla.

— Nézze csak, Dil mester — szólalt meg Gern, egy pufók, vörös képű fiatalember, akiről a király már megtudta, hogy a legújabb inas. — Látja… igen… ezt tessék nézni, ezt tessék nézni… látja… kizsigerelem a maga nevét. Pedzi már? Kizsigerelem a nevét, érti?

— Csak tedd őket az edénybe, fiú! — intette Dil fáradtan. — És ha már témánál vagyunk, a szokásos hasbeszélést se tartom sokra.

— Elnézést, mester.

— És adj ide egy hármas számú agykampót, ha már úgyis arra jársz, légy szíves!

— Máris hozom, mester.

— És ne lökj meg! Ez a része pepecselős.

— Igenis.

A király közelebb hajolt.

Gern mindenfelé kotorászott, aztán hosszasat füttyentett.

— Csak tessék megnézni ennek a színét! — mondta. — Az ember nem is hinné, mi? Ez olyasmi, amit megesznek, mester?

Dil sóhajtott. — Csak tedd a köcsögbe, Gern!

— Máris, mester. Mester?

— Igen?

— Melyik darabkában van az isten, mester?

Dil fölkancsított a király orrlyukába, s megpróbált összpontosítani.

— Az elrendeződik, mielőtt a fáraó idekerül — felelte türelmesen.

— Tűnődtem rajta — mondta Gern —, mert, tetszik tudni, annak nincs külön edénye.

— Nincs. Nem is lehet. Ugyancsak fura korsónak kéne lennie.

Gern kissé kiábrándultnak tűnt. — Ó! — mondta. — Szóval akkor ő is csak olyan, mint mindenki?

— Szigorúan szervi értelemben — válaszolta Dil kissé fojtott hangon.

— A mamim azt mondta, hogy egész jó király volt — jegyezte meg Gern. — Mit tetszik gondolni?

Dil megtorpant kezében az edénnyel.

— Sose gondolok erre, amíg nem kerülnek ide — válaszolta. — Szerintem jobb volt a legtöbbnél. Rendes tüdő. Tiszta vese. Szép nagy arcüregek. Én mindig ezt várom el egy királytól. — Lenézett, s kinyilvánította szakmai ítéletét. — Tényleg öröm vele dolgozni.

— A mamim azt mondta, hogy helyén volt a szíve — folytatta Gern. A király, lehangoltan lebegve a sarokban, gyászosan bólintott. Igen, gondolta. Harmadik edény, legfölső polc.

Dil beletörölte kezét egy rongyba és sóhajtott. A temetkezési üzletágban töltött harmincöt év, amely megajándékozta biztos kézzel, higgadt nyugalommal és élénk érdeklődéssel a vegetarianizmus iránt, a közönségest meghaladó hallóképességgel is megáldotta. Mert csaknem meg volt győződve arról, hogy, pont a fülénél, valaki más is sóhajtott.

A király szomorúan átment a kamra másik felébe, s rábámult a gyászos folyadékra az előkészítő dézsában.

Ez aztán fura. Amikor életben volt, az egész olyan ésszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnt. Most, hogy halott, teljesen fölösleges fáradságnak látszik.

Ez kezdte bosszantani. Nézte, ahogy Dil és inasa rendet raknak, szertartásosan elégetnek némi gyantát, fölemelik őt — a hullát —, tisztelettudóan átcipelik a kamrán és gyöngéden belecsúsztatják a tartósító olajos ölelésébe.