Terry Pratchett - Piramisok

Az emberek általában kitérnek az orgyilkosok útjából egy ösztönös érzés miatt, ami azt súgja, hogy az istenek helytelenítik emberek megölését sok pénzért (ugyanis rendszerint jobb szeretik, ha az embereket nagyon kevés pénzért vagy ingyen ölik meg) és a dolog hübriszbe torkollhat, ami az istenek ítélete. Az istenek nagy hívei az igazságnak, legalábbis amennyiben csak halandókra terjed ki, s közismert, hogy olyan lelkesedéssel szolgáltatják, hogy még mérföldekkel arrébb is fűszertartóvá változnak egyesek.

Mindazonáltal az orgyilkosok feketéje nem rettent el mindenkit, és a társadalom bizonyos rétegeiben kifejezetten presztízskérdés egy orgyilkos kinyírása. Olyasmi, mint egy hatos sorozat a conkersben [10] Gyermekjáték: zsinórra fűzött gesztenyével el kell törni az ellenfélét. (A ford.) .

Lényegében tehát ők hárman, amint épp áttántorognak a Rézhíd elhagyatott deszkáin, hótt részeg orgyilkosok, és a fickók mögöttük mindenképp azon vannak, hogy beszúrják a jelentőségteljes vesszőt.

Chidder odaimbolygott az egyik fából készült címervízilóhoz [11] Egyike a két mondának [30] Ankh-Morpork megalapításáról elmeséli, hogy a két árva fivért, akik a várost építették, valójában egy víziló (szó szerint orijeple , bár néhány történész azt tartja, hogy ez csupán az orejaple — afféle üvegajtós bárszekrény — félrefordítása) találta meg és szoptatta. Nyolc címervíziló sorakozik a hídon, arccal a tenger felé. Azt mondja róluk a fáma, hogy ha valaha is veszély fogja fenyegetni a várost, el fognak menekülni. , ami a híd tenger felőli oldalát díszítette, visszapattant és a korlátra roskadt.

— Felfordult a gyomrom — jelentette be.

— Csak rajta! — mondta Artúr. — Erre van a folyó.

Teppik fölsóhajtott. Vonzódott a folyókhoz, amelyeket, úgy érezte, arra szántak, hogy tündérrózsák legyenek a tetejükön, alattuk krokodilokkal, és az Ankh mindig elcsüggesztette, mert ha beledobsz egy tündérrózsát, föloldódik benne. A folyó lecsapolta a nagy, hordalékos síkságokat egész föl a Kostető-hegységig, s mire áthaladt Ankh-Morporkon, nép. egy millió, csak azért lehetett még folyadéknak nevezni, mert gyorsabban mozgott, mint körötte a föld; valójában a belehányás — átlagban véve — valószínűleg kis mértékben tisztábbá teszi.

Teppik lebámult a központi hídlábak közt csörgedező vékony szivárgásra, aztán tekintetét a szürke láthatárra emelte.

— Jön föl a nap — közölte.

— Nem rémlik, hogy ettem olyat — motyogta Chidder.

Teppik hátralépett, és egy kés suhant el az orra előtt, s temetkezett a mellette levő víziló ülepébe.

Öt alak lépett elő a ködből. A három orgyilkos ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz.

— Ha közel jöttök hozzám, nagyon meg fogjátok bánni — nyögte Chidder, hasát szorongatva. — Iszonyú lesz a tisztítószámla.

— Na hát akkor, mink is van nekünk itten? — szólalt meg a vezértolvaj. Ilyesmiket szokás mondani hasonló körülmények közt.

— A Tolvajok Céhéből vagytok? — kérdezte Artúr.

— Nem — válaszolta a vezér. — Mi vagyunk a kicsiny, nem jellemző kisebbség, aki rossz hírbe keveri a többit. Legyetek szívesek odaadni értékeitek és fegyvereitek. Ez persze nem változtatja meg a végkimenetelt, ugye, tudjátok? Csak annyi, hogy a hullarablás kellemetlen és megalázó.

— Lerohanhatnánk őket — javasolta Teppik tétován.

— Rám ne számíts! — tiltakozott Artúr. — Térképpel se tudnám megtalálni a seggem.

— Nagyon el fogtok keseredni, amikor lehánylak — mondta Chidder.

Teppik tudatában volt a hajítókéseknek, mindkét kézelőjében, és hogy annak esélye, miszerint képes lesz megragadni egyiket is még élve és időben ahhoz, hogy hasznát vegye, valószínűleg elenyésző.

Ilyen alkalmakkor a vallásos vigasz nagyon fontos. Megfordult, és a nap felé nézett, ami épp kivált a hajnal felhőtömbjéből.

Volt egy apró pötty a közepén.

A néhai XXVII. Teppikamon király kinyitotta szemét.

— Repültem — suttogta —, emlékszem a szárnyalás érzésére. Mit keresek itt?

Megpróbált fölállni. Egy pillanatra elöntötte a súlyosságérzet, aztán váratlanul megszűnt, így csaknem erőlködés nélkül állt talpra. Lenézett, hogy lássa, mi okozta ezt.

— Ó, jaj! — sóhajtotta.

A folyóvölgyi királyság kultúrájának bőven volt mondandója a halálról, meg hogy mi történik utána. Igazából alig volt mit mondania az életről, afféle terhes előjátéknak tekintette a fő esemény előtt, amin át kell esni, olyan sietősen és udvariasan, ahogy csak lehet, s ezért a fáraó igen gyorsan eljutott a következtetésre, hogy ő most halott. Ebben jelentős szerepet játszott szétroncsolódott testének látványa lent alatta, a homokon.

Mindent szürkeség bugyolált be. A tájnak kísérteties kinézete volt, mintha képes lenne egyenesen átsétálni rajta. Na persze, valószínűleg meg is tudom tenni, gondolta.

Megdörzsölte a kezéhez hasonlatos valamit. Nos, megtörtént. Ez az, ahol a dolog érdekessé válik, amikor tényleg elkezdek élni .

Mögötte megszólalt egy hang: JÓ REGGELT.

A király megfordult.

— Hello! — mondta. — Te lennél a…

HALÁL — bólintott a Halál.

A király meglepődött.

— Úgy tudtam, hogy a Halál óriási, háromfejű szkarabeuszbogárként jön el — jegyezte meg.

A Halál vállat vont. NOS. MOST MÁR TUDOD AZ IGAZAT.

— Mi az ott a kezedben?

EZ? EZ KASZA.

— Nagyon fura kinézetű tárgy, nem igaz? — ámult a fáraó. — Azt hittem, a Halál a Könyörület Cséphadaróját és az Igazság Sarlóját hordozza.

A Halál ezen láthatólag eltöprengett.

MIBEN? — firtatta.

— Tessék?

MÉG MINDIG EGY ÓRIÁSI BOGÁRRÓL VAN SZÓ?

— Á! Föltételezem, a rágóiban. De szerintem karjai is vannak az egyik freskón a palotában. — A király habozott. — Kissé hülyén hangzik, most, hogy elmondom neked. Úgy értem, egy óriási bogár karokkal. És íbiszfejjel, úgy rémlik nekem.

A Halál fölsóhajtott. Mivel nem az Idő teremtménye, ezért múlt vagy jövő neki egyre megy, bár volt egy időszak, amikor megpróbált abban a formában megjelenni, amire a kliens számított. Ez összeomlott, mert általában lehetetlen tudni, mire számít a kuncsaft, amíg meg nem halt. És akkor elhatározta, hogy mivel amúgy se számít soha senki a halálra, akár saját kedvére is tehet s a továbbiakban ragaszkodott az ismerős feketecsuklyás köntöshöz, ami takaros és nagyon meghitt és mindenhol elfogadható, mint a legjobb hitelkártyák.

— Mindegy — legyintett a fáraó —, gondolom, jobb, ha indulunk.

HOVÁ?

— Te nem tudod?

ÉN CSAK AZÉRT VAGYOK ITT, HOGY GONDOSKODJAM ARRÓL, HOGY A KIJELÖLT IDŐBEN MEGHALJ. AMI EZUTÁN TÖRTÉNIK, MÁR RAJTAD MÚLIK.

— Nos… — a király automatikusan megvakarta az állat —, föltételezem, várnom kell, amíg el nem végzik az előkészületeket és így tovább. Mumifikálnak. Meg építenek egy nyavalyás piramist. Hümm. Itt kell lebzseljek, míg kivárom mindezt?

FÖLTESZEM, IGEN. A Halál csettintett ujjaival, és a remek hófehér paripa abbahagyta a kertlombok legelészését és odaügetett hozzá.

— Ó! Nos, azt hiszem, nem fogok odanézni. Tudod, először kiszedik az összes nyálkás belső részt. — Bizonytalan aggodalom kifejezése suhant át arcán. Olyan dolgok, amik teljesen ésszerűnek látszottak, míg élt, kissé gyanúsnak tűntek, most, hogy már meghalt.