Terry Pratchett - Piramisok

— Azért, hogy konzerválják a testet és így új életet kezdhessen a Másvilágon — fűzte hozzá némileg hüledező hangon. — És aztán betekernek téged pólyába. Ez legalább logikusnak tűnik.

Megdörzsölte az orrát. — De aztán beteszik azt a rengeteg ételt meg italt a piramisba veled együtt. Tényleg fura egy kicsit.

HOL VANNAK AZ EMBER BELSŐ RÉSZEI EZEN A PONTON?

— Ez tényleg bizarr, nem igaz? Üvegben vannak a következő kamrában — felelte a király, hangját kétely élezte. — Még egy nagy, francos szekérmodellt is tettünk apus piramisába.

Még jobban összeráncolta homlokát. — Tömör fa, az volt, bizony — mesélte, félig önmagának. — Aranyfüsttel befuttatva. És négy faökör, hogy húzzák. Aztán odahórukkoltunk egy átkozottul nagy követ az ajtó elé pecsétnek…

Megpróbált gondolkozni, és megdöbbentően könnyűnek találta. Hideg, tiszta áradatban új eszmék ömlöttek elméjébe. A fényjátéka a sziklákon, az ég mély kéksége, a világ sokrétű lehetőségei, amelyek ott nyújtóztak körülötte mindenhol. Most, hogy már nem volt teste, hogy állhatatos követelőzéseivel okvetetlenkedjék, a világ tele lett meglepetéssel, ám sajnálatos módon az a tény is szerepelt az elsők között, hogy sok minden az előzőleg igaznak hitt dolgok közül most olyan szilárdnak és megbízhatónak látszik, mint a mocsárgáz. Valamint most, amikor végre meglett minden hozzávalója, hogy élvezze az életet, bele fogják temetni egy piramisba.

Amikor meghalsz, az első dolog, amit elvesztesz, az életed. A következő az illúzióid.

LÁTOM, BŐVEN VAN MIN ELGONDOLKODJ — mondta a Halál és nyeregbe szállt. — ÉS MOST, HA NEM HARAGSZOL…

— Várj egy percet…

IGEN?

— Amikor én… lezuhantam…, meg mertem volna esküdni, hogy repültem.

AZ A RÉSZED, AMELYIK ISTENI, TERMÉSZETESEN REPÜLT IS. TE MOST TELJESEN HALANDÓ VAGY.

— Halandó?

NEKEM ELHIHETED. ÉN CSAK TUDOM.

— Ó! Nézd, van jó néhány dolog, amit meg szeretnék kérdezni…

MINDIG ÍGY VAN. SAJNÁLOM. A Halál lova horpaszába csattintotta sarkát, és eltűnt.

A király ott állt, amikor több szolga érkezett sietve a palota fala mellett, lelassítottak holtteste közelében és óvatosan nyomultak előrébb.

— Jól érzi magát kegyességed, ó, fölékszerezett mestere a napnak? — reszkírozta meg egyikük.

— Nem, nem érzem jól magam! — csattant föl a király, akinek némelyik alapvető föltevését a világegyetemről komolyan megingatták, és az ilyesmi senkit nem hangol jókedvre. — E percben épp úgy teszek, mint aki halott. Döbbenetes, mi? — tette hozzá keserűen.

— Hall minket kegyességed, ó, reggelek isteni okozója? — tudakolta a másik szolga lábujjhegyen közeledve.

— Most zuhantam le egy száz láb magas falról a fejemre, mégis, mit gondolsz? — üvöltötte a király.

— Nem hiszem, hogy hall minket, Dzsahmet — mondta a másik szolga.

— Figyeljetek — kezdte a fáraó, akinek szorongatottságával csakis a szolgák teljes képtelensége tudott versengeni, hogy meghalljanak bármit, amit mond —, meg kell keressétek a fiam, hogy megmondjátok neki, felejtse el ezt a piramis ügyet, legalább addig, amíg gondolkozom rajta kicsit, van egy-két pont, ami kissé önellentmondásosnak látszik ebben az egész halál utáni életben, és…

— Kiáltsak? — kérdezte Dzsahmet.

— Nem hiszem, hogy elég hangosan tudnál kiáltani. Szerintem halott.

Dzsahmet lenézett a merevedő tetemre.

— A kénköves pokolba! — szólalt meg végül. — Hát, akkor először is ugrott a holnap.

A nap, sejtelme se lévén, hogy utolsó fellépése zajlik, folytatta a nyugodt ereszkedést a világ pereme fölött. És belőle, gyorsabban, mint ahogy bármilyen madárnak joga van repülni, egy sirály csapott le Ankh-Morporkra, a Rézhídra és nyolc mozdulatlan alakra, egy felé bámuló arcra…

A sirályok eléggé szokványosak Ankh-ban. De amikor ez átrepült a csoport fölött, kieresztett egy hosszas sikolyt torkából, amitől a tolvajok közül három elejtette a kését. Semmi tollasnak nem lenne szabad képesnek lennie ilyen hang kiadására. Ebben karmok voltak.

A madár szűk körben keringett, majd szárnyverdesve landolt egy alkalmatos vízipacin, ahonnan tébolyult, vörös szemmel meredt a jelenlevőkre.

A vezértolvaj eltépte megbabonázott tekintetét róla, amikor meghallotta, hogy Artúr így szól, egész kedvesen: — Ez egy Kettes Számú hajítókés. Kilencvenhat százalékot értem el késhajításban. Melyik szemgolyódra nincs szükséged?

A vezér rámeredt. Ami a többi fiatal orgyilkost illeti, vette észre, az egyik még mindig a sirályt bámulta mereven, míg a másik zajosan rókázott a korláton át.

— Csak egyetlen egy van belőled — mutatott rá. — Mi meg öten vagyunk.

— Ám hamarosan csak négyen lesztek — közölte Artúr.

Lassan mozogva, mint aki kábulatban lebeg, Teppik kinyújtotta kezét a sirály felé. Bármilyen normális sirály esetében ez a hüvelykujj elvesztését eredményezte volna, ám a teremtmény az ültetvényre hazatérő uraság önteltségével szökkent rá.

Ettől a tolvajok még inkább rosszul érezték maguk. Artúr mosolya nem javított a helyzeten, sőt.

— Milyen helyes madár — jegyezte meg a vezér a rendkívül gondterheltek vidámkodó hangnemében. Teppik álmodozva simogatta a sirály golyófejét.

— Szerintem jó ötlet lenne, ha most elmennétek — nyilvánított véleményt Artúr, míg a madár oldalogva Teppik csuklójára sasszézott. Úszóhártyás lábbal kapaszkodva, kitárt szárnnyal, hogy megőrizze egyensúlyát, pojácának kellett volna látsszon, de helyette úgy tűnt, rejtélyes hatalom tölti el, mintha sas lenne inkognitóban. Amikor kitárva csőrét fölfedett egy nevetségesen bíbor madárnyelvet, azt sugallta, hogy ez a sirály sokkal többre képes a tengerparti paradicsomos szendvicsek veszélyeztetésénél.

— Ez varázslat? — tudakolta az egyik tolvaj, de sietve lepisszegték.

— Akkor mi megyünk is — jelentette be a vezér. — Elnézést a félreértésért…

Teppik melegen, vakon rámosolygott.

Aztán mind meghallották a kitartó kis neszt. Hat szempár fordult körbe és le, Chidderé már korábban arra nézett.

Alattuk, sötéten ömölve a dehidratált sárra, az Ankh áradt.

Dios, Első Miniszter és a főpapok főpapja, nem volt természeténél fogva vallásos ember. Ez nem kívánatos adottság egy főpap esetében, megzavarja az ember ítéletét, ingataggá teszi. Ha elkezdesz hinni a dolgokban, az egész hamarosan bohózattá válik.

Nem mintha bármi kifogása lenne a hit ellen. Az embereknek muszáj istenekben hinniük, már csak azért is, mert olyan nehéz az embereknek hinni. Az istenek szükségesek. Dios csak annyit kért tőlük, hogy ne álljanak az útjába, és hagyják, hogy elvégezze dolgát.

Megjegyzem, nagy szerencse, hogy megvan hozzá a külseje. Ha a génjeid úgy látták jónak, hogy magas testalkatot, kopasz fejet és olyan orrot adjanak neked, amivel sziklát lehetne szántani, valószínűleg határozott céljuk volt ezzel.

Dios ösztönösen gyanakodott azokra az emberekre, akik fáradozás nélkül voltak vallásosak. Úgy érezte, hogy a természetadta vallásos népségben nem lehet megbízni, mert hajlamosak arra, hogy a sivatagban kószáljanak és látomásaik legyenek — mintha az istenek lealacsonyodnának odáig. És soha semmit nem intéznek el. Azt hiszik, hogy a rituálék nem fontosak. Azt hiszik, hogy az ember közvetítő nélkül beszélhet az istenekkel. Dios tudta, azzal a fajta szilárd és hajthatatlan bizonyossággal, ami körül megforgathatod a világot, hogy Dzselébejbi istenei éppúgy szeretik a rituálékat, mint bárki. Elvégre az az isten, aki rosszallja a rituálékat, olyan lenne, mint a hal, ami ellenzi a vizet.