Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Kénköves pokol, sose hittem volna, hogy megteszed — jelentette ki Kolon, megragadva egy korsófület. — Mit mondtál neki?

— Csak elmagyaráztam, hogy minden becsületes polgárnak kötelessége mindig segíteni a csendőröket — válaszolta ártatlanul Murok —, és megköszöntem neki az együttműködést.

— Aha, meg ami aztán következik — jegyezte meg Nobby.

— Nem, csak ennyit mondtam.

— Akkor tuti, hogy nagyon meggyőző hangod van.

— Á. Hát, használjuk ki jól, fiúk, amíg tart — ajánlotta Kolon.

Elmélyedve ittak. A tökéletes béke pillanata volt, néhány elcsent perc a való élet valóságából. Röpke harapás a lopott gyümölcsbe, és ekként is élvezték. Úgy tűnt, az egész városban egyetlen ember se verekszik vagy késel vagy garázdálkodik, és, épp most, el lehetett hinni, hogy az ügyek ilyen csodálatos állapota esetleg folytatódik.

És még ha nem is teszi, ott vannak az emlékek, hogy átsegítsék őket. Arról, ahogy rohannak, és az emberek félreállnak az útból. Arról, amilyen kifejezés ült a rémes palotaőrök arcára. Arról, amikor az összes tolvaj és hős és isten már kudarcot vallott, és ők ott vannak . Arról, hogy csaknem helyesen csaknem megtettek dolgokat.

Nobby odalökte az edényt egy alkalmatos ablakpárkányra, visszatoporgott némi életet a lábába, és megfújogatta az ujjait. Röpke kotorászás a füle sötét rejtekén elővarázsolt egy töredék cigarettát.

— Micsoda idő, he? — szólalt meg Kolon elégedetten, amikor a gyufa lobbanása megvilágította mindhármukat.

A többiek bólintottak. Úgy tűnt, már most, hogy tegnap óta egy egész élet eltelt. De sose felejtesz el ilyesmit, nem számít, ha mások igen, nem számít, hogy mi fog történni ezután.

— Ha sose látok bármilyen rohadt királyt, az is túl hamar lesz — állapította meg Nobby.

— Amúgy sem hiszem, hogy ő lett volna a jogos király — morfondírozott Murok. — A királyról jut eszembe, kér valaki sült krumplit?

— Nincs is jogos király — szögezte le Kolon, bár különösebb rosszakarat nélkül. Havi tíz tallér nagy változást jelent. Mrs. Kolon egész másként viselkedik az olyan férjjel, aki havi tíz tallérral többet hoz haza. Üzenetei a konyhaasztalon sokkal barátságosabbá váltak.

— Nem, csak úgy értettem, hogy nincs semmi különleges abban, ha ősi kardod van — magyarázta Murok. — Vagy egy anyajegyed. Úgy értem, nézzetek csak rám. Nekem is van egy anyajegyem a karomon.

— A bátyámnak is van — bólogatott Kolon. — Olyan az alakja, mint egy csónaké.

— Az enyém inkább koronaszerű — közölte Murok.

— Ohó, akkor az királlyá tesz téged — vigyorgott Nobby. — Magától értetődik.

— Nem értem, miért. A bátyám se admirális — mutatott rá ésszerűen Kolon.

— És itt van ez a kardom — mondta Murok.

Kihúzta. Kolon kivette a kezéből, és újra meg újra megforgatta a Dob ajtaja fölötti fáklya fényében. A penge tompa volt és rövid, és olyan rovátkolt, mint egy fűrész. Gondosan készített fegyver volt, és valaha lehetett rajta egy felirat, de már réges-rég olvashatatlanná koptatta pusztán a rengeteg használat.

— Tetszetős kard — ismerte el elgondolkozva. — Jó az egyensúlya.

— De nem királynak való — állította Murok. — A királyok kardja nagy és fényes és varázslatos és vannak rajta drágakövek és amikor föltartod, megcsillan rajtuk a fény, csing .

— Csing — utánozta Kolon. — Igen. Fölteszem, annak kell lennie, tényleg.

— Csak annyit mondok, nem járhatsz körbe trónokat osztogatva az embereknek csupán az ilyesmikért — fejtegette Murok. — Ezt mondta Kadar kapitány.

— Jelzem, nem rossz állás — merengett Nobby. — Kedvező munkaidővel jár, a királykodás.

— Hmm? — Kolon egy pillanatra beleveszett a spekulálás kicsiny világába. A valódi királyoknak fényes kardja van, ez nyilvánvaló. Kivéve, kivéve, kivéve esetleg a tipikus valóságos királynak, hogy is mondják, hajdanában, neki olyan kardja lehetett, ami egy szikrát se csillogott, de átkozottul hatékonyan vágott el bármit. Csak egy ötlet.

— Azt mondom, a királykodás jó meló — ismételte meg Nobby. — Rövid munkaórák.

— Aha. Aha. Viszont nem hosszú ideig — felelte Kolon. Elgondolkodó pillantást vetett Murokra.

— Á! Na persze, van abban valami.

— Különben is, apám azt mondja, hogy királynak lenni olyan, mint a kemény munka — mesélte Murok. — Ott az összes felmérés és elemzés meg minden. — Kiürítette korsaját. — Nem magunkfajtának való. Magunkfajta — büszkén nézett — őröknek. Jól van, főtörzs?

— Hmm? Mi? Ó! Igen. — Kolon vállat vont. És akkor mi van? Lehet, hogy így a legjobb. Kiitta a sörét. — Jobb, ha megyünk — indítványozta. — Mennyi az idő?

— Éjfél körül járhat — válaszolta Murok.

— És még?

Ez elgondolkodtatta Murokot. — És minden rendben?

— Úgy van. Csak próbára tettelek.

— Tudod — szólalt meg Nobby —, ahogy te mondod, fiú, az ember csaknem el is hiszi, hogy igaz.

A figyelem tekintete hadd húzódjék hátrébb…

Ez itt a Korong, világ és világok tükre, négy, óriási, Nagy A’Tuinnak, az Égi Teknőcnek, teknőjén álló elefánt cipeli a hátán az űrön keresztül. Ennek a világnak Pereme körül az óceán szakadatlan ömlik le az éjbe. A Tengelyénél nyúlik a magasba a Mennyek Ormának tíz mérföldes tüskéje, amelynek csillogó tetején az istenek szabályosan játszanak az emberek sorsával…

…már ha tudod, mik a szabályok, és kik a játékosok.

A Korong távoli szélén a nap épp fölkelt. A reggel fénye elkezdett ráömleni a tengerek és szárazföldek tarkabarka diribdarabokból varrt takarójára, ám lassan, mert a fény késlekedő és kissé nehézkes varázserőtér jelenlétében.

A sötét sarlón, ahol az alkony fakó fénye még alig áramlott ki a legmélyebb völgyekből, két pont, egy nagy meg egy kicsi, röppent ki az árnyékból, alacsonyan tovasiklott a Perem-óceán hömpölygő tengerárja fölött, és eltökélten nekivágott az űr teljesen fölmérhetetlen, csillagpöttyözte mélységének.

Talán maradandó lesz a varázs. Talán nem. De ugyan, mi maradandó?

Ez mind nem igaz. Az igazság az, hogy még a közönséges könyvek nagy gyűjteményei is eltorzítják a teret, amint azt könnyedén megerősítheti bárki, aki valaha is megfordult egy tényleg régimódi antikváriumban, olyanban, ami úgy néz ki, mintha M. Escher tervezte volna egyik rossz napján, és több lépcsője van, mint emelete, meg kis ajtóban végződő polcsorai, amik nyilvánvalóan túl kicsik ahhoz, hogy átlag méretű emberi lény beléphessen rajtuk. Az idevágó egyenlet ez: Tudás = hatalom = energia = anyag = tömeg; egy jó könyvesbolt valójában egy előkelő Fekete Lyuk, ami tud olvasni.

A herkentyűt így határozza meg a Szemríkató Szavak Szótára : „kis, zsírban sült, mazsolát tartalmazó, perec alakú sütemény”. A Szótár felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Legfőbb Nagymesternek, amikor kiötölte a Társaság esküit, mivel megtalálható benne a tágyék („egy bizonyos fajta mellény, amit órások viselnek”), a csank („szégyenlős, szürkésbarna, szárcsaféle madár”), és a karingó („ügyességi és kézügyességi játék, ami teknősökkel jár”)

Ez mindkét nemre vonatkozik. Minden törpének van szakálla és egyszerre akár tizenkét réteg ruhát is visel. A nem ebből kifolyólag többé-kevésbé fakultatív.