Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Nos, nekünk muszáj folytatni a munkát.

— Ööö, Lady Juhossy nincs a közelben? — tudakolta Kadar. — Kaptam ezt az üzenetet, azt mondta, hogy feltétlenül szükséges idejönnöm.

— Valahol a házban van — válaszolta Miss Rodley. — Azt mondta, van valami fontos elintéznivalója. Ó, légy szíves, vigyázz jobban azzal a sárkánnyal, Rosie, te bolondos jány!

— Fontosabb, mint a sárkányok? — hitetlenkedett Kadar.

— Igen. El sem tudom képzelni, mi üthetett belé. — Brenda Rodley a túlméretezett mellény zsebében halászott — Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Mindig öröm új szenvedélyes sárkányrajongóval találkozni. Látogasson meg bármikor, ha arra jár, boldogan körbevezetem a telepen. — Odanyújtott egy mocskos névjegyet és a férfi kezébe erőltette. — Most mennem kell, azt hallottuk, hogy némelyikük az egyetemi tornyon próbál fészket rakni. Azt pedig nem hagyhatjuk. Le kell szedjük őket, mielőtt besötétedik.

Kadar a névjegyre kancsított, míg a két nő távozott a csikorgó kocsifeljárón, hálókat és köteleket hurcolva.

Az állt rajta: Brenda, Lady Rodley, Özvegyi Lak, Chirm Kastély, Chirm. Ez azt jelenti, döbbent rá, hogy az, aki úgy lépdel az ösvényen, akár egy életre kelt limlomos bódé, nem más, mint Chirm özvegy hercegnéje, aki több országot birtokol, mint amennyit láthatsz egy nagyon magas hegyről egy nagyon verőfényes napon. Nobby ezt nem helyeselte volna. Úgy tűnik, van valamiféle nagyon különleges szegénység, amit csupán a rendkívül gazdagok engedhetnek meg maguknak…

Ez az, ahogy országos hatalom lesz belőled, gondolta. Fütyülsz rá, akármit gondoljanak is mások, és soha, de soha nem bizonytalankodsz semmiben.

Visszaporoszkált a házhoz. Egy ajtó nyitva állt. Nagy, ám sötét és dohos csarnokba nyílt. Fönt a homályban halott állatfejek kísértették a falakat. A Juhossyak láthatólag több állatfejt veszélyeztettek, mint egy jégkorszak.

Kadar céltalanul keresztülbóklászott egy másik mahagóni-ajtón.

Ebédlő volt, benne azzal a típusú asztallal, aminek két végén leülni egyenértékű a más időzónába kerüléssel. Az egyik végét ezüst gyertyatartók gyarmatosították.

Két személyre volt megterítve. Mindkét tányért evőeszközök ütegei támadták oldalba. Antik borospoharak csillogtak a gyertyafényben.

Rettenetes előérzet lett úrrá Kadaron, ugyanakkor, amikor a Bűverő , a legdrágább parfüm, ami csak kapható egész Ankh-Morporkban, szélrohama hussant el mellette.

— Á, kapitány! Milyen kedves magától, hogy eljött.

Kadar lassan megfordult, anélkül, hogy a lába mozdult volna.

Lady Juhossy állt ott, teljes pompában.

Kadar homályosan tudatában volt egy ragyogó kék ruhának, ami csillogott a gyertyafényben, egy gesztenyeszínű hajtömegnek, egy kissé aggodalmas arcnak, ami azt sugallta, hogy a szakképzett festők és tapétázók egész serege épp most bontotta le az állványzatot és ment haza, meg egy halk nyikorgásnak, ami elárulta, hogy alatta a puszta fűző olyan nyomásnak van kitéve, amit általában inkább a nagy csillagok szívében találhatni.

— Én, ööö — rebegte. — Ha maga, ööö. Ha mondta volna, ööö. Alkalomhoz illőbben öltözöm, ööö. Szerfölött ööö. Nagyon. Ööö.

A nő úgy rohanta le, mint egy tündöklő ostromgép.

Valamiféle álomszerűségben a férfi hagyta, hogy egy székhez tessékeljék. Bizonyára evett is, mert szolgák bukkantak elő a semmiből izékkel tömött izékkel, és később visszajöttek és elvitték a tányérokat. A komornyik időnként megelevenedett, hogy poharat pohár után töltsön meg különös borokkal. A gyertyák hőjével sütni lehetett volna. És egész idő alatt Lady Juhossy beszélt és beszélt, derűsen és sérülékenyen — a ház nagyságáról, a hatalmas birtok felelősségéről, az érzésről, hogy ideje az Embernek Komolyabban Venni Társadalmi Helyzetét, miközben a lenyugvó nap vörösre festette a szobát és Kadarral forogni kezdett a világ.

A társadalom, sikerült gondolnia, nem tudja, mi vár rá. Sárkányok egyszer sem kerültek szóba, bár egy idő múlva valami az asztal alatt fejét Kadar térdére fektette és nyáladzott.

Kadar lehetetlennek vélte a hozzájárulást a társalgáshoz. Körülvettnek, ostromoltnak érezte magát. Egyetlen visszavágással próbálkozott, talán, hogy magasabban fekvő terepre jusson, ahonnan számkivetésbe menekülhet.

— Mit gondol, hová mentek? — kérdezte.

— Hová mik? — kérdezett vissza Lady Juhossy, ideiglenesen megakadva.

— A sárkányok. Tudja. Errol és a felesé… nősténye.

— Ó, valami elszigetelt és sziklás helyre, úgy képzelem — válaszolta Lady Juhossy. — Az a sárkányok kedvenc környezete.

— De a, a… nőstény mágikus állat — mondta Kadar. — Mi fog történni, ha elmúlik a varázs?

Lady Juhossy szégyenlősen mosolygott rá.

— A legtöbben elboldogulnak utána is — felelte.

Átnyúlt az asztalon és megérintette a férfi kezét.

— Az emberei azt gondolják, hogy magának gondoskodásra van szüksége — jegyezte meg szelíden.

— Ó! Tényleg? — hebegte Kadar.

— Kolon főtörzsőrmester azt mondta, szerinte mi úgy kijövünk egymással, mint a puszi de cerceau.

— Ó! Valóban?

— És még valamit mondott — folytatta a nő. — Na most, mi is volt az? Ó, igen. „Egy-a-millióhoz esélye van” — idézte Lady Juhossy —, azt hiszem, azt mondta „de talán bejön”.

Rámosolygott a férfira.

És akkor fölmerült a gondolat és meglepte Kadart, hogy a maga külön kategóriájában a nő csodaszép; ez pedig az összes nő kategóriája volt, egész életében, aki valaha is érdemesnek ítélte őt egy mosolyra. Lady Juhossy nem is találhatna rosszabbat, de persze, ő meg nem találhatna jobbat. Szóval talán egyensúlyban van a dolog. A nő már nem egészen fiatal, de hát, ki az? És van stílusa és pénze és józan esze és önbizalma és mindene, ami neki nincs, és kitárta a szívét, és ha hagyod, elnyel téged; ez az asszony egy város.

És végül, ostromlottan, azt teszed, amit Ankh-Morpork mindig is tett — kireteszeled a kaput, beengeded a hódítókat, és magadévá teszed őket.

Hogyan kell elkezdeni? Úgy tűnt, hogy a nő vár valamire.

Vállat vont, megfogta a borospoharát, és valami beszédfordulat után kutatott. Csak egyetlen egy surrant be bőszen rezgő tudatába.

— Egészségedre, kölök!

A változatos éjféleket jelző gongok csörömpölve kiütötték a tegnapot.

(…és távolabb, a Tengely irányában, ahol a Kostető-hegység csatlakozik a központi fennsík félelmetes spirálcsúcsaihoz, ahol fura, szőrös lények barangolnak az örök hóban, ahol hóförgetegek tombolnak a megfagyott hegyormok körül, egy magányos lámakolostor fényei kivilágítottak a magaslati völgyekre. Az udvaron két, sárga köntöst viselő szerzetes az utolsó, kis zöld üvegcsékkel teli ládát pakolta föl egy szánra, készen a messzi síkságra vezető, hihetetlenül fárasztó utazás első szakaszára. A ládát, gondos ecsetvonásokkal megcímezték: R. K. S. T. Himpeller Mstr, Ankh-Morpork.

— Tudod, Lobszang — szólt az egyik —, az ember nem tehet róla, de fölébred a kíváncsisága, vajon mit csinálhat ezzel a cuccal?)

Nobbs káplár és Kolon főtörzsőrmester az árnyékban ácsorogtak a Megfoltozott Dob közelében, de fölegyenesedtek, amikor Murok kijött egy tálcát hozva. Detritus, a troll, tisztelettudóan kitért előle.

— Itt van, fiúk — mondta Murok. — Három korsó. A ház állja.