Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

Lord Vetinari gondosan megvizsgálta a rozsdás pengét.

— Mióta van ez a tulajdonában, kapitány? — kérdezte szelíden.

— Nem az enyém, uram. Murok őrgyakornoké, uram.

— Őrgya…?

— Én vagyok az, kegyességes uram — segítette ki Murok, tisztelegve.

— Á!

A Patrícius újra meg újra, lassan forgatta a kardot, s közben úgy bámulta, mint akit lenyűgöztek. Kadar érezte, hogy a levegő megsűrűsödik, mintha a történelem idecsődülne ezen pillanat köré, de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmondani, miért. Ez egyike volt azoknak a pontoknak, ahol az Idő Nadrágszarai elágaznak, és ha nem vigyázol, a rossz szárba kerülsz…

Rossab fölkelt az árnyak világában, jeges zavartság ömlött az agyába. De jelen pillanatban semmi másra nem tudott gondolni a fölötte álló, magas, csuklyás alakon kívül.

— Azt hittem, mind meghaltatok — motyogta. Furcsán csöndes volt minden, és a színek körülötte kifakultnak, tompának tűntek. Valami nagyon nem stimmelt. — Te vagy az, Portás Testvér?

Az alak érte nyúlt.

KÉPLETESEN SZÓLVA, válaszolta.

…és a Patrícius visszaadta a kardot Muroknak.

— Remek munkát végzett, fiatalember — ismerte el. — Kadar kapitány, azt javaslom, hogy adjon szabadságot embereinek a nap hátralévő részére.

— Köszönjük, uram — mondta Kadar. — Oké, fiúk. Hallották őexcellenciáját.

— De maga ne menjen még, kapitány. Kellene egy kicsit beszélgetnünk egymással.

— Igen, uram? — szólalt meg ártatlanul Kadar.

A legénységi állomány elsietett, részvétteljes és sajnálkozó pillantásokat vetve Kadarra.

A Patrícius odasétált a padló szélére és lenézett.

— Szegény Rossab! — sóhajtotta.

— Igen, uram. — Kadar a falra meredt.

— Tudja, jobban örültem volna, ha életben marad.

— Uram?

— Félresiklott, igaz, de hasznos ember. Az agyát még tudtam volna használni.

— Igen, uram.

— Persze, a többi részét eldobhattuk volna.

— Igen, uram.

— Csak tréfáltam, Kadar.

— Igen, uram.

— Jelzem, a fickó sose értette meg igazán a titkos átjárók fogalmát.

— Nem, uram.

— Az a fiatalember. Murok, úgy hívják, ugye?

— Igen, uram.

— Lelkes fickó. Jól érzi magát az Őrségben?

— Igen, uram. Egész otthonosan, uram.

— Maga megmentette az életem.

— Uram?

— Jöjjön velem!

Peckesen vonult a romba dőlt palotán át, Kadar a nyomában, míg oda nem értek a Kocka Kancelláriára. Szép rendben volt minden. Kimaradt a pusztítás zöméből, egy vékony porréteggel megúszta. A Patrícius leült, és hirtelen úgy tűnt, mintha soha nem is lett volna távol. Kadar eltöprengett, vajon volt-e valaha távol.

Vetinari fölvett egy papírköteget és lesöpörte róla a vakolatot.

— Szomorú — jegyezte meg. — Farkas olyan rendezett gondolkozású férfi volt.

— Igen, uram.

A Patrícius piramist formázott ujjaiból, s fölöttük Kadarra nézett.

— Hadd adjak magának egy tanácsot, kapitány — mondta.

— Igen, uram?

— Talán segít majd magának helyesen értelmezni a világot.

— Uram.

— Azt hiszem, maga azért találja az életet olyan bajosnak, mert azt gondolja, hogy vannak jó emberek és rossz emberek — jelentette ki a férfi. — Persze, téved. Csakis és kizárólag rossz emberek léteznek, ám némelyikük ellentétes oldalon van.

Keskeny kezével a város felé intett, és odasétált az ablakhoz.

— A gonoszság nagy, háborgó tengere — állította, csaknem tulajdonosi hangsúllyal. — Természetesen egyes helyeken sekélyebb, ám mélyebb, ó, mennyivel mélyebb máshol. De az olyanok, mint maga, szabályok és homályos jó szándékok kis tutajait eszkábálják össze, és azt mondják, ez az ellenkezője, ez fog diadalmaskodni a végén. Elképesztő! — Jóindulatúan hátba veregette Kadart.

— Ott lent — közölte —, vannak emberek, akik bármilyen sárkányt követnének, bármilyen istent imádnának, bármilyen fertőt szándékosan figyelmen kívül hagynának. Mindezt afféle sivárságból, mindennapi rosszaságból. Nem a nagy bűnösök tényleg magasröptű, alkotóképes irtózatossága, hanem a lélek valamiféle tömegtermeléssel előállított sötétsége. Bűn, azt mondhatni, az eredetiség minden nyoma nélkül. Elfogadják a gonoszt nem azért, mert igen t mondanak rá, hanem mert nem mondanak nem et. Sajnálom, ha maga ezen megütközik — tette hozzá, megveregetve a kapitány vállát —, de maguknak, embereknek, tényleg szükségük van ránk.

— Valóban, uram? — kérdezte halkan Kadar.

— Ó, igen. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, hogyan kell a dolgokat működtetni. Tudja, az egyetlen dolog, amiben a jó emberek jeleskednek, az a rossz emberek megdöntése. És abban maga kiváló , ezt elismerem. De az a gond, hogy ez az egyetlen, amihez ért. Egyik nap megtörténik a harangok megkondítása és a gonosz zsarnok elűzése, és a következőn mindenki körben ülve panaszkodik, hogy amióta a zsarnokot elkergették, senki sem viszi el a szemetet. Mert a rossz emberek tudják azt hogyan kell tervezni . Mondhatni, része a munkaköri leírásnak. Minden gonosz zsarnoknak van terve a világ fölötti uralomra. A jó emberekből, úgy látszik, hiányzik ez az adottság.

— Talán. De a többiben téved — felelte Kadar. — Csak azért van így, mert az emberek félnek és magányosak… — Elhallgatott. Még neki magának is eléggé hamisan hangzott.

Vállat vont. — Egyszerűen csak emberek — mondta. — Csak azt teszik, amit az emberek tenni szoktak. Uram.

Lord Vetinari barátságosan rámosolygott.

— Persze, persze — válaszolta. — Magának ezt kell hinnie, ezzel tisztában vagyok. Máskülönben megőrülne. Máskülönben azt gondolná, hogy tollvékony hídon áll a Pokol barlangjai fölött. Máskülönben a lét sötét kínlódás lenne és az lenne az egyetlen reménye, hogy nincs élet a halál után. Teljesen megértem. — Ránézett az íróasztalára, és fölsóhajtott. — És most — mondta —, oly sok a tennivaló. Sajnos, szegény Rossab kitűnő szolga volt, ám ügyetlen úr. Szóval elmehet. Aludjon egy jót az éjjel! Ó, és hozza el az embereit holnap! A város ki kell mutassa a háláját.

— Ki kell mutassa a mit ? — kérdezte Kadar.

A Patrícius egy irattekercset nézett. A hangja máris visszatért annak a távolba vesző hangszínéhez, aki szervez és tervez és irányít.

— A háláját — ismételte meg. — Minden diadalmas győzelem után hősöknek kell lennie. Életbevágó. Akkor mindenki tudni fogja, hogy minden tisztességesen elintéződött.

Kadarra pillantott a tekercs fölött.

— Ez az egész része a dolgok természetes rendjének — szögezte le.

Egy idő múlva néhány jegyzetet írt ceruzával az előtte fekvő papírra, és föltekintett.

— Azt mondtam — szólt —, hogy elmehet.

Kadar megtorpant az ajtóban.

— Maga azt az egészet elhiszi, uram? — tudakolta. — A végtelen gonoszságról és a csupasz feketeségről?

— Úgy van, úgy van — felelte a Patrícius, és lapozott. — Ez az egyetlen logikus következtetés.

— De azért minden reggel kikel az ágyból, uram?

— Hmm? Igen? Mit akar mondani?

— Csak azt szeretném tudni, miért , uram.

— Ó, menjen már innen, Kadar. Legyen olyan jó.

A sötét és huzatos barlangban, amit a palota szívéből szaggattak, a Könyvtáros átnégykézlábalt a padlón. Fölkapaszkodott a szomorú sárkánykincs maradványaira, és lenézett Rossab szétbicsaklott tetemére.