Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

Aztán nagyon gyöngéden lenyúlt, és elkobozta A Sárkányok Megidézését a merevedő ujjak közül. Lefújta róla a port. Szeretettel megsimogatta, mintha ijedt kisgyerek lenne.

Megfordult, hogy lemásszon a halomról, és megtorpant. Újra lehajolt, és óvatosan kihúzott egy másik könyvet a csillogó szemétből. Nem a sajátja, kivéve abban a tág értelemben, hogy minden könyv az ő birodalmának része. Óvakodva lapozott néhányat.

— Tartsa meg! — szólalt meg mögötte Kadar. — Vigye el! Tegye valahova!

Az orangután odabiccentett a kapitánynak, és lezörömbölt a halomról. Gyöngéden megütögette Kadar térdkalácsát, kinyitotta A Sárkányok Megidézését , végigpörgette perzselt lapjait míg rá nem lelt a keresett oldalra, és némán fölnyújtotta a könyvet.

Kadar az ákombákom kézírásra kancsított.

Ámbátor az sárkánnok mégsem oljanok, mint az unicornis, biszton mondhatom. Oljan birodalomban lakoznak, minek az Akarat Képpzelettyi szabnak határt, és, imigyen, válik lehettővé, hogy akárki is idézze meg és jutassa őkelméket emez Wilágba vezérlő ösvényhöz, saját maga Tudattyának Sárkányát idézendi meg.

Mégis, ugyan vélekedem, hoggy az kinek Szűve Tiszta még mindig meg idézhet eggy Akarati Sárkánnt az wilágban Jóért Küszdő Erőképen, és amaz eggyetlen éjszaka Tsudás Dolog következend be. Minden előkészittetet. A legerötejjesebenn munkálkodék, hogy Mélttó Edénnyé legyek…

A képzelet birodalma, gondolta Kadar. Akkor hát oda mentek el. A képzelődéseinkbe. És amikor visszahívjuk, mi alakítjuk őket, mintha tésztát gyömöszölnénk a sütőformába. Csak a végén nem mézeskalács-emberkéket kapsz, azt kapod, ami vagy. A saját sötétséged, alakot öltve…

Kadar újra elolvasta, aztán a következő oldalakra pillantott.

Nem volt sok. A könyv vége elégett.

Kadar visszaadta az emberszabásúnak.

— Miféle ember volt de Malachit? — kérdezte.

A Könyvtáros megfontolás tárgyává tette a választ ahogy ez az elvárható olyasvalakitől, aki kívülről tudja A Város Életrajzi Lexikonát . Aztán vállat vont.

— Különösképp szent? — tudakolta Kadar.

Az emberszabású fejét rázta.

— Hát, akkor inkább észrevehetően gonosz?

Az antropoid vállat vont, aztán újra megrázta fejét.

— Én a maga helyében — mondta Kadar —, valami nagyon biztonságos helyre tenném azt a könyvet. És vele együtt a Törvény könyvét is. Túlságosan átkozottul veszélyesek.

— Úúúk.

Kadar nyújtózkodott. — És most — szólt —, menjünk és igyunk egyet!

— Úúúk.

— De csak egy kicsit.

— Úúúk.

— És maga fizet.

— Ííík.

Kadar megtorpant, és lenézett a nagy, jóindulatú arcba.

— Mondja, mindig szerettem volna tudni… jobb emberszabásúnak lenni? — érdeklődött.

A Könyvtáros elgondolkodott rajta. — Úúúk — válaszolta.

— Ó! Tényleg? — lepődött meg Kadar.

Fölvirradt a következő nap. A terem faltól falig tele volt városi előkelőségekkel. A Patrícius dísztelen székén ült, körbevéve a Tanáccsal. Minden jelenlevő azoknak a kissé viaszos vigyorát öltötte magára, akik jótettekre tökélték el maguk.

Lady Sybil Juhossy is ott üldögélt jobboldalt, néhány holdnyi fekete bársonyban. A Juhossyak családi ékszerei ujjain, nyakán és a mai paróka fekete fürtjeiben csillogtak. Az összhatás megkapó volt, akár egy mennyei éggömb.

Kadar a terem közepére meneteltette a legénységi állományt, és dobbantva megállt, sisakja a hóna alatt, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja. Előzőleg elképedve vette észre, hogy még Nobby is tett némi erőfeszítést — a mellvértjén itt-ott fényes fémet lehetett sejteni. És Kolon a csaknem megszilárdult fontosság arckifejezését viselte. Murok fegyverzete ragyogott.

Kolon életében először úgy tisztelgett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

— Mind jelen és szabályszerű, uram! — vakkantotta.

— Kitűnő, főtörzsőrmester — válaszolta hűvösen Kadar. A Patríciushoz fordult, s udvariasan megemelintette szemöldökét.

Lord Vetinari aprót legyintett.

— Pihenj, vagy akármi, amit maguk, fickók, csinálnak — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy itt most nem kell követnünk a formaságokat Mit szól hozzá, kapitány?

— Ahogy mondja, uram — felelte Kadar.

— Na már most, emberek — szólt a Patrícius előrehajolva —, hallottunk néhány figyelemreméltó beszámolót a maguk nagyszerű erőfeszítéseiről a város védelmében…

Kadar hagyta, hogy figyelme elbóklásszon, miközben az aranyló közhelyek ellibegtek mellette. Egy ideig bizonyos mértékben elszórakoztatta a Tanácstagok arcának szemlélése. Egész sorozat arckifejezés suhant át rajtuk, míg a Patrícius beszélt. Természetesen életbevágóan fontos volt, hogy legyen egy ilyen ceremónia. Utána az egész jól végzett és elintézett dolognak tekinthető. És el lehet felejteni. Csak egy újabb fejezet hosszú és izgalmas történetében, ekcetra, ekcetra. Ankh-Morpork kiválóan ért az új fejezetek kezdéséhez.

Mélységekbe hatoló pillantása Lady Juhossyra esett. A nő kacsintott. Kadar tekintete újra előrefordult, kifejezése hirtelen olyan faarcú, mint egy deszka.

— …hálánk jeléül — fejezte be a Patrícius hátradőlve.

Kadar rájött, hogy mindenki őt nézi.

— Tessék? — mondta.

— Azt mondtam , hogy próbáltunk kigondolni valami megfelelő viszonzást, Kadar kapitány. Számos közérdeket szem előtt tartó polgár… — a Patrícius körbenézett a Tanácsra és Lady Juhossyra — …köztük én magam is, érzi úgy, hogy megérdemelt a kellő jutalom.

Kadar még mindig kifejezéstelenül nézett.

— Jutalom? — ismételte meg.

— Az a szokás ilyen hősies igyekezetért — jegyezte meg a Patrícius kissé ingerülten.

Kadar újra szembefordult. — Igazán nem is gondoltam ilyesmire, uram — közölte. — Persze, nem beszélhetek az embereim nevében.

Kínos csönd támadt Kadar a szeme sarkából észlelte, hogy Nobby oldalba böki a főtörzsőrmestert. Végül Kolon előrebotladozott, és megint kivágott egy tisztelgést. — Engedélyt kérek a szólásra, uram — motyogta.

A Patrícius kegyesen biccentett.

A főtörzsőrmester krákogott. Levette a sisakját, és előhúzott egy papírfecnit.

— Ööö — szólt — A lényeg az, megkövetem alássan, méltóságos uram, mi azt gondoljuk, tudja, hogy a város megmentésével meg miegymás, vagy valahogy, úgy értem, hogy… mi csak megpróbáltuk, érti, ugye, ha már ott voltunk a helyszínen meg ilyesmi… a lényeg az, hogy mi azt gondoljuk, megillet minket. Ha érti, hova akarok kilyukadni.

Az egybegyűltek bólintottak. Ez pontosan az, ahogy a dolgoknak történnie kell.

— Kérem, folytassa! — biztatta a Patrícius.

— Szóval mi, hogy is mondjam, összedugtuk a fejünket — mesélte a főtörzsőrmester. — Tudom, ez kissé pofátlan…

— Kérem, legyen szíves, mondja tovább , főtörzsőrmester — nógatta a Patrícius. — Nem kell állandóan megakadnia. Mi mindnyájan teljesen tisztában vagyunk az ügy horderejével .

— Igenis, uram. Hát, uram. Először is, a fizetés.

— A fizetés? — érdeklődött Lord Vetinari. Rámeredt Kadarra, aki a semmit fixírozta.

A főtörzsőrmester fölemelte fejét. Annak a férfinak eltökélt arckifejezését öltötte magára, aki végigcsinálja, lesz, ami lesz.