Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Igen, uram — válaszolta. — Harminc tallér havonta. Az nincs rendben. Azt gondoljuk… — megnyalta a száját, és maga mögé pislantott a másik kettőre, akik tétova mozdulattal biztatták — …azt gondoljuk, hogy az alapfizetés legyen, ööö, harmincöt tallér? Havonta? — Ránézett a Patrícius kővé vált arcára. — Rangfokozatonként emeléssel? Öt tallérra gondoltunk.

Újra megnyalta az ajkát, bátorságát vesztve a Patrícius arckifejezésétől. — Nem fogadunk el négynél kevesebbet — jelentette ki. — Ez az utolsó szavunk. Elnézést, Fenséged, de ez van.

A Patrícius megint Kadar szenvtelen arcára pillantott, aztán vissza a legénységi állományra.

— Ez minden ? — tudakolta.

Nobby Kolon fülébe súgott, aztán visszainalt a helyére. A verejtékező főtörzsőrmester úgy szorította sisakját, mintha az lenne az egyetlen valóságos dolog a világon.

— Volt még valami, tisztelendőséged — ismerte el.

— Á! — A Patrícius mindentudóan mosolygott.

— Ott a teáskanna. Amúgy se volt már túl jó, és aztán Errol megette. Majdnem két tallérba került. — Nagyot nyelt. — Tudnánk mit kezdeni egy új teáskannával, ha lehetne szó róla, lordságod.

A Patrícius előrehajolt, megmarkolva széke karfaját.

— Tisztán akarok látni ebben a kérdésben — szögezte le. — Higgyük el, hogy maguk bagatell béremelést és egy háztartási edényt kérnek?

Murok belesugdosott Kolon másik fülébe.

Kolon az előkelőségek felé fordította kidülledt, könnykeretes szempárját. Ujjai lassan őrölték sisakja peremét, akár Isten malmai.

— Hát — kezdte —, néha, azt gondoltuk, tudja, amikor vacsoraszünetünk van, vagy nem történik semmi, valahogy, a szolgálat végén, az például nem lehetetlen, és mi szeretnénk egy kicsit lazítani, tudja, leereszteni… — A hangja elfulladt.

— Igen?

Kolon nagy levegőt vett.

— Fölteszem, egy célbadobó tábla szóba se jöhetne…?

Az ezt követő viharos csöndet kapkodó horkantás törte meg.

Kadar sisakja kiesett remegő kezéből. A mellvértje kalimpált, amikor az évek óta elfojtott nevetés leküzdhetetlen kirobbanásban pukkadt ki belőle. Arcát a tanácsnokok sora felé fordította, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.

Nevetett azon, ahogy mind fölálltak, talpig zavarban és megsértett méltósággal.

Nevetett a Patrícius figyelmesen rezzenetlen arckifejezésén.

Nevetett a világért és a lelkek üdvözítéséért.

Nevetett, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.

Nobby fölnyújtotta a nyakát, hogy Kolon füléhez érjen.

— Mondtam neked — sziszegte. — Mondtam , hogy abba sose fognak beleelegyezni. Tudtam , hogy a célbadobó túl fogja feszíteni a húrt. Most mindenkit kihoztál a sodrából.

Kedves Anyu és Apu [írta Murok] Sose találnátok ki, még csak néhány hete vagyok az Őrségben és, máris rendes Konstábler lettem. Kadar kapitány azt mondta, maga a Patrícius javasolta, hogy Az legyek, és hogy szintén reméli hosszú és sikeres pályát futok be az Őrségben, és különleges érdeklődéssel fogja szemmel tartani. Valamint a fizetésem is megemeli tíz tallérral és kaptunk egy húsz talléros különjutalmat amit Kadar kapitány fizetett a saját zsebéből, azt mondja Kolon főtörzsőrm. Kérlek, lássátok szívesen a csatolt pénzt. Azonban megtartok egy keveset mert elmentem meglátogatni Rittát és Mrs. Marok azt mondta az összes lány is Nagy Érdeklődéssel figyeli a karrierem és jöjjek el vacsorára a szabad estémen. Kolon főtörzsőrm elmagyarázta nekem, hogyan kell elkezdeni udvarolni, ami nagyon érdekes és egyáltalán nem bonyolult úgy tűnik. Letartóztattam egy sárkányt, de megszökött. Remélem, Mr. Kencefici jól van.

Olyan boldog vagyok, mint bárki a világon.

Fiatok, Murok.

Kadar bekopogott az ajtón.

Észrevette, hogy erőfeszítés történt a Juhossy udvarház kicsinosítására. A betolakodó élősövényt könyörtelenül visszavagdosták. Egy idős munkás egy létra tetején a stukkódíszeket szögezte vissza a falra, míg egy másik, ásóval kezében, meglehetősen önkényesen megvonta a határvonalat ott, ahol a pázsit végződik és a régi virágágyások kezdődnek.

Kadar hóna alá dugta a sisakját, hátrasimította a haját, és kopogtatott. Előzőleg fontolgatta Kolon főtörzsőrmester fölkérését, kísérje el, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem tudta volna elviselni a kuncogást. Különben is, mitől kéne félnie? Háromszor is a halál torkába nézett; négyszer, ha beszámítjuk, hogy azt mondta Lord Vetinarinak, hallgasson el.

Meglepetésére az ajtót végül egy komornyik nyitotta ki, olyan öreg, hogy esetleg a kopogás támasztotta föl.

— Igen?

— Kadar kapitány, Városi Őrség — közölte Kadar.

A férfi tetőtől talpig jól megnézte.

— Ó, igen — mondta. — A méltóságos asszony említette. Azt hiszem, őméltósága a sárkányoknál tartózkodik. Ha lenne olyan kedves itt várakozni, én majd…

— Tudom a járást — vágott közbe Kadar, és nekivágott, megkerülve az elburjánzott ösvényt.

Az ólak romba dőltek. Ütött-kopott ládák választéka hevert körben egy vízhatlan ponyvatető alatt. Mélyükről néhány bánatos mocsári sárkány fújt lángoló üdvözlést felé.

Két nő járkált céltudatosan a bokszok közt. Vagyis inkább úri hölgyek. Túlságosan rendetlenek voltak ahhoz, hogy egyszerű nők legyenek. Egy közönséges asszonynak álmába se jutna eszébe, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozzék; tökéletes önbizalomra van szükséged, ami abból a tudásból fakad, hogy ki volt az ük-ük-ük-ük-ükapád, ahhoz, hogy ilyen öltözéket viselj. Ám azért, Kadar megfigyelte, hihetetlenül jó ruhák, vagy legalábbis valaha azok voltak; olyan ruhadarabok, amiket még az ember szülei vettek, de annyira drágák és annyira jó minőségűek, hogy sosem koptak el és öröklődtek, mint a régi porcelán, az ezüstnemű, meg a köszvény.

Sárkánytenyésztők, gondolta. Ez világos. Van valami árulkodó bennük. Az a mód, ahogy a kendőjük, vén tweedkabátjuk és a nagyapjuk lovaglócsizmáját viselik. És persze, a szag.

Egy alacsony, szívós, izmos és sovány asszony, akinek arca leginkább az ósdi nyeregbőrre emlékeztetett, észrevette.

— Á — szólalt meg —, maga minden bizonnyal a merész kapitány. — Visszadugott egy eltévedt fehér hajfürtöt a kendője alá, és odanyújtotta eres, barna kezét. — Brenda Rodley. Az ott Rosie Devant-Molei. Tudja, ő igazgatja a Napfény Menedéket. — A másik nő, akinek termete azt sugallta, képes fél kézzel igáslovakat fölkapni és másik kezével megpatkolni őket, barátságosan rávigyorgott.

— Samuel Kadar — mutatkozott be Kadar elhaló hangon.

— Apám is Samu volt — jegyezte meg Brenda bizonytalanul. — Azt mondta, mindig meg lehet bízni egy Samuban. — Visszahessegetett egy sárkányt a bokszába. — Csak segítünk Sybilnek. Tudja, régi barátok vagyunk. Persze, a gyűjteményt teljesen megette a fene. A kis ördögfattyak szétszóródtak a városban. Bár merem állítani, hogy vissza fognak jönni, amikor megéheznek. Micsoda vérvonal, mi?

— Tessék?

— Sybil szerint rendellenes példány, de én azt mondom, képesek leszünk visszatenyészteni a vonalat három-négy nemzedék alatt. Tudja, híres vagyok a tenyésztelepemről — magyarázta. — Az aztán lesz valami. Egy egészen újfajta sárkány.

Kadar az eget cikcakkozó szuperszonikus kondenzcsíkokra gondolt.

— Ööö — hebegte. — Igen.