Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

A varázsló előrehajolt, szeme lázasan csillogott. — De most már van erőm! — sziszegte. — Par-Salian megmondta, hogy eljön a nap, amikor az én erőm alakítja majd a világot. — Van hát erőm és — oldalra mutatott — van varázslóbotom.

Tanis egy hosszú pálcát pillantott meg a selyemfa törzsének támasztva. Sima fapálca volt. Tetején sárkánykarmokra emlékeztető színarany foglalatban ragyogó kristálygomb villogott.

— És mindez megérte? — kérdezte Tanis.

Raistlin rábámult. Ajka torz vigyorra rándult. Levette kezét Tanis karjáról és köpenye alatt összefonta a karját. — Perrssze! — sziszegte a varázsló. — A hatalom az, amit oly soká kerestem... és keresek ma is. — Ezzel hátradőlt és vékony alakja úgy eltűnt a homályban, hogy Tanis már csak a lángok fényében villogó, arányló szemét láthatta.

— Sört! — kiáltotta Kova, és úgy nyalta meg az ajkát, mint aki valami kellemetlen ízt akar kiöblíteni a szájából. — Hol van már ez a surranó? Talán még a pincérlányt is ellopta...?

— Már itt is vagyunk! — csendült föl Tass vidám hangja. Magas, fiatal, vörös hajú lány tornyosult fölé, söröskupakkal teli, jókora tálcával.

Caramon elvigyorodott: — És most, Tanis — dörögte —, találd ki, ki ez? És te is, Kova! Ha nyertek, én fizetem ezt a kört!

Tanis örömmel mondott le Raistlin sötét történetéről és a lány nevető arcába nézett. Homlokát vöröslő haj korona övezte, zöld szeme vidáman csillogott, orrát és arcát bájos szeplők pöttyözték. Tanisnak úgy rémlett, hogy emlékszik ezekre a szemekre, de azon túl teljesen tanácstalan volt.

— Föladom — jelentette ki. — Különben, az elfek szemében az emberek olyan gyorsan változnak, hogy hamar elveszítjük a fonalat. Én már százkét éves vagyok, de ti aligha láttok harmincnál többnek. Nekem pedig az a száz év tűnik harmincnak. Ez az ifjú hölgy biztosan gyermek volt még, amikor elmentem innen.

— Tizennégy éves voltam! — A lány fölkacagott és letette a tálcát az asztalra. — Caramon egyre azt hajtogatta, hogy olyan csúnya vagyok, hogy apámnak majd úgy kell vőlegényt vásárolnia számomra.

— Tika! — csapott Kova öklével az asztalra. — Te fizetsz, te nagy mamlasz! — mutatott Caramonra.

— Csalás! — kacagott az óriás. — Segítségetekre volt a lány!

— Nos, az évek meghazudtolták apádat — mondta Tanis mosolyogva. — Én már hosszú utakat bejártam, és mondhatom, te vagy egész Krynn egyik legszebb lánya.

Tika elpirult a gyönyörűségtől. Aztán elsötétült az arca. — Jut eszembe, Tanis — mondta a zsebéből elővéve egy henger alakú tárgyat —, ez érkezett ma a számodra. Elég különös körülmények között.

Tanis kelletlenül nyúlt a tárgy után. Egy kisméretű, fényesre csiszolt fekete fából készült tekercstartó volt az. Lassú mozdulattal előhúzott belőle egy kis darab pergament és széthajtogatta. Szíve fájdalmasan dobbánt meg a lendületes kézírás fekete jeleinek láttán.

— Kitiarától érkezett — mondta végül, érezve hangja feszült, természetellenes csengését. — Nem jön el!

Percnyi csönd állt be. — Szóval így állunk! — mormolta Kova. — A kör megszakadt, a fogadalmat megszegték. Nagy balszerencse. — Megcsóválta a fejét: — Nagy balszerencse.

Raistlin előrehajolt. Összenézett Caramonnal, és egymás tekintetéből mindent kiolvastak. Ritka pillanat volt ez, mivel csak súlyos személyes problémák vagy nagy veszély kényszeríthette az ikreket arra, hogy vérrokonságukat elárulják. Kitiara az ő idősebb féltestvérük volt.

— Kitiara nem szegte volna meg fogadalmát, ha egy másik, erősebb eskü nem kötné őt — jelentette ki Raistlin.

— Különben mit ír? — kérdezte Caramon.

Tanis tétovázott egy darabig, azután megnyalta kiszáradt ajkát: — Hogy az új urának fogadott hűség tartja őt vissza. Bocsánatot kér, minden jót kíván valamennyiünknek és szeretetéről biztosít... — Tanis érezte, amint a torka összeszorul. Köhintett egyet. — Szeretetéről biztosítja fivéreit és... — Itt megállt és összegöngyölte a pergament. — Ennyi az egész.

— És még kit? — kérdezte Tasslehoff kíváncsian. — Jaj! — nézett hirtelen Kovára, aki keményen a tyúkszemére lépett. Ekkor a surranó meglátta, hogy Tanis elvörösödik. — Óh! — nyögte és szörnyen ostobának érezte magát.

— Ti tudjátok, hogy kire céloz? — kérdezte Tanis a fivéreket. — Hogy miféle új uráról beszél?

— Ki tudhatná Kitiara gondolatait kitalálni? — vonta meg a vállát Raistlin. — Utoljára itt láttuk őt, ebben a fogadóban, öt évvel ezelőtt. Északra indult Sturm társaságában. Azóta semmit sem hallottunk felőle. Ami pedig az új urát illeti, most már világos, miért szegte meg nekünk tett fogadalmát: más valakinek fogadott hűséget. Végül is, ő csak egy felfogadott.

— Igen — ismerte el Tanis. Visszatette a tekercset a tokjába és odafordult Tikához: — Azt mondod, hogy ez különös körülmények között érkezett ide. Mondd el, hogyan!

— Egy férfi hozta. Ma, késő délelőtt. Legalábbis azt hiszem, hogy férfi volt! — Tika megborzongott. — Tetőtől talpig valami leírhatatlan ruházatot viselt. Még az arcát sem láthattam igazán. A hangja suttogó volt és furcsa kiejtéssel beszélt. “Add át ezt Tanis félelfnek! — kérte. Megmondtam neki, hogy hosszú évek óta nem jártál ebben a házban. “Itt lesz!” — válaszolta a férfi és távozott. — Tika megvonta a vállát: — Ennyit mondhatok neked. Az az öregember ott viszont látta is őt! — mutatott a lány egy, a tűz előtt álló széken terpeszkedő vénemberre. — Kérdezd meg tőle, hátha valami mást is észrevett.

Odafordult Tanis a vénember felé, aki éppen egy, a lángokat bámuló gyereket traktált valamiféle mesével. Ekkor Kova megérintette a kezét.

— Itt jön valaki, aki többet mondhat neked — mormogta a törpe,

— Sturm! — kiáltott föl Tanis az ajtó felé fordulva. Raistlin kivételével mindenki odanézett. A mágus inkább ismét visszahúzódott a homályba.

Az ajtóban szálfaegyenes alak állt, fényes vértben és páncélingben, mellén a “Rózsa Lovagrend” jelvényével. A fogadó legtöbb vendége sötét tekintettel méregette a jövevényt. A férfi solamniai lovag volt, és Solamnia lovagjainak rossz híre járt idefönt északon. Sőt álnokságuk híre még messze délen is elterjedt. Azon kevesek, akik Sturmban fölismerték Vigasz városának régi lakóját, vállukat vonogatva fordultak vissza italukhoz. Akik nem ismerték, tovább bámultak rá. Ezekben a békés időkben meglehetősen különös vendég volt a fogadóban egy fölfegyverzett, páncélos lovag. Ám még ennél is furcsább volt, hogy jobbára a nagy Összeomlás előtti fegyverzet volt rajta.

Sturm a bámészkodó tekinteteket a rangjának kijáró hódolatként értékelte. Lassan végigsimított hatalmas, vastag bajuszán, amely a lovagok legősibb jelképeként legalább olyan megviselt volt, mint a fegyverzete. A solamniai lovagok díszeit nyilvánvaló büszkeséggel viselte, s e büszkeség megvédelmezésére rendelkezésére állt edzett, kardforgató karja. A vendégek ugyan megbámulták, de amint nyugodt, hűvös tekintetével találkoztak, egyikük sem merészelt gúnyt űzni belőle, vagy akár csúfondáros megjegyzést tenni rá.

A lovag kitárta az ajtót egy prémekbe burkolózott magas férfi és egy ifjú hölgy előtt. A hölgy nyilván köszönetet mondott Sturmnak, mivel utóbbi udvarias, régimódi, a mai világban már rég feledésbe merült meghajlással válaszolt neki.