Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

Kova a homályt vizslatta. — Nem látok semmit!

— De én igen! — felelte a másik. Tovább nézte a helyet, ahol a fémes villanást észlelte, és elftekintete lassan kitapogatta az eleven lények körül mindig ott villódzó meleg, vöröses fénykarimát, amit csupán az elfek láthattak. — Ki jár ott? — kiáltott be a fák közé.

Hosszú pillanatokig nem jött más válasz, csak valami kísérteties vijjogás, amitől a félelf tarkóján égnek meredt a szőr. Öblös, mély vijjogással kezdődött a hang, majd egyre magasabbra kúszott, hogy végül sikoltó visításban haljon el. Vékony beszédhang társult hozzá:

— Elf vándor! Térj le az útról és hagyd magad mögött a törpét! Azoknak a szerencsétlen lelkeknek a maradványai vagyunk, akiket Tűzkovács Kova hagyott ott a fogadó padlóján. Csatában estünk el talán?

A szellemhang még magasabbra szökkent, nyomában a sivító, vijjogó kísérettel.

— Nem! A szégyenbe pusztultunk bele, megátkozva a bor szellemétől, amiért nem tudtunk asztal alá inni egy dombi törpét!

Kova szakálla megremegett a dühtől, miközben Tanis kacagva csípte fülön a mérges törpét, hogy az ne vesse magát vakon a sűrűbe.

— Pokolba az elfek szemével — szólt immár nyugodtabban a sivító hang —, és pokolra a törpék szakállával!

— Hát nem ismered meg? — dörmögte Kova. — Tasslehoff Fúróláb az!

Halk neszezés hallatszott az aljnövényzetben, majd egy aprócska alak bukkant föl az ösvényen. Egy surranó volt az, annak a fajnak a képviselője, amelyet a legtöbb Krynn-lakó még a szúnyogoknál is kellemetlenebbnek tartott. A vékony csontú surranó alig nőtt négy lábnyinál magasabbra. Ez a bizonyos példány ugyan elérte Kova termetét, de törékeny teste és örökké gyermeteg képe kisebbnek mutatta. Fényes kék lábszárvédőt viselt, amely élesen elütött prémbekecsétől és háziszőttes ingétől. Barna szemében csalafintaság és vidámság csillogott. Széles vigyora csaknem hegyes fülei csúcsáig ért. Fejét csúfondáros köszöntésre billentette, amitől egy barna hajtincs... öröme és büszkesége tárgya... előrelibbent az orrára. Utána nevetve kiegyenesedett. A fémes csillanás, amely Tanis éles tekintetét magára vonta, a vállára és derekára erősített számos csomagocska valamelyikének csatjától származhatott.

Tass abroncsos botjára támaszkodva fölvigyorgott a másik kettőre. Ez a bot keltette azt a túlvilág! hangot. Tanisnak nyomban föl kellett volna ismernie, hiszen nemegyszer láthatta már, amint valamelyik surranó elijeszti leendő támadóját a sebesen forgatott botból előcsalt félelmetes sivítással. Az abroncsbot a surranok találmánya volt. Egyik végére éles rézhegyet illesztettek, a felső vége villásan ágazott el, az ágak között kifeszített bőrdarabbal. A botot egy szál hajlékony fűzfából faragták. Bár Krynn minden más népe lenézte, az abroncsbot egy surranó szemében több volt holmi hasznos szerszámnál vagy fegyvernél... egyenesen a jelképüknek számított. “Új útra új abroncsbot kell!” — hangzott a surranók egyik kedvelt mondása, amelyet nyomban egy másikkal toldották meg: “Egy út sohasem válik öreggé”

Tasslehoff karját szélesre tárva hirtelen előrerontott.

— Kova! — rikoltotta és szorosan átölelte a törpét. Kova zavartan, vonakodva viszonozta az ölelést, majd gyorsan hátralépett. Tasslehoff elvigyorodott és fölnézett a félelfre.

— Hát ez meg ki? — csodálkozott rá. — Tanis! Nem ismertelek meg így, szakállasan. — Felé is kitárta rövid karját.

— Kösz, inkább ne! — mondta Tanis somolyogva. — Inkább megtartom az erszényemet — hárította el a surranó üdvözlését.

Kova riadt képpel, gyorsan benyúlt a bekecse alá. — Te zsivány! — üvöltötte, és a surranóra vetette magát, aki a hasát fogta a kacagástól. Egy pillanat és mindketten a porban rúgkapáltak.

Tanis vihogva próbálta lerángatni Kovát a surranóról. Ekkor megállt és riadtan hátrafordult. Túlságosan későn hallotta meg a zabla és a kengyel csörrenését, a ló nyerítését. A félelf ökle kardjának markolatára kulcsolódott, de elkésett, nem volt elég éber.

Visszafojtott lélegzettel káromkodva, Tanis már nem tehetett egyebet, mint nézte az árnyékból előrúgtató alakot. Az illető egy alacsony, bozontos lábú póni hátán terpeszkedett. Az állat lehajtott fejjel poroszkált, mintha szégyellene lovasát. A szürke, máj foltos bőr vastag hurkákba gyúródott az alak ábrázatán. Két rózsaszín malacszem villogott feléjük a hadi sisak alól. Hájas, puhány teste kitüremkedett páncéljának terjedelmes darabjai közül.

Kellemetlen bűz áradt felőle, amitől Tanis elfintorította az orrát. — Egy hobgoblin — villant az agyába. Elengedte kardja markolatát és oldalba bökte Kovát, aki ebben a pillanatban hatalmas tüsszentéssel fölegyenesedett a surranó fölött.

— Egy ló! — kiáltotta a törpe újabbat tüsszentve.

— Ott, mögötted — jegyezte meg Tanis nyugodt hangon.

Kova, megérezve barátja hangjában a figyelmeztetést, talpra kecmergett. Tasslehoff sebesen követte a példáját. A hobgoblin, miközben éles, vizslató pillantást vetett feléjük, esetlenül kuporgott hátasán. Lapos képén ülő rózsaszín szemében visszatükröződött a lemenő nap utolsó sugara.

— Nos, fiúk — szólalt meg a hobgoblin, erősen törve a köznyelvet —, látjátok, miféle bolondokkal van dolgunk itt, Vigaszban.

Zsíros röhögés volt a válasz a hobgoblin mögött a sűrűben. Öt goblin gárdista talpalt elő a bozótból, ormótlan egyenruhában. Harci alakzatba rendeződtek vezetőjük pontjának két oldalán.

— Most pedig... — kezdte a hobgoblin és előredőlt nyergében. Tanis megrökönyödött ámulattal figyelte, amint a teremtmény irdatlan pocakja szinte teljesen elnyeli a nyereg fogantyúját. — Tudjátok meg, hogy én Varangyh altörzsmester vagyok, a Vigasz városát a nemkívánatos elemektől megvédelmezendő csapatok parancsnoka.

Nincs jogotok a város határain belül kószálni sötétedés után. Le vagytok tartóztatva! — Ezzel Varangyh altörzsmester az egyik mellette álló goblinhoz fordult: — Hozd ide nekem a kék kristálypálcát, ha megtalálod náluk! — mondta neki brekegő goblin nyelven. Tanis, Kova és Tasslehoff kérdő pillantásokat vetett egymásra. Valamennyit mindnyájan értettek goblinul, a legtöbbet Tass. Vajon jól hallották? Valami kék kristálypálcát?

— Ha ellenállnának — tette hozzá Varangyh altörzsmester, nagykegyesen visszaváltva köznyelvre —, öljétek meg őket! Ezzel megrántotta a kantárt, megsarkantyúzta póniját és elvágtatott lefelé az ösvényen, a város irányába.

— Goblinok! Vigasz városában! Ennek az új teokratának sok mindenért kell felelnie — köpött ki Kova. Hátranyúlt, előhúzta tokjából harci szekercéjét, keményen megvetette lábát az ösvényen, előre-hátra hintázott, amíg teljesen ki nem egyensúlyozta tagjait. — Pompás! — szólalt meg. — Gyertek hát!

— Javaslom, vonulj vissza! — fordult hozzá Tanis, és köpenyét vállára vetve kardot rántott. — Hosszú út áll mögöttünk. Éhesek vagyunk, fáradtak és máris késünk rég nem látott barátainkkal megbeszélt találkozónkról. Semmi kedvünk rá, hogy letartóztassanak bennünket.

— Vagy hogy lemészároljanak — tette hozzá Tasslehoff. Ő nem rántott fegyvert, de annál kíváncsibban nézegette a goblinokat.

Amazok kissé meglepődtek és idegesen pislogtak egymásra. Egyikük gyilkos tekintetet vetett az útra, amelyen a parancsnokuk kereket oldott. A goblinok ahhoz szoktak, hogy a városba igyekvő árusokat és parasztokat fosztogassák, nem pedig ahhoz, hogy jól fölfegyverzett és láthatóan gyakorlott harcosokkal kezdjenek ki. De már túlságosan régen élt bennük a gyűlölet Krynn minden más népe iránt, s így hát ők is kirántották hosszú, görbe kardjukat.