Margaret Weis: Az őszi alkony sárkányai

Kova szorosan megmarkolta harci baltája nyelét és nekilódult. — Egyetlen teremtmény létezik, amelyet még a hegyi törpénél is jobban utálok —mormolta —, s az nem más, mint a goblin.

Az egyik goblin Kovára vetette magát, remélve, hogy a földre terítheti. A törpe halálos pontossággal és időzítéssel lendítette meg a fegyverét. A goblin feje a porba hullott, teste elterült a földön.

— Mit műveltek itt Vigaszban, ti mocskok? — kérdezte Tanis mesterien hárítva egy másik támadó esetlen csapását. Pengéik összecsattantak, egy pillanatra megálltak, majd Tanis hátratántorította a goblint. — A Főteokratának dolgoztok talán?

— A teokratának? — röhögött föl durván a goblin. Fegyverével dühödten hadonászva ismét Tanisra vetette magát. — Annak a bolondnak? A mi altörzsmesterünk másnak szolgál... ooohhh! — A teremtményt fölnyársalta Tanis pengéje. Keservesen nyögött még egyet és a földre zuhant.

— A fenébe! — hördült föl Tanis, és zavartan nézett a goblinra. — A mafla idióta! Nem is akartam megölni! Csak arra voltam kíváncsi, ki bérelhette föl.

— Hamarabb megtudod, kinek a szolgálatában állunk, mint szeretnéd! — vicsorogta egy másik goblin, a félelfre vetve magát. Tanis sebesen megfordult és lefegyverezte támadóját. Villámgyorsan hasba rúgta, mire a goblin összegörnyedve eldőlt.

Egy másik goblin Kovára támadt, mielőtt a törpe visszanyerhette volna egyensúlyát a halálos csapás után. Kova hátratáncolt, s igyekezett megvetni a lábát.

Ekkor fölhangzott Tasslehoff éles visítása: — Ez a csürhe bárkit szolgálna! Csak lökj nekik valami koncot, Tanis és máris a szolgáid örökre...

— Koncot!? — acsargott a goblin és elfordult a törpétől. És mit szólnál egy kis surranópecsenyéhez, kis vinnyogom? — A goblin vöröslő mancsát előrenyújtva, a látszólag fegyvertelen surranó felé rohant, hogy torkon ragadja. Tass, egy pillanatra sem veszítve el örökké gyermeki arckifejezését, benyúlt prémbekecse alá, előrántott egy tőrt és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. A goblin a melléhez kapott és hörögve roskadt össze. Már csak az utolsónak maradt, menekülő goblin talpának csattogását hallhatták. A csata véget ért.

Tanis hüvelyébe dugta kardját, és egy savanyú fintort vágott a bűzlő tetemek felé. A szag rothadó hal bűzére emlékeztette. Kova a fekete goblinvért törölgette baltája éléről, amíg Tass komoran állt az általa megölt goblin hullája fölött. A tetem arcra borulva feküdt, tőrét is maga alá temetve.

— Mindjárt visszaszerzem neked — ajánlkozott Tanis, s nekilátott megfordítani a holttestet.

— Nem kell! — fintorodott el Tass. — Nincs rá szükségem. Sohasem szabadulhatsz meg attól a bűztől, tudod! Tanis bólintott. Kova visszaillesztette szekercéjét a tokjába, aztán mindhárman továbbindultak az ösvényen. Ahogy sötétedett, Vigasz fényei egyre élesebbé váltak. A hűvös éjszakában terjengő fafüst illata az ételt, a meleget és a biztonságot juttatta eszükbe. A jó barátok megszaporázták lépteiket. Hosszú ideig egyikük sem szólt semmit. Egyre csak Kova szavai jártak az eszükben: Goblinok! Vigasz városában!

Végül a nyughatatlan surranó hirtelen fölvihogott: — Az a tőr — kuncogta — különben is Kováé volt!

Ezekben a napokban esténként Vigasz csaknem valamennyi lakója szerét ejtette valahogyan, hogy bekukkantson az Otthon vendégfogadóba. Együtt inkább biztonságban érezték magukat.

Vigasz régtől fogva az utazók kedvelt megállóhelye volt. Jöttek északkeletről, Menedékből, a fürkészek fővárosából, jöttek délről, Qualinostiből, az elfek királyságából, sőt néha még kelet felől, Abanaszínia kopár pusztáiról is. Az Otthon vendégfogadót az egész civilizált világban az utazók menedékeként és friss hírek forrásaként ismerték. A három jó barát is e fogadó felé vette lépteit.

A hatalmas, csavart fatörzs kiemelkedett a környező fák közül. A fogadó színes üvegablakainak tarka táblái fényesen világítottak a selyemfa árnyas lombjai között, és az élet vidám hangjai szűrődtek ki mögülük. A fa ágain csüngő lampionok világították meg a fölfelé tekergő csigalépcsőt. Bár az őszi este hűvösen ereszkedett alá Vigasz selyemfái közé, az utazók érezték, amint barátságuk és közös emlékeik fölmelegítik a lelkűket, elűzik a hosszú vándorút keserveit és megpróbáltatásait.

A fogadóban annyi volt a vendég ezen az estén, hogy a három barátnak folyton félre kellett húzódnia a lépcsőn, hogy utat adhassanak a távozó férfiaknak és nőknek, sőt még a gyerekeknek is. Tanis észrevette, hogy a helybéliek gyanakvó pillantásokkal méregetik őt és társait, s nem azzal a nyílt vendégszeretettel, amellyel öt esztendeje fogadták volna őket.

Arca elkomorodott. Nem az a hazatérés volt ez, amelyről annyit álmodozott. Az ötven év alatt, amit Vigaszban töltött, még sohasem érzett ilyen feszültséget. A fürkészek aljas megvesztegethetőségéről keringő hírek nyilvánvalóan igazak.

Öt évvel ezelőtt a magukat “fürkészeknek” nevezők (mi az új istenek útjait fürkésszük — mondogatták), csupán papok laza szervezetét alkották, akik Vigasz, Menedék és Kapu városában gyakorolták új vallásukat. Lehet, hogy ezeket a papokat félrevezették, vélekedett Tanis, de legalább becsületesek és őszinték voltak. Az elmúlt évek során azonban egyre nagyobb tekintélyre tettek szert és vallásuk is fölvirágzott. Hamarosan már nem is annyira a túlvilági dicsőség, hanem inkábba Krynn fölötti hatalom érdekelte őket. Lassacskán a nép áldásával vették át a hatalmat a városok fölött.

Tanis karját ekkor valaki megérintette, mire megszakadtak a gondolatai. Hátrafordult és meglátta, amint Kova lefelé mutogat. Maga is lenézett, és figyelte a négyes sorokban elvonuló gárdistákat. Állig fölfegyverkezve, saját fontosságuk tudatában masíroztak odalent.

— Legalább emberek és nem holmi goblinok — dörmögte Kova.

— Az a goblin csak röhögött, amikor a Főteokratát említettem — morfondírozott Tanis. — Mintha valaki más szolgálatában állnának. Szeretném tudni, mi történik itt?

— Talán a barátaink már tudják — találgatta Kova.

— Mármint, ha itt vannak — tette hozzá Tasslehoff. — Sok minden történhetett velük az öt év alatt.

— Itt lesznek, ha életben vannak — dünnyögte Kova alig hallhatóan. — Hiszen szent fogadalmat tettünk, hogy öt év múltán találkozunk és beszámolunk róla, mire jöttünk rá a világon eluralkodó gonosszal kapcsolatban. Ki gondolta volna, hogy hazajövünk és a gonoszt itt találjuk a saját küszöbünkön!?

— Pszt! Csönd! — Az elhaladók jó része olyan riadtan reagált a törpe szavaira, hogy Tanis rosszallóan csóválta meg a fejét.

— Jobb, ha itt nem beszélsz ilyesmiről — tanácsolta a félelf.

A lépcső tetejére érve Tass szélesre tárta az ajtót. Fények, hangok, meleg és Otik sült krumplijának ismerős fűszeres illata csapta meg őket. Beburkolta és lágyan simogatta egész valójukat. Otik a bárpult mögött állt, mint mindig, ahogy emlékeztek rá. Semmit sem változott, hacsak nem vált még tömzsibbé. A fogadón sem látszott semmi változás, csak valahogy még kényelmesebbnek tűnt.

Tasslehoff végigfuttatta fürge surranó tekintetét a vendégseregen, fölkiáltott és a helyiség túlsó vége felé mutatott. Volt még valami, ami nem változott meg: a kandallótűz fényének villanása egy ragyogóra fényesített, szárnyas sárkánysisakon.