Margaret Weis: Az őszi alkony sárkányai

Hanem a vénember közeledtét sem Tika, sem Otik nem vette észre.

Az öreg göcsörtös tölgyfa botjára támaszkodva állt az ajtónyílásban, onnan pillantott körül az ivóban. Sima, szürke köpenyének csuklyáját mélyen a fejébe húzta, beárnyékolva vele arcvonásait, csak csillogó karvalyszeme villant elő alóla.

— Miben állhatok szolgálatára, Öreg Uram? — kérdezte Tika az idegent, aggodalmas pillantásokat vetve Otik felé: lehet, hogy ez a vénség egy fürkész kém?

— Hmm! — pislogott az öreg. — Nyitva vagytok?

— Háát! — tétovázott Tika.

— Hát persze — vágott közbe Otik széles mosollyal. — Lépj beljebb, Szürkeszakáll. Tika, keríts egy széket a vendégünknek! Biztosan elfáradt a hosszú mászásban.

— Mászásban? — az öregember a fejét vakargatva körülnézett a tornácon, majd lepillantott a földre. — Hát persze... a mászás... az a sok lépcső... — ezzel beljebb került és tréfásan Tika felé legyintett a botjával: — Csak folytasd a dolgodat, leányzó. Egy széket még magam is találok magamnak.

Tika megvonta a vállát, a söprű után nyúlt és folytatta, ahol abbahagyta, közben le nem vette a szemét az öregről. Az a fogadó közepén állt, mintegy szemlét tartva a helyszín és a helyiségben álló asztalok és székek fölött. Az ivó nagyméretű paszuly alakú volt, amint körülölelte a selyemfa vastag törzsét. A padlót és a mennyezetet a fa vékonyabb ágai tartották. Az öreg különös figyelemmel vette szemügyre a tűzhelyet, amely a helyiség közepétől kissé beljebb helyezkedett el. A fogadó egyetlen kőépítménye volt ez, és nyilvánvalóan törpék gondos keze munkája, amely természetes hajlással követte a fölé magasodó ágak vonalát. A kandalló oldalánál álló láda púpozva volt aprófával és fenyőrönkökkel, amelyeket a távoli nagy hegyekből cipelhettek le. Vigasz városának egyetlen lakója sem vetemedett volna arra, hogy maga alól vágja ki a nagy fákat tűzrevalónak. A konyhából nyílott egy hátsó kijárat, tulajdonképpen egy negyven lábnyi mélységű süllyesztő, amelyet csak Otik igazán kevés vendége talált kényelmesnek. Az öregember is így volt vele.

Elégedetten dörmögött magában, amint szemét végigjáratta a fogadó belsején. Ekkor Tika legnagyobb megdöbbenésére letette a botját, fölgyűrte ruhája ujját és nekilátott a bútorzat átrendezésének.

A lány abba is hagyta a takarítást, és söprűje nyelére támaszkodva így kiáltott: — Mit csinál? Az az asztal mindig is ott volt!

Hosszú, keskeny asztal állt az ivó közepén. Az öreg végigvonszolta a padlón és nekitámasztotta a selyemfa vastag törzsének, pontosan a kandallóval szemben. Azután hátralépett és megszemlélte a művét.

— így — morogta. — Jobb lesz itt, közelebb a tűzhöz. Most pedig, hozzál még két széket. Hatra lesz szükség összesen. Tika Otik felé fordult. A férfi éppen tiltakozni akart, amikor lobbanó fény csapott föl a konyhából. A szakács ordítása jelezte, hogy megint lángra kapott a serpenyőben a zsír. Otik meglódult a konyha lengőajtaja felé.

— Ártalmatlan az öreg — vetette oda a lánynak futtában. — Hadd csináljon, amit akar... amíg bajt nem tesz. Talán valami összejövetelre készül.

Tika sóhajtott válaszul, majd kívánságának megfelelően odacipelt az öregnek még két széket. Letette őket, ahová a furcsa vendég kérte.

— Most pedig — dörmögte az öregember vizslaszemmel körülnézve — hozz még két széket... a legkényelmesebbeket... ide! Úgy, a tűzhely mellé, abba a homályos sarokba.

— Nem is homályos — méltatlankodott Tika. — Pontosan rásüt a nap.

— Hmm! — szűkült össze az öreg szeme —, de estére majd homályos lesz, mikorra meggyújtjuk a tüzet...

— I... Igen, akkorra biztosan — dadogta a lány.

— Hozd csak a székeket! Úgy van, jó kislány vagy. És még egyet akarok, pontosan ide — és a vénember rámutatott egy pontra közvetlenül a kandalló előtt. — Nekem!

— Fogadást rendezel, Öreg Uram? — kíváncsiskodott a lány, miközben odacipelte a fogadó legkényelmesebb, legjobban kiült karosszékét.

— Hogy? Fogadást? — A gondolat mintha mulatságosnak tűnt volna az öreg szemében. Fölkuncogott. — Igen, leányom. Méghozzá olyan fogadást, amilyet egész Krynn nem látott az Összeomlás óta. Légy készen rá, Tika Waylan! Légy készen!

Megérintette a lány vállát, megsimogatta a haját, majd recsegő-ropogó csontokkal leereszkedett a székbe.

— Egy korsó világost! — rendelkezett.

Tika elment, hogy kitöltse a sört. Odavitte az öregnek az italát és ismét hozzálátott a söprögetéshez, majd hirtelen megtorpant: vajon honnan tudhatta az öregember a nevét?

Tűzkovács Kova leroskadt egy mohalepte sziklára. Öreg törpecsontjai már jó ideje cipelték a testét, de tovább már nem engedelmeskedtek zokszó nélkül.

— Sohasem kellett volna útra kelnem — dünnyögte Kova, letekintve az alant húzódó völgybe. Fennhangon szólt, bár más értelmes lénynek nyoma sem volt körülötte. Magányos vándorlásának hosszú évei alatt a törpe gyakran rákényszerült, hogy magában beszéljen. Tenyerével a térdére csapott: — És átkozott legyek, ha még egyszer nekivágok! — jelentette ki határozottan.

A délutáni nap hevétől felmelegedett szikla kényelmes ülőkének bizonyult a vén törpe számára, aki egész nap az utat rótta a hűvösödő őszi időben. Kova ellazította tagjait és engedte, hogy a meleg... a nap és gondolatai melege... átjárják a csontjait. Ugyanis hazaérkezett.

Körültekintett, szemét szeretettel futtatta végig az ismerős tájon. Az alatta húzódó lejtős domboldal magashegyi völgykatlan egyik oldalát képezte. Az egész környéket az ősz dús szőnyege borította. A völgy ölén suhogó selyemfák az évszak pompás színeiben ragyogtak: csillogó, aranyvörös palástjuk széle beleolvadt a távoli Király-hegyek halvány bíborába. A lombok között bekukucskáló tiszta, azúrkék égbolt visszatükröződött a Kristály-tó vizében. Vigasz városának egyetlen életjeleként vékony füstcsíkok kúsztak elő a fák koronái közül. A szurdokot a házi tűzhelyek édes illatfelhője lengte be.

Miután letelepedett és megpihent, Kova egy fadarabot és egy fényes tőrt kotort elő batyujából. Keze ösztönösen végezte a megszokott mozdulatokat. Népe időtlen időktől fogva szükségét érezte, hogy kedvére formálja át az alaktalan tárgyakat. Ő maga is jó hírű kovácsmester volt, mielőtt pár éve nyugalomba vonult. Hozzáillesztette a pengét a fához, de keze mozdulatlan maradt, mert figyelmét lekötötték a rejtett kéményekből bodo-rodó füstpamacsok.

— Az én házam tűzhelye rég kihűlt — dünnyögte Kova lágyan. A rátörő honvágytól mérgesen megrázkódott, majd dühödten nekiesett késével a fadarabnak. Hangosan morgott tovább: — A házam ott áll üresen. Talán a tető is beázott, a bútorok elkorhadtak. Ez az ostoba bolyongás! A legbutább dolog, amit valaha is csináltam. Most, száznegyvennyolc éves koromban kell erre rájönnöm!

— Soha sem fogod ezt megérteni, törpe — válaszolta egy távoli hang. — Még ha kétszáznegyvennyolc évig élsz, akkor sem!

A fadarabot leejtve, a törpe keze nyugodt biztonsággal mozdult a késtől harci baltája nyeléhez, miközben pillantásával végigmérte az ösvényt. A hang ismerősen csengett, hosszú ideje ez volt számára az első ismerős hang. De a forrását mégsem tudta meghatározni.