Margaret Weis: Az őszi alkony sárkányai

— Ki az? — kérdezte Kova fölágaskodva, hogy jobban láthassa.

— Caramon — válaszolta Tanis.

— Akkor Raistlinnek is itt kell lennie valahol — jegyezte meg Kova nem túl sok melegséggel a hangjában.

Tasslehoff sietve furakodott át a pusmogó csoportokon. Apró, cingár alakját alig vették észre, akik mellett elosont. Tanis csak abban reménykedett lázasan, nehogy a surranó “megszerezzen” valamit a vendégek holmijai közül. Nem mintha bármit is ellopna... Tasslehoff mélységesen megsértődött volna, ha valaki is tolvajnak nevezi. De a surranót kielégíthetetlen kíváncsiság űzte, így azután más személyek érdekes tárgyai néha valahogy a birtokába kerültek. Tanis viszont ez alkalommal a legkevésbé sem vágyott botrányra. Megjegyezte magában, hogy amint lehet, szót vált a surranóval.

A félelmek és a törpének már korántsem sikerült olyan könnyedén átvágnia a tömegen, mint kis barátjuknak. Majdnem minden szék és asztal foglalt volt. Akik nem találtak maguknak ülőhelyet, állva beszélgettek fojtott hangon. A jelenlévők sötét, gyanakvó vagy éppen kíváncsi pillantásokkal méregették Tanist és Kovát. Utóbbit senki sem köszöntötte, bár a vendégek közül jó néhányan régi ügyfelei voltak a törpe kovácsmesternek. Vigasz lakosainak megvolt a maguk gondja, és nyilvánvalónak látszott, hogy Tanis és Kova már kívülálló a szemükben. Hirtelen ordítás hasított át a termen az asztal felől, amelyen a sárkánysisak villogott a tűz fényében. Tanis komor arcán mosoly ragyogott fel, amint meglátta, hogy az óriás Caramon medveöleléssel magához emeli a cingár Tasst. Az övcsatok hullámzó tengerének szintjén előrenyomakodó Kova csak képzeletben láthatta a jelenetet, amint meghallotta Caramon bömbölő válaszát Tasslehoff csipogó üdvözlésére. — Caramon is jobban tenné, ha az erszényére vigyázna — dörmögte magában —, vagy éppen megszámolná a fogait!

A törpe és a félelf végre keresztültört a hosszú söntéspult előtt tolongok hadán. Az asztalt, amelynél Caramon is ült, hátratolták egészen a fa törzséig. Tulajdonképpen elég különösen nézett ki ott. Tanis csodálkozott is rajta, miért állította át oda Otik, miközben az ivóban minden egyéb a régi helyén maradt. De mélázásának hamarosan vége szakadt, mivel rajta volt a sor, hogy elviselje a termetes harcos szenvedélyes üdvözlését. Hosszú íját és tegezét is gyorsan lekapta a válláról, nehogy Caramon aprófává törje a hátán. — Barátom! — dörögte Caramon könnybe lábadó szemmel. Bizonyára mondott volna még valamit, de teljesen hatalmukba kerítették az érzelmei. Pillanatnyilag Tanis is képtelen volt megszólalni, de ennek oka az volt, hogy Caramon izmos karjai majd kiszorították belőle a szuszt:

— Hol van Raistlin? — kérdezte, mikor végre levegőhöz jutott. A két iker sohasem vált el egymástól.

— Ott — intett fejével Caramon az asztal vége felé. Aztán elkomorodott. — Nagyon megváltozott — figyelmeztette Tanist. A félelf a selyemfa törzsének egyik apró zuga felé fordult, de az árnyékban volt, s így az első pillanatban semmit sem látott a tűz fényétől még elvakult szemmel. Aztán megpillantott egy vékony alakot, aki dacára annak, hogy közel ült a tűz melegéhez, mégis vörös köpenyébe burkolózott és csuklyáját mélyen arcába húzta.

Tanis hirtelen semmi kedvet nem érzett rá, hogy magára maradjon az ifjú varázslóval, de Tasslehoff elsurrant, hogy megkeresse a felszolgálólányt, Kova pedig éppen. Caramon ölelésében vergődött. Tanis tehát közelebb lépett az asztal végéhez.

— Raistlin! — szólította meg az alakot baljós előérzettel.

A köpenyegbe burkolózó fölemelte a fejét. — Tanis? — suttogta, miközben hátrahúzta a csuklyáját.

A félelf lélegzete elakadt és hátratántorodott. Döbbenten bámult a jelenségre.

A homályból felé forduló arc olyan volt, mint egy lázálom. Caramon azt mondta, hogy megváltozott. Tanis összerázkódott. A “megváltozás” nem volt a megfelelő szó. A mágus fehér bőre aranyszínűvé vált. Halvány fémes színben csillogott a tűz fényében, mint valami ijesztő álarc. A hús szinte teljesen eltűnt róla, szabadon hagyva arccsontja sötét, mély gödreit. Szája akár egy fekete, egyenes vonal. De Tanist legjobban a férfi szeme ragadta meg és tartotta fogva iszonyú tekintetével. Ez a szem többé nem azé az eleven emberi lényé volt, akit Tanis egykor megismert. Fekete pupillái homokóra alakúak voltak, s halványkék írisze, amire Tanis jól emlékezett, most aranylón villant.

— Látom, megrémít a külsőm — suttogta Raistlin. Keskeny ajkán mosolyra emlékeztető rángás futott végig.

Tanis letelepedett a fiatalemberrel szemben és nagyot nyelt: — Az igaz istenek szerelmére, Raistlin...!

Kova zöttyent le a Tanis melletti székre: — A mai napon többször emeltek a levegőbe, mint... de Reorxra! — a törpe szeme elkerekedett. — Micsoda gonosz erő működik itt? Csak nem átkoztak el? — meredt tátott szájjal Raistlinre. Caramon letelepedett a fivére mellé. Fölemelte söröskancsóját és Raistlinre pillantott. — Elmondod nekik, Rai? — kérdezte halkan.

— Persze! — felelte Raistlin, a szót olyan sziszegéssé nyújtva, hogy Tanis beleborzongott. Az ifjú lágy, zizegő, suttogásnál alig erősebb hangon beszélt, mintha minden erejére szüksége lett volna a szavak kipréseléséhez. Hosszú, ideges ujjaival, amelyek arcához hasonlóan aranylottak, az előtte álló, egyébként érintetlen tál ételben turkált szórakozottan.

— Emlékeztek rá, amikor öt évvel ezelőtt elváltunk egymástól? — kezdte Raistlin. — A fivéremmel olyan titkos útra indultunk, drága barátaim, hogy még azt sem árulhattam el nektek, hová tartunk.

Udvarias hanghordozásából halvány gúny érződött. Tanis beharapta az ajkát. Raistlinnek egész életében, soha nem volt egyetlen “drága barátja” sem.

— Par-Salian, a rendfőnököm választott ki, hogy végrehajtsam a Próbát — folytatta.

— A Próbát? — kérdezett rá Tanis, csodálkozva. — De hisz olyan fiatal voltál! Mennyi is? Talán húsz! Próbatételre csak azok a varázslók érdemesek, akik már hosszú, hosszú éveket töltöttek tanulással...

— Képzelhetitek, milyen büszke voltam — jegyezte meg Raistlin, bosszankodva a közbeszólás miatt. — Fivéremmel együtt mentem el a titkok helyére, az Ősmágia Legendás Tornyaiba. Megbirkóztam a Próbával. — A mágus hangja elcsuklott. — És, és majdnem meghaltam ott!

Caramon felnyögött, bizonyára a nyomasztó emlékek hatására. — Rettenetes volt — szólalt meg a nagydarab ember reszkető hangon. — Amikor rátaláltam azon a szörnyű helyen, a szájából folyt a vér. Haldoklott. Fölemeltem a testét és...

— Elég, testvérem! — Raistlin lágy hangja korbácsként csattant. Caramon visszahőkölt. Tanis látta, amint a fiatal varázsló szeme összeszűkül, keze ökölbe szorul. Caramon némán fölhajtotta a sörét, majd ideges pillantást vetett a fivérére. A két testvér között eddig ismeretlen, új feszültség vibrált.

Raistlin mélyet sóhajtva folytatta: — Mire magamhoz tértem, a bőröm ilyen színűvé vált. A szenvedéseim jele ez. Egészségem teljesen megrendült. És a szemem! Homokóra pupillán át látok... s ezért azt is látom, hogyan változik és változtat meg mindent az idő. Még most is, ahogy rád nézek, Tanis — suttogta a mágus —, látom, ahogyan mégy a halál felé, lépésről lépésre, lassan. És ugyanígy látok minden élő lelket...

Raistlin karomszerű, vékony ujjaival megragadta Tanis karját. A félelf összerezzent a hideg érintéstől és próbált félrehúzódni, de az aranyló tekintet és a hűvös kéz keményen fogva tartotta.