Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

— És miért hagyott el bennünket? — faggatózott a kisfiú.

— Nem ő hagyott el minket — válaszolta az öreg, de a mosoly eltűnt az arcáról. — Az emberek hagyták el őt az Összeomlás sötét napjai után. Az isteneket vádolták a világ pusztulásáért ahelyett, hogy magukat hibáztatták volna. Hallottad már valaha a “Sárkány Himnuszát”?

— Hogyne! — felelte a gyerek izgatottan. — Szeretem a sárkánytörténeteket, bár az apám azt mondja, hogy sárkányok sohasem léteztek. Én mégis hiszek bennük. Remélem, hogy egyszer majd láthatok is egyet!

Az öregember képe még jobban megvénült és elkomorodott. Némán megsimogatta a fiúcska fejét. — Vigyázz rá, gyermekem, mit kívánsz — mondta lágyan. Azután elhallgatott.

— És a mese...? — erősködött a gyerek.

— Hát persze. Egyszer Paladin meghallotta egy nagy hírű lovag, Huma imáját...

— Az az a Huma, a himnuszból?

— Igen, ő az. Egyszóval, Huma eltévedt az erdőben. Csak ment, vándorolt tovább, míg egészen kétségbe nem esett attól a gondolattól, hogy többé nem látja meg a hazáját. Ekkor Paladinhoz fohászkodott segítségért, mire hirtelen egy fehér szarvasbika jelent meg előtte.

— És Huma lelőtte? — kérdezte a fiú.

— Már hozzákészülődött, de a szíve nem engedte. Képtelen volt megölni egy olyan gyönyörű állatot. A szarvas félreszökkent, azután megállt és visszanézett rá, mintha hívná. Huma a nyomába szegődött. Éjjel-nappal követte a szarvasbikát, és egyszer csak hazaérkezett. Köszönetet mondott Paladin istenségnek...

— Szentségtölés! — csattant föl egy mérges hang. Hátrataszított szék zörrent.

Tanis letette söröskancsóját és föltekintett. Az asztaluknál mindenki abbahagyta az ivást és a részeg teokratát figyelte.

— Szentségtölés! — mutatott az öregemberre Hederick, bizonytalanul támolyogva. — Eletnek! Az ifjúság meglontója! A nagytanács elé állítalak te vénség! — A fürkész megingott, hátralépett, majd ismét előrelendült. Gőgösen körülhordozta tekintetét a helyiségben. — Hívjátok az őlséget! — intett hatalmas lendülettel. — Taltóztassátok le észt az embelt meg ászt a nőt tiltott dalok éneklése miatt. Ez egy boszolkány! El is kobozom tőle ászt a pálcát! A fürkész a barbár leány felé tántorgott, aki utálkozva nézett felé, majd esetlenül a lány kezében lévő pálca után kapott.

— Nem! — szólalt meg az Aranyhold nevű hölgy hűvösen. — Ez az enyém. Nem veheted el!

— Boszolkány! — förmedt rá a fürkész. — Én a Főteoklata vagyok. Ászt veszek el, amit akarok!

Ismét a pálca után kapott. Az ifjú hölgy magas kísérője fölemelkedett ültéből. — A Főnök Lánya azt mondja, hogy nem veheti el tőle — mondta ridegen és hátrataszította a fürkészt.

A magas férfi nem lökött rajta különösebben nagyot, de az ittas teokratát teljesen kibillentette az egyensúlyából. Kétségbeesetten hadonászva próbált talpon maradni. Túlságosan mélyen előredőlt, rálépett hosszú díszruhájának szélére és fejjel előre belezuhant a lobogó tűzbe.

A lángok zúgva, erős fénnyel csaptak föl, majd a levegőt égett hússzag töltötte meg. A teokrata üvöltése belehasított a néma csöndbe. A félelemtől őrült alak talpra vergődött és kétségbeesetten forogni kezdett körbe-

-körbe. Lobogott, mint egy eleven fáklya.

Tanis és a többiek ülve maradtak, moccanni sem tudtak, úgy megbénította őket a megrendítő látvány. Csak Tasslehoffnak volt elég lélekjelenléte, hogy odaugorjon és megpróbáljon segíteni a szerencsétlenen. De a teokrata vadul üvöltve hadonászott tovább, csak még jobban fölszítva a ruháját és testét mardosó lángokat. Úgy látszott, hogy az apró termetű surranó aligha segíthet rajta.

— Nesze! — ragadta meg az öregember a barbár férfi tollas botját és átnyújtotta a surranónak. — Üsd le vele! Azután elbánhatunk a tűzzél is.

Tasslehoff megragadta a pálcát. Teljes erejéből meglendítette és a teokrata melle közepébe sújtott vele. Az alak a padlóra hanyatlott. A tömeg felhördült. Tasslehoff szája is tátva maradt, s a botot tovább szorongatva bámulta a lába előtt lejátszódó hihetetlen jelenetet.

A lángok egy szempillantás alatt kihunytak. A férfi öltözéke teljesen ép volt. Bőre is rózsaszín és sértetlen maradt. Fölült, arcán félelem és megdöbbenés látszott. Lenézett a kezére és a ruhájára. Nyoma sem volt rajta a tűznek.

— Meggyógyította őt! — jelentette ki az öregember hangosan. — A pálca! Nézzétek meg ezt a pálcát!

Tasslehoff rámeredt a botra, amelyet még mindig a markában szorongatott. Kék kristályból volt és ragyogó, kék fénnyel izzott.

Az öreg hirtelen kiabálni kezdett: — Hívjátok az őrséget! Tartóztassák le a surranót! Tartóztassák le a barbárokat! Meg a barátaikat! Ennek a lovagnak a társaságában érkeztek ide, jól láttam — mutatott Sturmra. . — Micsoda? — pattant föl Tanis. — Megbolondultál, öreg?

— Hívjátok az őrséget! — terjedt tovább a kiáltozás. — Láttátok? A kék kristálypálca! Megtaláltuk! Most már békében hagynak bennünket. Hívjátok az őrséget!

A teokrata föltápászkodott. Sápadt arcán vörös foltok éktelenkedtek. A barbár hölgy és kísérője is fölállt. Tekintetükben rémült aggodalom tükröződött.

— Gonosz boszolkány! — Hederick hangja szinte reszketett a dühtől. — Áltó erővel gyógyítottál meg! Ahogyan az én húsom ég, a te lelked is égni fog, hogy megtisztuljon! — Ezzel a fürkész előrenyúlt, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, ismét a lángokba dugta a kezét. Arca eltorzult a fájdalomtól, de nem kiáltott föl. Azután ép markába szorítva megfeketedett, elszenesedett kezét, keresztülcsörtetett a zúgó tömegen. Arcán elégedettség látszott.

— Ki kell jutnotok innen! — szökkent Tanis elé Tika lihegve. — Az egész város erre a pálcára vadászik! Azok a kámzsás alakok azt mondták, hogy mindenkit elpusztítanak, ha rájönnek, hogy valaki rejtegeti ezt a botot. A helybéliek biztosan átadnak benneteket az őrségnek.

— De nem is a mienk ez a pálca! — tiltakozott Tanis. Az öregemberre meredt és látta, amint az arcán elégedett mosollyal visszatelepszik a székébe. A vénség rávigyorgott Tanisra és kacsintott egyet.

— Gondolod, hogy majd hisznek nektek? — tördelte a kezét Tika. — Odanézz!

Tanis körülpillantott. A vendégek gonosz tekintettel méregették őket. Néhányan keményen megmarkolták söröskancsójukat. Mások kardjuk után kaptak. Kintről kiáltások hallatszottak, és Tanis a barátaira pillantott.

— Közeledik az őrség! — kiáltotta Tika.

Tanis fölemelkedett. — A konyhán keresztül kijuthatunk.

— Igen! — bólintott a szolgálólány. — Nem oda néznek be legelőször. De siessetek! Nem tart soká, amíg átkutatják az ivót.

A sokéves különlét dacára a barátok most a veszélyben összeszokott csapatként cselekedtek. Caramon fejébe nyomta sisakját, kivonta kardját, vállára vetette zsákját és felsegítette fivérét. Raistlin megragadta varázspálcáját és megkerülte az asztalt. Kova két kézre fogta harci szekercéjét és sötét vigyorral nézte a bámészkodókat, akik szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, vajon rátámadjanak-e egy ilyen, jól fölfegyverzett csapatra vagy sem. Csak Sturm maradt ülve a helyén és kortyolgatta nyugodtan tovább a sörét.

— Sturm! — sürgette őt Tanis. — Gyerünk! Ki kell jutnunk innen!

— Még hogy megfutamodjunk? — kérdezte a lovag döbbenten. — Egy ilyen szedett-vedett népség elől?