Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

— Észak felé indulunk —jelentette ki végül. — Ezt a két embert elkísérjük a keresztútig, ott majd meglátjuk, hogyan tovább. Mehetnek délnyugat felé Menedékbe, ha úgy tartják helyesnek. Én úgy tervezem, hogy tovább megyünk északnak és kiderítjük, igazak-e a gyülekező seregekről szóló hírek.

— És talán Kitiarával is összefutunk — suttogta Raistlin szégyenlősen.

Tanis elvörösödött. — Nos, helyeslitek a tervet? — kérdezte körülpillantva.

— Bár nem te vagy köztünk a legöregebb, Tanis, mégis te vagy a legbölcsebb — mondta Sturm. — Követünk most is... mint mindig.

Caramon némán bólintott. Raistlin máris elindult az ajtó felé. Kova morogva vállára vetette a borostömlőt. Tanis érezte, amint valaki gyöngéden megérinti a karját. Megfordult és lepillantott a szép barbár nő tiszta, kék szemébe.

— Hálásak vagyunk — mondta Aranyhold lassan, mint aki nem szokott a köszönetnyilvánításhoz. — Az életeteket teszitek kockára értünk, pedig mi idegenek vagyunk.

Tanis elmosolyodott és megpaskolta a kezét. — Én Tanis vagyok. A fivérek: Caramon és Raistlin. A lovag neve: Fényeskardú Sturm. Tűzkovács Kova cipeli a borostömlőt, és Tasslehoff Fúróláb a mi ügyes kezű lakatosmesterünk. A ti nevetek pedig Aranyhold és Zúgószél. Nos... most már nem vagyunk idegenek többé.

Aranyhold szomorúan elmosolyodott. Megsimította Tanis kezét és kilépett az ajtón, az ismét simának és jellegtelennek látszó pálcára támaszkodva. Tanis utánanézett, majd Zúgószél felé fordult, aki mereven rámeredt. A barbár arca titokzatos maszknak tűnt.

— Háát — tette hozzá magában Tanis —, egyesek azért még idegenek maradtak.

Hamarosan mindnyájan úton voltak. Tass haladt elöl. Tanis még egy pillanatra megállt a fölforgatott szobában, és egy utolsó pillantást vetett a goblinok tetemére. Hát ez lenne a békés hazatérés a magányos utazás keserű esztendei után? Kényelmes házára gondolt. Mindaz eszébe jutott, amit megtenni szándékozott... azokra a dolgokra, amelyeket Kitiarával tervezett közösen megtenni. Hosszú téli estékre gondolt, amint kalandjairól mesél a fogadóban, azután hazatér... együtt kacagnak a meleg prémtakaró alatt és átalusszák a hóborította reggeleket. Tanis belerúgott a halványan izzó parázsszemekbe, amelyek szerteszét szóródtak. Kitiara nem jött vissza. Békés városát goblinok szállták meg. Most pedig egy maroknyi vallási fanatikus elől menekül az éjszakában, és úgy tűnik, már sohasem térhet vissza.

Az elfek nem veszik észre az idő múlását. Évszázadokig élnek. Számukra az évszakok úgy múlnak el, mint egy-egy gyors, nyári zápor. De Tanis félig ember is volt. Érezte a közelgő változást, a nyugtalan izgalmat, amely az embereket vihar előtt tölti el.

Fölsóhajtott és megcsóválta a fejét. Azután kilépett a széthasított ajtón, amely ott himbálózott az egyetlen megmaradt sarokvason.

Tanis átlendült a tornác korlátján, és a fa ágaiba kapaszkodva lemászott a földre. A többiek vártak, meglapultak a sötétben, távol maradva a faágakon fejük fölött himbálózó utcai lámpák fényétől. Észak felől friss, hűvös szél kerekedett. Tanis hátranézett és újabb fényeket pillantott meg maga mögött: a földerítő csapatok lámpásait. Fejére húzta kámzsáját és előresietett.

— Hogy nekilódult a szél — mondta. — Reggelre esni fog. — Körülpillantott a kis csoporton, amint a széllengette lámpák vadul táncoló, sejtelmes fényében ácsorgott. Aranyhold szép arcát eltorzította a bánat. Zúgószél az erő nyugodt szobra volt, de a válla neki is megereszkedett. Raistlin reszketve támaszkodott egy fa törzséhez és levegő után kapkodott.

Tanis nekifeszítette vállát a szélnek. — Valahol valami menedéket kell találnunk — mondta. — Valami helyet, ahol kicsit megpihenhetünk.

— Tanis! — rángatta meg a félelf köpenyét Tass. — Mehetnénk csónakkal is. A Kristály-tó itt van a közelben. A túlsó partján barlangok vannak és így még a holnapi gyalogutat is lerövidíthetnénk.

— Nagyszerű ötlet, Tass, csakhogy nincs csónakunk.

— Az nem gond — vigyorgott a surranó. Apró képe és hegyes füle még pajkosabbnak mutatta őt a lidérces fényben. Tanis rádöbbent, hogy Tass az egész helyzetet rettenetesen élvezi. Kedve szottyant, hogy jól megrázza a surranót és a fejébe verje, mekkora veszélyben vannak. De azzal is tisztában volt, hogy reménytelen a dolog: a surranók egyszerűen nem tudják, mi a félelem.

— A csónak jó gondolat — ismételte meg a félelf egy percnyi töprengés után. — Vezess hát! És ne szólj róla Kovának. Majd én elintézem vele — tette hozzá.

— Rendben! — Tass fölkuncogott és visszaszökdécselt a többiekhez. — Gyertek utánam! — suttogta halkan és újból nekivágott az útnak. Kova a szakállába morogva botladozott a surranó után. Aranyhold a törpét követte. Zúgószél gyors, átható pillantással végigmérte a többieket, majd elindult Aranyhold után.

— Úgy látszik, még mindig nem bízik meg bennünk — jegyezte meg Caramon.

— Miért, te megbíznál? — kérdezte Tanis a nagydarab férfihoz fordulva. Caramon sárkánysisakja megcsillant a vibráló lámpafényben. Páncélinge mindannyiszor elővillant, valahányszor a szél hátralibbentette a köpenyét. Izmos combját hosszú, kétélű kard verdeste, vállára rövid íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt vetett, övéből tőrmarkolata csillant elő. Pajzsát számtalan csatából származó repedések és horpadások díszítették. Az óriás bármire készen állt.

Tanis Sturm felé nézett, aki büszkén viselte egy jó háromszáz esztendeje kegyvesztetté vált lovagrend páncélzatát. Bár Sturm csak négy esztendővel volt idősebb Caramonnál, a kemény lovagi élet, a szegénység megpróbáltatásai és szeretett atyjának reménytelen keresése valós éveinél idősebbnek mutatták. Bár még csak a huszonkilencediket taposta, jó negyvenesnek látszott.

“Én magam sem igen bíznék meg bennünk” — gondolta magában Tanis.

— Nos, mi a tervünk? — kérdezte Sturm

— Csónakkal megyünk — válaszolta Tanis.

— Ó, nem! — nyögött föl Caramon. — Kova már tudja?

— Még nem. Ezt hagyd csak rám.

— És ugyan honnan veszünk csónakot? — faggatta Sturm kétkedőn.

— Neked lesz jobb, ha nem tudod — dünnyögte a félelf.

A lovag elfintorodott. Szemével a surranót követte, aki jóval előttük szökellt egyik árnyéktól a másikig. — Ez egyáltalán nem tetszik nekem, Tanis. Először csak gyilkoltunk, most pedig tolvajokká is válunk?

— Én nem tartom gyilkosnak magamat — tiltakozott Caramon. — A goblinok nem számítanak.

Tanis látta, milyen megvető pillantást vet Sturm Caramonra. — Nekem sem tetszik ez a dolog, lovag — mondta gyorsan, az esetleges torzsalkodást megelőzendő. — De elkerülhetetlen. Nézd csak meg a síkföldieket... egyedül a büszkeségük folytán képesek talpon maradni. És nézd meg Raitlint... — Mindketten a varázsló felé fordultak, aki botjára támaszkodva nehézkesen vonszolta magát az avarban, mindig az árnyékban maradva. Időnként száraz köhögés rázta meg törékeny testét.

Caramon arca elsötétült. — Tanisnak igaza van — mondta csöndesen. — Raistlin sokkal többet már nem képes elviselni. Segítenem kell neki. — Otthagyta a lovagot és a félelfet, előresietett, hogy csatlakozzon köpönyeges, hajlott hátú ikertestvéréhez.