Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

— Igen! — Tanis elhallgatott. A lovag becsületkódexe tiltotta, hogy elszaladjon a veszély elől. Valahogy meg kellett hát őt győznie. — Az az alak vallási fanatikus, barátom. Még máglyára is juttathat bennünket. Különben is — jutott eszébe a mentő gondolat —, egy hölgy is van itt, akit meg kell védenünk.

— Ó, a hölgy! Hát persze! — Sturm erre nyomban fölpattant, és Aranyhold elé lépett. — Szolgálatára, Madame. — Meghajolt. Az udvarias lovag nem hagyta magát siettetni. — Úgy látszik, valamennyien belekeveredtünk ebbe az ügybe. A pálcája komoly veszélyt hozott a nyakunkba... de leginkább a kegyedébe. Mi jól ismerjük ezt a vidéket. Itt nőttünk föl. Tudom, hogy önök idegenek errefelé. Megtiszteltetés lenne számunkra, ha az ön és gáláns barátja kíséretéül szegődhetnénk és megvédelmezhetnénk az életüket.

— Menjünk már! — rángatta Tika Tanis karját sürgetőn. Caramon és Raistlin pedig már a konyha ajtajában állt.

— Kerítsd elő a surranót! — mondta Tanis a lánynak.

Tasslehoff földbe gyökerezett lábbal állt, úgy bámulta a varázserejű pálcát. Gyorsan halványodott a fénye és hamarosan visszanyerte eredeti, jellegtelen barna színét. Tika megragadta Tass hátrakötött fürtjeit, annál fogva rángatta a konyha felé. A surranó fölvisított és elejtette a pálcát. Aranyhold gyorsan fölkapta és magához szorította. Bár nyilvánvalóan megijedt, mégis tiszta és nyugodt tekintettel nézett Tanisra és Sturmra. Agya láthatóan szélsebesen járt. Kísérője keményen rászólt saját nyelvükön. Az ifjú hölgy megrázta a fejét. A férfi elfintorodott és fenyegetően fölemelte a kezét. A leány heves válaszára azonban elhallgatott, arca elsötétült.

— Veletek tartunk — mondta Aranyhold Sturmnak köznyelven. — Köszönöm az ajánlatot.

— Erre! — terelte ki őket Tanis a konyha lengőajtaján Tika és Tass nyomában. Visszatekintve látta, hogy a tömeg egy része kissé vonakodva bár, de elindul.

A szakácsnő rémülten nézte, amint keresztülcsörtetnek a konyháján. Caramon és Raistlin már a kijáratnál jártak, ami nem volt más, mint egy, a padlóba vágott lyuk. A nyílás fölött kötél lógott egy göcsörtös ágról negyven lábnyi mélységbe, egészen a földig.

— Aha! — kiáltott föl Tass. — Itt érkezik föl a sör és megy le a hulladék! — Ezzel rápattant a kötélre és könnyedén lecsusszant.

— Igazán sajnálom — fordult Tika bocsánatkérőn Aranyholdhoz —, de innen ez az egyetlen kivezető út.

— Tudok kötélen mászni — válaszolta a hölgy —, bár igaz, már jó néhány éve nem csináltam.

Átnyújtotta a pálcát kísérőjének és megragadta a feszes kötelet. Gyakorlott mozdulatokkal váltogatva a kezét nekivágott a leereszkedésnek. Amikor leért a földre, társa utána dobta a pálcát, majd a kötélbe kapaszkodva kiugrott a nyíláson.

— És te, hogyan jutsz le, Raistlin? — kérdezte Caramon aggodalmasan.

— Levihetnélek a hátamon...

Raistlin szeme olyan haraggal villant, hogy Tanis egészen meglepődött.

— Egyedül is lejutok — sziszegte a varázsló. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a nyílás széléhez lépett és levetette magát a mélybe. Mindenkinek elállt a lélegzete és utánabámult, várva, hogy Raistlin összezúzza magát a földön. Ehelyett az ifjú mágus sebesen siklott alá, köpönyege csak úgy lebegett körülötte a levegőben. Pálcája végén fényesen ragyogott a kristálygömb.

— Kilel tőle a hideg! — bökte oda morogva Kova Tanisnak.

— Inkább igyekezz! — lódította előre Tanis a törpét. Kova belekapaszkodott a kötélbe. Caramon következett utána. Hatalmas testének súlya alatt megreccsent a vastag ág, amelyhez a kötelet erősítették.

— Én megyek utoljára — jelentette ki Sturm kivont karddal a kezében.

— Nagyon helyes — felelte Tanis, tudván, hogy hiába is próbálna vitatkozni vele. Hosszú íját és tegezét vállára vetve ő is megmarkolta a kötelet és elindult lefelé. Váratlanul megcsúszott a tenyere, végigsiklott a kötélen és kezéről lenyúzta a bőrt. Amikor földet ért, fájdalmasan sziszegve nézte meg a tenyerét, amely merő, vérző, nyílt seb volt. De most nem volt rá idő, hogy ezzel foglalkozzék. Fölpillantva látta, amint Sturm ereszkedik utána.

Ekkor Tika arca jelent meg a nyílásban. — Menjetek az én házamba! — suttogta és a fák közé mutatott. Egy pillanat múlva eltűnt a szemük elől.

— Én ismerem az utat — mondta Tasslehoff izgalomtól csillogó tekintettel. — Gyertek utánam!

Gyorsan a surranó nyomába szegődtek, s közben meghallották, amint az őrség fölfelé dübörög a lépcsőn. Tanis, aki Vigaszban sohasem járt még a földön, hamarosan eltévedt. Odafönt ugyan látta a fák között átívelő hidakat és az ágakon himbálódzó lámpákat, de sejtelme sem volt, merre kellene mennie. Tass azonban magabiztosan csörtetett előre, jobbra-balra szökellve a selyemfák vastag törzsei között. A fogadó lármája hamarosan elhalt mögöttük.

— Éjszakára meghúzódunk Tika házában — súgta oda Tanis Sturmnak, miközben keresztülvágtak a bozóton. — Hátha valaki fölismert bennünket és átkutatják a házunkat. Reggelre mindenki elfelejti majd az egész fölfordulást. Akkor elvisszük a síkföldieket hozzám, hadd pihenjenek néhány napot. Akkor aztán elküldhetjük őket Menedék városába, ahol szót érthetnek a Főfürkészek Tanácsával. Talán még magam is velük tartok... kíváncsivá tett az a pálca! Sturm bólintott. Azután Tanis felé fordult és rávetette egyik ritka, bánatos mosolyát: — Isten hozott itthon — mondta a lovag.

— Téged is! — felelte a félelf mosolyogva.

Hirtelen mindketten megtorpantak, amikor Caramonba botlottak a sötétben.

— Alighanem megérkeztünk — dörmögte az óriás.

A fák ágairól lógó lámpák világánál látták, amint Tasslehoff fürgén fölkúszik a fára, mint valami csatornatörpe. A többiek valamivel lassabban követték. Caramon a fivérét támogatta. Tanis a tenyerét mardosó fájdalomtól a fogát csikorgatva lassan mászott fölfelé a gyorsan ritkuló őszi lombok között. Tass betörőhöz méltó ügyességgel kúszott föl a veranda tartórúdján. Sebesen az ajtóhoz pattant és jobbra-balra végigpillantotta hídon. Miután látta, hogy nincs ott senki, intett a többieknek. Közben megvizsgálta a zárat és elégedetten elvigyorodott. A surranó előkotort valamit egyik erszényéből és Tika házának ajtaja néhány pillanat múlva föltárult előttük.

— Fáradjatok be! — vigyorgott Tass a házgazdát játszva.

Beözönlöttek a kis házikóba. A magas barbárnak le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje a mennyezetbe. Tass fürgén elfüggönyözte az ablakokat. Sturm talált egy széket a hölgynek, kísérője pedig odaállt mellé. Raistlin fölszította a tüzet a kandallóban.

— Őrséget kell állnunk — jegyezte meg Tanis. Caramon bólintott. A termetes harcos már el is helyezkedett az egyik ablaknál, onnan lesett ki a sötétbe. Egy utcai lámpa fénye halványan beszűrődött a függönyön át a szobába és sötét árnyakat vetett a falakra. Néhány pillanatig senki sem szólt egy szót sem, csak némán néztek egymásra.

Tanis letelepedett és odafordult Aranyholdhoz. — A kék kristálypálca —szólalt meg csöndesen. — Meggyógyította azt az embert. De hogyan?

— Nem tudom — válaszolta az ifjú hölgy tétován. — N... nem olyan régóta van nálam.

Tanis lepillantotta kezére. Erősen vérzett, a kötél lenyúzta róla a bőrt. Odanyújtotta a lány felé. Az lassan, sápadt arccal megérintette a pálcával. A varázseszköz fölizzott. Tanis testén enyhe, csiklandós remegés futott végig. A szeme láttára tűnt el tenyeréről a vér, a bőre kisimult, teljesen sértetlenné vált, fájdalma enyhült, majd teljesen elenyészett.