Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

— És mi történt volna, ha mégiscsak elveszik a botodat? — kérdezte Tanis a varázslótól.

A mágus arányló tekintete kivillant a kámzsa alól. — Szörnyű halál lett volna a sorsuk — suttogta —, és nem is a fivérem kardjától.

A félelf megborzongott. A varázsló halkan kiejtett szavai sokkal ijesztőbbek voltak, mint a fivére virtuskodása. — Nem tudom, mi lehet olyan értékes egy kék kristálypálcában, hogy a goblinok még ölni is képesek lennének érte? — morfondírozott Tanis.

— Ennél sokkal nyugtalanítóbb hírek is akadnak — jegyezte meg Sturm csöndesen. Barátai közelebb húzódtak hozzá, hogy jobban hallják. — Seregek gyülekeznek északon. Különös teremtmények seregei. Nem emberfélék. Háborút emlegetnek sokfelé.

— De miért? És kik? — kérdezte Tanis. — Magam is hallottam efféléket.

— Meg én is — tette hozzá Caramon. — Tulajdonképpen azt hallottam...

Miközben a beszélgetés folytatódott, Tasslehoff ásítozva félre fordult. A kis surranón hamar eluralkodott az unalom, hát valami újabb szórakozás után nézett. Pillantása megállapodott az öregemberen, aki még mindig valami mesével traktálta a tűzhely előtt ülő gyereket. Az öreg hallgatósága azonban megszaporodott: a két barbár is őt hallgatja, állapította meg Tass. Ekkor leesett az álla.

A lány hátrahajtotta a csuklyáját, s a tűz fénye megvilágította az arcát és a haját. A surranó teljesen elámult. Az arca olyan volt, akár egy márványszobor: klasszikusan szép, tiszta és hűvös.

Legjobban azonban a haja döbbentette meg. Tass még sohasem látott ilyen hajat. Különösen nem a síkföldieken, akik jobbára sötét bőrűek és fekete hajúak voltak. Nincs olyan ékszerész, aki képes lett volna utánozni ennek az ifjú leánynak a tűz fényében ragyogó ezüst és arany tincseit.

Még egy személy hallgatta az öregúr meséjét. Ez az alak a fürkészek arannyal gazdagon díszített barna öltözékét viselte. Egy kisebb, kerek asztal mellett ült és forralt bort kortyolgatott. Már jó pár üres kupa sorakozott előtte, s mialatt a surranó figyelte, újabbat rendelt türelmetlenül.

— Az ott Hederick — suttogta Tika, elhaladva a társaság asztala mellett. — A Főteokrata!

A férfi haragos tekintetét a szolgálólányra szegezve, odakiáltott neki. Tika odapattant hozzá, hogy teljesítse kívánságát. Amaz ismét rámordult, s a hanyag felszolgálást panaszolta. Tika már nyitotta száját, hogy élesen visszavágjon neki, de inkább beharapta az ajkát és nem szólt semmit.

Az öregember közben befejezte a mesét. A legényke fölsóhajtott: — Igazak ezek a meséid az ősi istenekről, öregapó? — kérdezte kíváncsian.

Tasslehoff látta, amint Hederick arca elkomorul. A. surranó azért remélte, hogy nem bántja majd az öreget. Figyelmeztetőn megérintette Tanis karját, s közben fejével a fürkész felé intett, olyan arckifejezéssel, mint aki valami bajt szimatol.

A barátok is odafordultak. Mindannyiukra nagy hatással volt a síkföldi hölgy szépsége. Csak bámultak rá némán. Az öregember hangja most jól kivehető volt a lármában. — Igen, gyermekem, a történeteim mind igazak — mondta, majd az ifjú hölgyhöz és magas kísérőjéhez fordult. — Kérdezd csak meg tőlük! Ők ugyancsak tudnak néhány ehhez hasonló történetet.

— Ez igaz? — kérdezte a legényke a hölgytől. — Mesélnél nekem egy ilyen történetet?

A leány ijedten húzódott vissza az árnyékba, megrémült, amint észrevette, hogy Tanis és barátai is mind őt figyelik. A férfi védelmezőn közelebb ült hozzá, keze máris a fegyvere után mozdult. Szúrós pillantást vetett a csoport, s különösen az állig fölfegyverzett harcos, Caramon felé.

— Izgága fattyú — dörmögte Caramon, maga is a kardja után nyúlva.

— Meg tudom érteni — jegyezte meg Sturm. — Aki ilyen kincset őriz! Egyébként a testőre. A beszélgetésükből kihámoztam, hogy a nő amolyan uralkodóféle lehet a törzsükben. Ámbár, amilyen pillantásokat vetettek egymásra, a kapcsolatuk annál bizonyosan mélyebb.

Az ifjú hölgy tiltakozón fölemelte a kezét: — Sajnálom — mondta. A barátok összerezzentek mélyen zengő hangjának hallatán. — Én nem vagyok mesélő. Nincs hozzá kellő tehetségem. — Köznyelven szólalt meg, erős akcentussal. A gyerek kíváncsi arcán csalódás tükröződött. Az öreg barátságosan megpaskolta a hátát, majd egyenesen a nő szemébe nézett. — Lehet, hogy nem vagy jó mesélő — mondta nyájasan —, de kitűnően énekelsz, Főnök Lánya, nem igaz? Énekeld el a gyereknek a dalodat, Aranyhold. Tudod, melyiket!

Mintha a semmiből varázsolta volna elő, hirtelen egy lant jelent meg az öregember kezében. Átnyújtotta a leánynak, aki rémült döbbenettel meredt rá.

— Honnan... ismer engem, uram? — kérdezte.

— Az nem fontos — mondta az öreg lágyan. — Csak énekelj nekünk, Főnök Lánya!

Az ifjú hölgy jól láthatóan reszkető kézzel vette át a lantot. Társa mintha valami tiltakozó szavakat suttogott volna a fülébe, de ő nem vette figyelembe. Tekintetét fogva tartotta az öreg feketén csillogó szeme. Lassan, mintegy kábulatban megpendítette a húrokat. Amint a szomorú dallam betöltötte a helyiséget, a beszélgetők mindnyájan elhallgattak. Hamarosan mindenki őt nézte, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Aranyhold egyedül az öregembernek énekelt...

Súlyos csend telepedett a fogadóra, miután az utolsó akkord is elszállt az ujjai alól. Mélyet sóhajtott, majd visszanyújtotta a hangszert az öregnek és ismét hátrahúzódott a homályba.

— Köszönöm, kedvesem — mondta a vénember mosolyogva.

— És most, megkapom a mesémet? — kérlelte a fiúcska.

— Hát persze — mondta az öreg és visszatelepedett a székébe. — Valaha, réges-régen, Paladin, a nagy hatalmú isten...

— Paladin? — vágott közbe a gyerek. — Még sohasem hallottam ilyen nevű istenről.

Ekkor fölhangzott a szomszédos asztalnál ülő Főteokrata ingerült horkantása. Tanis odapillantott Hederickre, akinek arca elvörösödött a dühtől. Az öregember viszont láthatóan ügyet sem vetett rá.

— Paladin az egyik ősi istenség, gyermekem. Már nagyon régen nem hódol neki senki.