Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Aranyló szemét ekkor ráemelte a torony kapujára, annak rácsáról csüngő borzalmas köpönyeg-foszlányra.

Közönséges halandó nem állhatott volna meg e szörnyű, eltorzult kapu előtt anélkül, hogy a névtelen iszonyat el ne vette volna az eszét. Közönséges halandó nem hatolhatott volna keresztül sértetlenül az árt álló tölgyfák között.

De Raistlin rezzenéstelenül állt az iszonyat kapujában. Nyugodtan, félelem nélkül. Előrenyújtotta a kezét és megragadta azt az elrongyolódott, fekete köpönyeg-darabot, amelyen még most is kiütköztek hajdani viselője vérének sötét foltjai és letépte a rácsról. Dermesztő, átható, dühödt üvöltés harsant föl Abyss mélységes mélyéből. Olyan hangos és rémisztő volt, hogy Palanthas minden lakója fölriadt, még legmélyebb álmából is és a félelemtől bénán várta ágyában fekve a világ végének eljövetelét. A város falain őrt álló katonák nem tudták mozdítani sem a kezüket, sem a lábukat. Szemüket behunyva bújtak az árnyékba és várták a halált.

Gyermekek nyöszörögtek rémületükben, kutyák menekültek be nyüszftve az ágy alá, riadtan megvillant a macskák szeme.

Újból fölhangzott az iszonyatos sikoly és a torony kapuján kinyúlt egy sápadt kéz. Dühtől eltorzul kfsértetarc lebegett a dohos levegőben.

Raistlin nem mozdult.

A kéz közeledett hozzá, az arc Abyss mélységes mélyének kfnjaival fenyegette, ahol darabokra tépik majd végtelen ostobasága miatt, hogy semmibe vette a tornyot sújtó átkot. A csontkéz ekkor megérintette Raistlin szívét, majd reszketve megdermedt. — Tudjátok meg hát — kiáltotta Raistlin, fölemelve a hangját, hogy minden bent tartózkodó jól hallja, s mégis valahogy nyugodtan —, hogy én vagyok a múlt és a jelen ura! Jóslat jelezte előre érkezésemet. Előttem föltárul ez a kapu!

A csontkéz visszahúzódott és közben lassú, hívó mozdulattal szétválasztotta a sötétséget. A kapu némán megfordult sarokvasain és kinyílt.

Raistlin úgy lépett be rajta, hogy egy pillantást sem vetett a kézre és a hódolattal meghajló, sápadt jelenésre. Amint beljebb lépett, minden odabent tanyázó fekete, torz, sötét árnyalak áhítattal hajolt meg előtte.

Ekkor Raistlin megállt és körülnézett.

— Itthon vagyok — mormolta.

Palanthas fölé visszatért a béke, az álom elszenderítette a rettegést.

— "Álom volt csupán" — dünnyögték az emberek. Befelé fordultak ágyukban és ismét elszenderedtek az áldott sötétségben, amely a pihenést hozza el nekik, mielőtt megvirrad.