Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Tanis azon kapta magát, hogy szintén ezeket a kérdéseket fontolgatja, miközben végigrohant a termeken, néha rossz folyosóra tért, tömör falba ütközött, ahonnan vissza kellett mennie oda, ahol ismét megérezte a friss levegő fuvallatát.

Végül annyira kifáradt, hogy már semmin sem törte a fejét. A kimerültség és a fájdalom mostanra már teljesen a hatalmába kerítette. Lába elnehezült, minden lépés külön erőfeszítést jelentett számára. A feje lüktetett, a szeme fölötti vágás újból vérezni kezdett. A föld közben megállás nélkül rengett a lába alatt. Szobrok fordultak le talapzatukról, kőkoloncok hullottak a mennyezetrol, sűrű porral takarva be mindent.

Kezdte elveszíteni a reményt. Bár biztos volt benne, hogy abban az egyetlen irányban halad, amerre Lauranának is mennie kellett, a legutóbbi néhány szembejövő sárkánykatona már nem látta a lányt. Mi történhetett? Talán már... Nem! Erre gondolnia sem szabad! Ment hát tovább és egyszerre érezte a szemből áramló levegő frissességét és a háta mögül felgomolygó füstöt.

A lehulló fáklyák tüzeket gyújtottak. A templomot lassan elborították a lángok. Végre, amikor éppen túljutott egy szűk folyosón és keresztülmászott egy romhalmazon, meghallott egy hangot. Megállt és visszafojtotta a lélegzetét. Igen, ott van megint... kicsivel előtte. Megpróbált keresztülnézni a poron és füstön, keményen megmarkolta a kardját. A legutóbbi sárkánycsapat szemében csak úgy izzott a gyilkolás vágya. Egy magányos ember-tiszt igazán könnyú prédának ígérkezett, de akkor valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a Sötét Hölgy társaságában látták őt. Legközelebb viszont nem biztos, hogy ilyen szerencséje lesz.

A folyosón romhegyek tornyosultak előtte, ahol a mennyezet beomlott. Mélységes volt a sötétség... a kezében szorongatottfáklya adta az egyetlen fénysugarat... de Tanis kétségek között vergődött: egyrészt vágyott a fény után, másrészt félt tőle, hogy akkor hamarabb leleplezik. Végül úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot és megtartja a fáklyát. Sohasem találja meg Lauranát, ha teljes sötétségben kell végigkutatnia az egész környéket.

Hamarosan megint csak az álruhájában bízhatott.

— Ki jár ott? — ordított föl nyersen és fáklyájával vakmerően bevilágított a romos folyosóra. Fényes páncél villanására és egy futó alakra figyelt föl, de az távolodott tőle, nem felé rohant. Különös egy sárkányfattyú részéről... úgy érezte, hogy a tulajdon agya három-négy lépéssel mögötte botladozik. Most már világosabban kivehette az alakot... magas volt, karcsú és meglepően gyorsan futott előtte...

— Laurana! — kiáltotta utána, majd elf-nyelven: — Quisalas!

Tanis szidta az útjába kerülő törött oszlopokat és márványtömböket, megbotlott, tovább futott, megint megbotlott, elesett, de kényszerítette sajgó testét, hogy engedelmeskedjék neki, míg utol nem éri a lányt. Elkapta a karját és megállította, de csak azután foghatta meg erősebben, mikor nekidólhetett a falnak. Minden lélegzetvétel tüzes kínokat okozott neki. Annyira elkábult, hogy egy pillanatig úgy érezte, menten meghal. Mégis halálos szorítással tartotta a lányt, szemével éppúgy, ahogy a kezével.

Most értette csak meg, miért nem látták a lányt a sárkányfattyak. Laurana eldobta ezüstvértjét és egy halott sárkánykatonától elvett páncéllal helyettesítette azt. Laurana egy pillanatig csak bámult Tanis szemébe. Először nem is ismerte föl és már mozdult a keze, hogy keresztüldöfje a karajával. Az az egyetlen elf-szó állította meg: Quisalas! — kedvesem. Ez... és a férfi arcán tükröződő szenvedd vágyakozás.

— Laurana! — suttogta Tanis olyan megtört hangon, amilyen Raistliné volt valaha. — Ne hagyj itt! Várj... hallgass meg... kérlek!

Laurana heves karmozdulattal kiszabadította magát a szorításából, de nem ment tovább. Már szóra nyitotta a száját, amikor az épület újabb, hirtelen rengése beléfojtotta a szót. Miközben por és hulladék potyogott körülöttük, Tanis magához rántotta és saját testével oltalmazta ót. Reszketve bújtak egymáshoz, de egyszer csak vége szakadt a rengésnek. Tökéletes sötétségben maradtak... Tanis elejtette a fáklyát.

— Ki kell jutnunk innen! — mondta a férfi megrendülten.

— Megsebesültél? — kérdezte Laurana hűvösen és ismét megpróbálta kiszabadítani magát. — Ha igen, segíthetek rajtad... de ha nem, inkább előzzünk meg minden további búcsúzkodást. Bármi is...

— Laurana! — mormolta Tanis csöndesen. — Nem kérem én, hogy megértsd... én magam sem értem! Nem kérek tőled bocsánatot, hiszen én sem tudok megbocsátani magamnak. Mondhatnám azt, hogy szeretlek... mindigis téged szerettelek. De az nem lenne igaz, mert igaz szerelem csak attól származhat, aki magát is szereti... én pedig most a sajátképem látványát sem bírnám elviselni. Annyit mondhatok hát csak, Laurana, hogy...

— Psszt! — suttogta Laurana és Tanis szájára tette a kezét. — Hallottam valamit. Hosszú pillanatokig álltak egymáshoz simulva a sötétben, hallgatózva. Eleinte nem hallottak semmi mást, csak saját kimerült lihegésüket. Nem is láttak semmit, még egymást sem, akármilyen közel voltak is egymáshoz. Ekkor vakító fáklyafény lobbant és megszólalt egy hang.

— Mondd csak meg Lauranának, Tanis, miről van szó — biztatta Kitiara kedves hangon —, folytasd!

Kivont kard pengéje villant meg Kitiara kezében. Friss vér... vörös és zöld vegyesen... csillogott rajta. Arca fehér volt a kőportól, fölrepedt ajkából keskeny vércsík csordult végig az állán. Szemét beárnyékolta a kimerültség, de a mosolya még most is olyan csábító volt, mint régen. Eltette véres kardját, kezét beletörölte szakadt köpönyegébe, majd ujjaival szórakozottan beletúrt a hajába.

Tanis szemhéja elgyötörten lecsukódott. Arca mintha ott helyben megöregedett volna... most nagyon emberinek látszott. A fájdalom, a szenvedés, a bánat és a bűntudat nyomai most már mindig megmaradnak örökifjú elf-arcán. Érezte, amint Laurana teste megfeszül, keze a kardja után nyúl.

— Engedd ót elmenni, Kitiara — mondta Tanis nyugodtan, erősen fogva Lauranát. — Tartsd meg az ígéretedet és én is megtartom az enyémet. Engedd, hogy kikísérjem ót a városfalon túlra... azután visszajövök hozzád...

— És én valóban el is hiszem, hogy megteszed — szólt közbe Kitiara és derűs csodálkozással nézett a férfira. — Az még sohasem jutott eszedbe, Fél-Elf, hogy én megcsókolhatnálak és ugyanabban a pillanatban meg is ölhetnélek? Nem, nem hiszem, hogy igen. Most, e pillanatban is megölhetnélek, pusztán azért, mert tudom, hogy ezzel tenném a legrosszabbat ennek az elf-nőnek! — Ezzel közelebb tartotta a lobogó fáklyát Lauranához. — Tessék, nézd meg az arcát! — mosolyodott el csúfondárosan Kitiara. — Milyen gyenge és butító dolog a szerelem!

Kitiara ismét beletúrt göndör hajába, majd megvonta a vállát és körülnézett. — De nincs rá időm. Megmozdult a világ... nagy dolgok mennek végbe. A Sötétség Királynője elveszett. Másnak kell jönnie, hogy elfoglalja a helyét.

Ehhez mit szólsz, Tanis? Már hozzákezdtem a hatalmam kiépítéséhez a többi Sárkány Nagyúr fölött. — És Kitiara megütögette kardja markolatát. — Az én birodalmam lesz a legnagyobb. Együtt uraik...

Váratlanul elhallgatott és benézett a folyosóra, amelyből éppen az előbb lépett elő. Bár Tanis nem látott és nem is hallott semmit, ami fölkelthette volna a nó figyelmét, viszont érezte, hogy csontig ható hideg árad ki a folyosó torkából. Laurana hirtelen a fél-elf keze után kapott, eluralkodott rajta a félelem, s Tanis már tudta, ki közeledik feléjük, még mielőtt meglátta volna a szellempáncél fölött imbolygó, fénylő narancsvörös szemeket. — Lord Soth! — mormolta Kitiara. — Dönts minél gyorsabban, Tanis!