Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

A gyöngyszemet a melléhez szorította, pontosan a szíve fölé és a hosszú varázsige szavait hatszor kántálta el egymás után, minden alkalommal gondosan ügyelve a szükséges változtatásokra. Izgatott gyönyörűséggel érezte, amint a varázslat szétárad a testében, saját életerejének egy részét is kilúgozza és átvezérli a gyöngybe.

Miután a varázslat első részével végzett, Raistlin a surranó szíve fölé tartotta a gyöngyszemet. Megint becsukta a szemét és elismételte a teljes varázsigét, ezúttal visszafelé. Lassan összemorzsolta ujjai között a gyöngyöt és a csillogó port végighintette Tasslehoff merev testén. Ezzel a varázslat végére ért. Fáradtan kinyitotta a szemét és győzelemittasan nézte, amint a fájdalom ráncai kisimulnak a surranó arcán és vonásai békésen megnyugosznak.

Tass szeme fölpattant.

— Raistlin... én... phú! — köpte ki undorodva a zöld levélkét. — Fújj! Micsoda ocsmányság volt ez a számban? És különben is, hogyan került oda? — Tass kábán fölült és nyomban meglátta szerteszórt erszénykéit. — Hé! Ki turkált a holmim között? — Vádló pillantását a mágusra emelte és a szeme tágra nyílt. — Raistlin! Fekete köpönyeged van? Hisz ez csodálatos! Megfoghatom? Jól van na! Azért nem kell így nézned rám! Csak éppen olyan bársonyosnak látszik. Mondd csak, ez azt jelenti, hogy már teljesen gonosz vagy? Tudnál valami gazságot múvelni velem úgy, hogy magam is lássam? Tudom! Láttam egyszer egy varázslót, amint előteremtett egy démont. Azt meg tudnád csinálni?

Egy egészen pici démont! Azonnal vissza is küldhetnéd. Nem? — és Tass csalódottan fólsóhajtott. — Hé, Caramon, mit művelnek veled azok a sárkányfattyak? És mi történt Tikával? Ó, Caramon, én...

— Fogd be a szád! — bömbölt rá a harcos. Fogvicsorítva bökött ujjával a surranó és Tika felé. — A varázslóval éppen a Nagyurunkhoz kísértük ezeket a foglyokat, amikor nekünk támadtak. Értékes rabszolgák... különösen a lány. A surranó meg furfangos tolvaj. Nem szeretnénk elveszíteni őket. Szép árat kaphatunk értük a sanctioni piacon. Mióta a Sötétség Királynője eltávozott, mindenki a saját szerencséje kovácsa, nem igaz? És Caramon jól oldalba lökte az egyik sárkányfattyút. A teremtmény egyetértően fölmordult és fekete hüllőszemét mohón Tikára meresztette.

— Méghogy tolvaj? — rikoltott föl Tass sértődötten, éles hangja végigvisszhangzott a folyosón. — Én egy... — Tass itt felnyögött és elnémult, minthogy az ájultságot tettető Tika villámgyorsan odabökött a bordái közé.

— Majd nekem, gondom lesz a lányra — mondta Caramon és megsemmisítő pillantással mérte végig a nyálát csorgató sárkánykatonát. — Te tartsd szemmel a surranót, te meg ott, segíts a varázslónak! Az igéi kicsit kiszívták az erejét.

Az egyik sárkányfattyú tisztelettel meghajolt Raistlin előtt és talpra segítette. — Ti ketten pedig — utasította tovább a csapatát Caramon — menjetek előttünk és gondotok legyen rá, hogy épségben kiérjünk a város szélére! Talán még Sanctionba is eljöhettek velünk — folytatta és közben fölsegítette Tikát. A lány megrázta a fejét és úgy tett, mintha éppen most térne magához.

A sárkányfattyak egyetértően vigyorogtak és egyikük máris galléron ragadté a surranót, hogy az ajtó felé penderítse.

— De a holmim! — nyivákolta Tass és megpróbált viszszafordulni.

— Mozgás tovább! — dörrent rá Caramon.

— Jól van na! — sóhajtott föl a surranó és vágyakozva nézett vissza a vérfoltos padlón szétszórt kincseire. —Talán

mégsem ez lesz az utolsó kalandom. És üres zsebbe több minden belefér, ahogy anyám mondogatta.

A két sárkányfattyú mögött botladozó Tass fölnézett a csillagos égre. — Bocsáss meg, Kova — suttogta csöndesen —, egy kicsit még várnod kell rám odafónt!

Amint Tanis belépett az előcsarnokba, olyan mélységes változás tárult a szeme elé, hogy egy percig szinte föl sem fogta. Az imént még vadul hadakozott a tömegben, hogy megállhasson a lábán, most meg egy húvös, sötét helyiségben találja magát, amilyenben nem is olyan régen még Kitiarával és csapatával várakozott az Audiencia Csarnokába való bebocsáttatásra.

Gyorsan körülnézett és megállapította, hogy egyedül van. Bár ösztöne azt súgta, hogy máris rohanjon tovább ebből a teremből és folytassa a kétségbeesett keresést, mégis kényszerítette magát, hogy megálljon, kilihegje magát és letörölje a szemére tapadt alvadt vért. Próbálta fölidézni, mit is látott a templomba befelé jövet. Az Audiencia Csarnoka körül elhelyezkedő kisebb termeket zegzugos folyosók kötötték össze az épület elülső részével. Valaha régen, még Istar idejében ezeket a folyosókat bizonyára valamilyen meghatározott terv szerint alakították ki. Mikor azonban a templom eltorzult, zavaros útvesztővé változtak. Egyes folyosók hirtelen véget értek, mások, amelyek látszólag sehová sem vezettek, mégis végtelenül futottak tovább.

A talaj most is rengett a lába alatt, miközben por szállingózott a mennyezetről. Az egyik falról egy kép hull ott le hangos csattanással. Tanisnak fogalma sem volt róla, hol lehet éppen Laurana. Annyit látott csak, hogy a lány belépett ide, semmi többet.

Igaz, hogy a templomban börtönözték be, de a föld alatti kazamatákban. Az járt a fejében, vajon egyáltalán fölfogta-e Laurana, hogy hol van, amikor idehurcolták és volt-e bármilyen elképzelése a kivezető útról. Ekkor döbbent rá, hogy maga is csak homályosan sejti, hol van. Észrevett egy, még lobogó fáklyát, lekapta a falról és körbevilágított vele a helyiségben. Egy tapétával borított ajtó fityegett törött pántján, félig nyitva. Benézett rajta és egy homályosan megvilágított folyosó tárult föl előtte.

Tanis visszafogta a lélegzetét. Most már tudta, hogyan találhatja meg ót!

A folyosó levegője könnyedén megrezdült — friss volt, tele volt, tele a tavasz gazdag illatával és hűvös az éjszaka áldott békességétol —, és végigcirógatta az arcát. Lauranának is meg kellett éreznie ezt a fuvallatot, amibol rájöhetett, hogy a folyosó kivezet a szabadba. Tanis gyorsan végigfutott rajta, nem törődött a fejét hasogató fájdalommal, erővel kényszerítette elgyötört izmait, hogy engedelmeskedjenek agya parancsainak. Egy szomszédos helyiségből váratlanul egész csapatnyi sárkányfattyú özönlött elő. Eszébe jutott, hogy még mindig a sárkánysereg egyenruhája van rajta, hát megállította őket.

— Az elf-nő! —kiáltotta. —Nem menekülhet! Nem láttátok valahol?

Ez a csoport biztosan nem találkozott vele, legalábbis gyors, türelmetlen horkantásaikból arra következtetett. De a következd csapat sem látta, amelyikkel összefutott. Két, zsákmány után kajtató sárkánykatona viszont azt állította, hogy látta a lányt. Bizonytalanul mutogattak előre, amerre Tanis amúgy is haladt. Reménykedni kezdett.

A csarnokban mostanra véget ért az elkeseredett küzdelem. A gyilkolást túlélő Sárkány Nagyurak kimenekültek valahogy és csatlakoztak a templom falain kívül táborozó csapataikhoz. Odakint is volt némi csetepaté. Legtöbben azonban visszavonultak, hogy kivárják, ki lesz a gyóztes. Mindenkit két kérdés foglalkoztatott. Az első: vajon itt maradnak-e a sárkányok, ezen a világon, vagy éppúgy visszavonulnak a Királynőjükkel, mint a Második Sárkányháború után?

S a második: ha itt maradnak a sárkányok, ki parancsol majd nekik?