Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

— Már régen döntöttem, Kitiara — válaszolta Tanis nyugodtan. Ezzel Laurana elé lépett, és amennyire csak tudta, védelmezőn altakarta őt saját testével. — Lord Soth előbb engem lesz kénytelen megölni, hogy elérhesse ót, Kit. És bár tudom, hogy az én halálom nem akadályozhatja meg ót... sem téged... abban, hogy elestem után vele is végezzetek, de utolsó leheletemmel Paladine kegyelmét kérem, hogy mentse meg az ó lelkét. Egy dologgal tartoznak nekem az istenek. Tudom, hogy ez... a végső fohászom...

meghallgatásra talál.

Tanis ekkor megérezte, hogy Laurana a hátára hajtja a fejét, meghallotta, hogy fölzokog és megnyugodott a szíve, mert ebben a zokogásban már nem volt félelem, csak az iránta érzett szeretet, szenvedély és szomorúság.

Kitiara hirtelen megingott. Látta, amint Lord Soth közeledik a romba dőlt folyosón: narancsszínű szemének két tűzpontja ott villogott a sötétben. Egyszer csak Tanis karjára tette vérmocskos kezét. — Menj! — kiáltott rá nyersen. — Fussatok vissza gyorsan a folyosón! A vége felé nyílik egy ajtó a falban. Majd kitapintjátok. Azon lejuthattok a kazamatákba és onnan ki a szabadba.

Tanis egy pillanatig értetlenül bámult rá.

— Fuss már! — csattant fbl Kitiara és megtaszította.

Tanis némán visszanézett Lord Soth alakjára.

— Csapda! — suttogta Laurana.

— Nem! — mondta Tanis és visszafordult Kithez. — Ez egyszer nem az. Ég veled, Kitiara. Kitiara körmei belevájtak a karjába.

— Ég veled, fél-elf — suttogta a lány lágy, szenvedélyes hangon és a szeme fölvillant a fáklyafényben. — Ne feledd,

ezt az irántad érzett szeretetből teszem. Most pedig menjetek!

Ezzel Kitiara elhajította a fáklyát és úgy tűnt el a sötétségben, mintha az maradéktalanul elnyelte volna.

Tanis elvakultan pislogott a hirtelen beállt feketeségben és keze kinyúlt a lány után, de mozdulata félúton megállt. Megfordult és Laurana kezét ragadta meg. Együtt bukdácsoltak át a törmeléken, a fal mellett tapogatva ki útjukat. A halott lovagból áradó dermesztő félelem megfagyasztotta a vérüket. Tanis visszanézett a folyosón és látta, mint közeledik feléjük Lord Soth, izzó tekintetét egyenesen rájuk szegezve. Tanis kétségbeesetten tapogatta a kőfalat... kereste az ajtót. Egyszer csak megérezte, hogy a hideg követ fa váltja fel. Kitapogatta és lenyomta a vaskilincset. Az ajtó kitárult előttük. Lauranát maga után vonva belépett a nyíláson, ahol a lépcsőt megvilágító, lobogó fáklyák fénye majdnem úgy vakította el őket, mint az előbb a sötétség.

Tanis még hallotta, amint Kitiara hangosan köszönti a szellemlovagot. Arra gondolt, vajon mit művel most vele Lord Soth, miután prédája kicsúszott csontkezéből. Elevenen ébredt föl benne a régi álomkép... újra látta, amint Laurana zuhan... Kitiara zuhan... ó meg csak áll tehetetlenül, képtelenül rá, hogy bármelyiküket megmentse. A lázálom hirtelen szertefoszlott.

Laurana ott várt rá a lépcsőn, aranyló haján megcsillant a fáklyák fénye. Sietve becsapta az ajtót és futva eredt a lány után, a lépcsőn lefelé.

— Az ott az elf-nó és a fél-elf — mondta Lord Soth, kinek parázsszeme könnyúszerrel fölismerte az előle megrettent egerekként iszkoló két alakot.

-Igen-válaszolta Kitiara teljesen érdektelenül. Kihúzta kardját a hüvelyéből és köpönyege szélével törölgetni kezdte róla a vért.

— Utánuk menjek? — kérdezte Soth.

— Ne! Ennél fontosabb dolgunk is akad e pillanatban. — Kitiara fölnézett a szellemalakra és rávillantotta ferde

mosolyát. —Az az elf-nő úgysem lehet a tiéd, még halálában sem. Védelmezik őt az istenek.

Soth pislákoló szemét Kitiarára meresztette. Fehér ajka megvetően lefittyedt. — Az a fél-elf férfi még most is a te urad.

— Nem, nem hinném — felelte Kitiara, Tanis után fordult és nézte, amint becsapódik mögötte az ajtó. — Néha, a nyugodt éjjeli órákon, amikor majd egymás mellett fekszenek az ágyban, Tanis majd azon kapja magát, hogy rám gondol. Emlékszik majd az utolsó szavaimra és a szíve összeszorul. Én adtam nekik a boldogságukat. És az elf-nőnek is azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy én azért mindig ott leszek valahol Tanis szívében. Bárhogy alakuljon is a szerelmük ezután, sikerült azt megmérgeznem.

Tökéletes a bosszúm, mindkettejük ellen. Nos, és te elhoztad, amit kértem?

— Elhoztam, Sötét Hölgy — válaszolta Lord Soth. Egyetlen varázsszóval előteremtette a tárgyat és csontkezébe fogva átnyújtotta Kitiarának, vagyis tisztelettel tette le a lába elé. Kitiara visszafojtotta a lélegzetét és szeme csaknem olyan erővel ragyogott fel a sötétben, mint az árnyéklovagé. — Nagyszerú! Most menj vissza a Dargaard-szorosba. Gyűjtsd össze a seregeidet. Megszerezzük a repülő erődöt, amelyet még Ariakas küldött Kalaman fölé. Azután visszavonulunk, újrarendezzük az erőinket és várunk.

Lord Soth ijesztően elmosolyodott és a lány lába előtt heverő tárgy felé biccentett. — Ez most már jogosan a tiéd. Akik ellened voltak, vagy halottak, a parancsod szerint, vagy elmenekültek, mielőtt elérhettem volna őket.

— Ezzel csak kissé elhalasztódott a pusztulásuk — mormolta Kitiara és hüvelyébe dugta a kardját. — Nagyszerű szolgálatot tettél nekem, Lord Soth, amiért jutalmat érdemelsz. Azt hiszem, még mindig maradt néhány elf-hajadon ezen a világon.

— Akikre kimondtad az ítéletet, meghalnak... akiknek meghagytad az életét-és Soth tekintete az ajtó felé villant —, hadd éljenek. De sohase feledd, Sötét Hölgy, hogy mindenki közül, aki neked szolgál, csak én kínálhatok föl neked örökké tartó húséget. Ezt most örömmel meg is teszem. Kérésednek megfelelően a harcosaimmal együtt visszavonulok a Dargaard-szorosba. Ott várjuk majd ki hívó szavadat.

Meghajolt a lány előtt és csontujjai közé fogta a kezét. — Ég veled, Kitiara — mondta, majd rövid szünet után megkérdezte: — Milyen érzés, kedvesem, hogy örömet szereztél az átkozottnak? Egészen érdekessé tetted nyomasztó halál-birodalmamat. Ó, hogy miért nem ismerhettelek meg élő emberként! — Az áttetsző látomás ismét elmosolyodott. — Hanem, az én időm végtelen. Még azt is kivárhatom, hogy egyszer valakivel megosszam a trónomat...

A hideg ujjak végigsimítottak Kitiara bőrén. A lány görcsösen összerándult, amint elképzelte a reá váró ásító, lidérces, végtelen, álom nélküli éjszakákat. Olyan eleven volt a szörnyú kép, hogy Kitiara lelke hideglelősen belereszketett, mialatt Lord Soth eltűnt a homályban.

Egyedül maradt a sötétben és egy pillanatra szívébe markolt a rémület. A templom ismét megremegett körülötte. Kitiara a falhoz tántorodott, félve és magányosan. Végtelenül egyedül érezte magát! Ekkora lába beleütközött valamibe a templom kövezetén. Lehajolt és hálásan zárta köré az ujjait. Fölemelte a földről.

Ez a valóság, kemény és tömör, gondolta magában és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Nem égett fáklya, amelynek fénye megcsillant volna a tárgy arany felületén vagy visszaverődött volna csiszolt, vörös ékköveirl. De Kitiarának nem kellett a fáklyák sápadt lángja, hogy megcsodálhassa a kezében tartott tárgyat.

Hosszú pillanatokig állt még az omladozó folyosón, ujjai végigsiklottak a véres korona rideg fémcsipkézetén.

Tanis és Laurana futva ereszkedett lefelé, a tömlöcbe vezető, kőbe vájt csigalépcsőn. A főporkoláb asztalánál egy pillanatra megálltak és Tanis lenézett a hobgoblin kihúlt tetemére.