Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Tass olyan mély sóhajtással, mintha az a lába ujjából törne föl, meghajtotta felé a fejét. A lábát húzva lassan előrelépett és megállt a vén mágus előtt.

— Nos, mi a nevem? — kérdezte az öreg, kinyújtotta a kezét és megérintette vele a surranó kontyát.

— Háát, biztos, hogy nem Fizban — motyogta Tass szánalmasan, de a világért sem nézett volna egyenesen az öregre.

Az gyöngéden elmosolyodott és tovább simogatta aborzas kontyot. Aztán közelebb vonta magához a surranót, de az visszahúzódott tőle, apró teste megmerevedett. — Mindeddig nem volt az — mondta az öregember lágyan.

— Akkor hát mi? — motyogta Tass, félrefordított arccal.

— Sok nevem van — válaszolta az öreg. — Az elfek között Eli vagyok. A törpék Thak néven ismernek. Az emberek Égi Kardnak hívnak. De mindig is az volt számomra a legkedvesebb, ahogy Solamnia lovagjai neveznek: Draco Paladin.

— Tudtam! — nyögött föl Tass és lezöttyent a földre. — Egy isten! Elveszttettem mindenkit! Mindenkit! — és keserűen fölhüppögött.

Az öregember egy pillanatig meleg szeretettel nézett rá, még saját könnybe lábadó szemét is megdörgölte bütykös öklével. Azután letérdelt a surranó mellé és vigasztalón átkarolta a vállát. — Nézz csak oda, fiacskám! — mondta és ujját Tass álla alá téve, fölemelte az arcát az ég felé. — Látod azt a vöröslő csillagot, pontosan fölöttünk? Tudod-e, melyik istennek szentelték?

— Reorxnak — mormolta Tass halkan, a könnyeit nyeldekelve.

— Olyan vörös, mint az ó kohójának tüze — mondta az öreg és maga is fölnézett rá. — Vörös, mint a kalapácsa alól kiröppenő szikrák, miközben a fölizzftott világot kovácsolja üllőjén. Reorx kovácsmúhelye mellett áll egy csodálatosan szép fa, amilyet eddig egyetlen halandó sem látott. Alatta üldögél egy dörmögő, vén törpe és pihen, miután elvégezte számtalan munkáját. Egy korsó húvös sör van a keze ügyében és a kohó tüze melegíti megfáradt csontjait. Egész nap ott üldögél a fa alatt és farigcsál valamit, ahogy mindig is szerette. Nap mint nap arra vetődik valakii és máris ülne le mellé.

— De a törpe rájuk néz, olyan szigorúan mereszti a szemét, hogy megszeppenve, gyorsan fölállnak.

— Ez a hely foglalt — dörmögi. — Valahol odalent kóborol egy hígagyú, tyúkeszű surranó, aki véget nem érő kalamajkákba sodorja magát és azokat a szerencsétleneket, akik netán vele tartanak. Jegyezzétek meg a szavamat! Egy szép napon majd fölbukkan itt,

megcsodálja a fámat és így szól: — "Elfáradtam, Kova. Azt hiszem, most megpihenek itt melletted egy kicsit." Aztán leül és így folytatja: — "Kova, hallottad már a legutóbbi kalandom történetét? Nos, ott volt az a fekete csuhás varázsló, meg a fivére, meg én, hosszú időkig csavarogtunk együtt és a legcsodálatosabb dolgok történtek meg velünk..." — és akkor nekem megint meg kell hallgatnom valami képtelen mesét... — és így dörmög tovább. A fa alatt letelepedni kívánók ekkor elmosolyodnak és békén hagyják ót. — Akkor hát... nincs egyedül? — kérdezte Tass és közben mindkét kis öklével dörgölte a szemét.

— Nincs, gyermekem. O türelmes. Tudja, hogy neked még sok dolgod van ebben a földi életben. Biztosan megvár. Különben is, már minden történetedet hallotta. Úgy illik, hogy majd újabbakkal örvendeztesd meg, ha rákerül a sor.

— De ezt az egyet még biztosan nem hallotta! — dünnyögte Tass föltámadó lelkesedéssel. — Ó, Fizban, ez egyenesen csodálatos volt. Majdnem meghaltam..., már megint. Ám amikor kinyitom a szemem, hát ott van Raistlin, fekete köpönyegben! —Tass megremegett az izgalomtól.-Olyan... izé... igazán gonosznak látszott! De mégis megmentette az életemet! És... M — ijedten elhallgatott és lehajtotta a fejét. — Bocsáss meg! Elfelejtettem. Azt hiszem, többé nem szólíthatlak Fizbannak...

Az öregember fölállt és gyengéden megpaskolta. —Nevezz csak Fizbannak! Mától fogva, a surranók között ez lesz a nevem. — A vén mágus hangja kissé elszomorodott. — Az igazat megvallva, már egészen megkedveltem.

Az öregember odalépett Tanis és Caramon mellé, hogy egy kicsit belefüleljen a beszélgetésükbe.

— Elment, Tanis — mormolta a harcos bánatosan. — Nem is tudom, hová. Nem értem az egészet. Még most is vézna, de már nem gyönge. Az a borzasztó köhögése elmúlt. A sajáthangján beszél, de valahogy mégis másként. Ó most...

— Fistandantilus — szólalt meg az öregember.

Mindketten meglepetten fordultak felé. Megpillantván őt, tiszteletteljesen meghajoltak előtte.

— Ó, hagyjátok ezt! — csattant föl Fizban. — Nem bírom elviselni ezt a hajlongást! Különben is, mindketten álszentek vagytok! Hallottam, miket beszéltek rólam a hátam mögött... — Tanis és Caramon bűntudatosan elvörösödött. — De ne is törődjetek vele! — mosolygott rájuk Fizban. — Azt hittétek, amit én akartam, hogy higgyetek. Most pedig a testvéredről. Igazad van. Ó most önmaga is, meg nem is. Ahogy a jóslat szólt, ó most a múlt és a jelen ura.

— Nem értem — csóválta a fejét Caramon. — Az a sárkánygömb művelte ezt vele? Ha igen, talán még össze lehetne törni, vagy...

— Semmi sem tette ezt vele! — mondta Fizban és szigorúan végigmérte a harcost. — A fivéred maga döntött a sorsáról.

— Nem hiszem el! Hogyan? Ki ez a Fistand... akárkicsoda? Tudni akarom...!

— Kérdéseidre nem nálam van a válasz — mormolta Fizban. Ahangja még nyugodt volt, de olyan acélos árnyalat villant meg benne, amitől Caramon megszeppent. — Óvakodj azoktól a válaszoktól, ifjú ember! — tette hozzá Fizban csöndesen. — És még inkább óvakodj a saját kérdéseidtől!

— Caramon hosszan hallgatott, csak az égre bámult, a zöld sárkány után, amelynek már rég nyoma veszett.

— És most, vajon mi lesz belőle? — kérdezte végül.

— Én nem tudhatom —felelte Fizban. — Ó maga a sorsának kovácsa... akárcsak te. A következőben viszont biztos vagyok, Caramon: el kell engedned őt! — Ezzel az öregember a csöndesen melléjük lépő Tikára nézett. — Raistlinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy útjaitok szétválnak. Lépj hát be új életedbe békével!

Tika rámosolygott Caramonra és hozzábújt. A férfi magához vonta és belecsókolt vörös sörényébe. Bár viszonozta a lány mosolyát és becézve simogatta a haját, visszapillantott az éjszakai égboltra, ahol... Neraka fölött... a sárkányok még mindig vívták tüzes csatájukat a düledező birodalom fölötti hatalomért.

— Tehát ez lett a vége! — mormolta Tanis. — A jó győzedelmeskedett!

— A jó? És győzelem? — ismételte meg Fizban és metszőn nézett Tanisra. — Nem, Fél-Elf! Az egyensúly állt helyre. A gonosz sárkányok nem mennek száműzetésbe. Itt maradnak, éppen úgy, ahogy a jók is. Mostantól újra szabadon járhat az inga.

— Az a sok szenvedés... csupán ezért? — kérdezte Laurana és odaállt Tanis mellé. — Miért ne gyózhetne a jó, hogy örökre elúzze a sötétséget?

— Hát semmit sem tanultál, ifjú hölgy? — mordult rá Fizban és megfenyegette az ujjával. — Volt idő, amikor a jó került túlsúlyba. Es tudod, mikor volt ez? Pontosan az Összeomlás előtt!

— Igen — folytatta az öreg, látva megdöbbenésüket. — Istar Papkirálya jó ember volt. Ez netán meglep benneteket? Nem kellene, hiszen mindketten tanúi lehettetek, mire képes az ilyesféle jóság. Láthattátok ezt az elfek, a jóság örök letéteményesei esetében is. Ez csak türelmetlenséget, merevséget szül, olyan hitet, amely szerint, mivel nekem igazam van, mindenki más, aki nem abban hisz, amiben én, az vétkes!