Margaret Weis - A tavaszi hajnal sárkányai

Laurana rábámult. — Gyere! — sürgette és kelet felé mutatott. Látva, hogy Tanis ingadozik és észak felé tekintget, megvonta a vállát: — Látom, nem akarsz oda lejönni, ahová... engem bezártak... — Gyorsan elfordult és az arca elsápadt, amint meghallotta a bötöncellákból kihangzó sikolyokat ás üvöltéseket.

Egy űzött tekintetú sárkányfattyú loholt el mellettük. Lehet, hogy szökevény, gondolta Tanis, látva, hogy a teremtmény elfintorodik és felhördül a tiszti páncél láttán. — Caramonra gondoltam — motyogta Tanis —, biztosan őt is idehozták.

— Caramont? — kiáltott föl Laurana döbbenten. — Hogyan...

— Ő is velem jött — mondta Tanis —, meg Tika és Tass és... Kova. — Megtorpant és megrázta a fejét. — Nos, ha valóban ide zárták be őket, akkor már végük. Gyerünk!

Laurana elpirult... fölnézett a lépcsőre, aztán ismét vissza a férfira.

— Tanis... — szólalt meg elakadó hangon, de a fél-elf az ajkára tette az ujját. — Majd később lesz időnk megbeszélni. Most meg kell találnunk a kivezető utat!

Mintha csak a szavait akarná igazolni, a templom ismét megremegett. Most erősebben, mint eddig bármikor. Laurana nekitántorodott a falnak. Tanis fáradt, sápadt arca még jobban elfehéredett, amint megpróbálta megvetni a lábát.

Az északi folyosó felol hangos robaj és fülsiketítő recscsenés hallatszott. A börtöncellákban minden hang elnémult, miközben hatalmas porfelhő és sártenger zúdult a folyosóra.

Tanis és Laurana futásnak eredt. Törmelék potyogott a fejükre, ahogy kelet felé rohantak, holttesteken és lezuhant kőtömbökön át botladozva.

újabb rengés rázta meg az épületet. Elzuhantak. Tehetetlen iszonyattal nézték, amint a folyosó vonaglik és tekeredik elóttük, lassan, akár egy óriáskígyó.

Behúzódtak egy megdolt oszlop alá, összebújtak, és onnan nézték, ahogy a padló és a folyosó falai megemel

kednek és alásüllyednek, akár a tenger hullámai. Fejük fölül különös zörejt hallottak... mintha hatalmas kódarabok súrlódnának össze... de nem zuhantak le, csak megváltoztatták a helyüket. Azután a rengés megszúnt... megnyugodott minden.

Remegve álltak föl és futásnak eredtek megint. Afélelem a végsó kimerültség határán is túl hajtotta sajgó testüket. Pár perc múlva újabb rengések rázkódtatták meg a templom alapjait. Tanis minden pillanatban azt várta, hogy a fejükre omlik a mennyezet, de az szilárdan a helyén maradt. Azok a megmagyarázhatatlan zajok olyan ijesztőek és borzalmasak voltak fölöttük, hoy már-már megkönnyebbüléssel fogadták volna, ha maguk alá temetik őket a romok.

— Tanis! — kiáltott föl Laurana váratlanul. — Levegő, friss, éjszakai levegő!

Kimerülten, erejük utolsó morzsáit is összeszedve végigvonszolták magukat a kígyózó folyosón, míg oda nem értek egy sarokvasain lengő, félig nyitott ajtóhoz. Barnásvörös vérfoltot láttak meg a padlón és...

— Tass erszényei — mormolta Tanis. Letérdelt és beletúrt a surranó mindenfelé szétszórt kincsei közé. A szíve hirtelen összeszorult, keserúen megcsóválta a fejét.

Laurana is letérdelt mellé és megfogta a kezét.

— Legalább tudjuk, hogy itt járt, Tanis... idáig eljutott. Talán megmenekült.

-Sohasem hagyta volna hátra a kincseit— mondta Tanis. A fél-elf leereszkedett a rengő padlóra és kinézett Neraka városára. — Oda nézz! — szólalt meg nyersen és kimutatott az ajtónyíláson. Ez itt a vég, ahogy a surranónak is ez volt. Nézd csak! — mondta ingerültebben, látva, hogy a lány makacs nyugalmat erőltet az arcára, nem ismeri el a vereség tényét.

Laurana végül oda nézett.

Az arcát simogató húvös szellő most gúnyolódásnak túnt előtte, mivel csak füst és vér bűzét és iszonyatos halálsikolyokat sodort feléjük. Narancsvörös lángok borították el az eget, amint az ott keringő sárkányok vadul üldözték és gyilkolták egymást, mialatt Nagyuraik menekültek vagy

éppen a fölöttük való hatalomért küzdöttek egymással. Az éjszakai égbolt ragyogott a csapkodó villámok és fellobbanó lángok fényétől. Az utcákon ámokfutó sárkányfattyak száguldoztak, megöltek mindent, ami élt és mozgott, hogy végül egymást mészárolják halomra.

— Így fordul önmaga ellen a gonosz — suttogta Laurana, Tanis vállára hajtotta a fejét, úgy nézte elhűlve a döbbe

netes látványt.

— Ez mi volt? — kérdezte a férfi elgyöngült hangon.

— Elistan mondogatta egy időben — felelte a lány. A templom ismét megremegett körülöttük.

— Elistan! — kacagott föl Tanis keserúen. — Hol vannak most az ő istenei? Tán bámulnak le,a mennyei palotáikból és gyönyörködnek a látványosságban? A Sötétség Királynóje elmenekült, a temploma összeomlik. És mi itt vagyunk, csapdába esetten. Három percig sem maradunk ott kinn életben...

Ekkor torkán akadt a szó. Gyengéden félretolta Lauranát, előrehajolt és belekotort Tasslehoff szétszórt kincseibe. Gyors mozdulattal félresöpört egy kis, törött kék kristálydarabot, egy selyemfa-forgácsot, egy smaragdot, egy apró, fehér csirketollat, egy fonnyadt, fekete rózsát, egy sárkányfogat és egy ügyes törpekéz-faragta fadarabot, amely magát a surranót ábrázolta. A kacatok között ott volt egy kicsiny aranytárgy is, megcsillant az odakinti lángoló égi tűz és általános rombolás rőt fényében.

Tanis fölemelte és a szeme megtelt könnyel. Erősen a markába szorította és érezte, amint éles pereme belevág a húsába.

-Mi az?-kérdezte Laurana és, mert nem tudta a választ, hangja elcsuklott a félelemtől. — Bocsáss meg nekem, Paladine! — suttogta Tanis. Közelebb vonta magához Lauranát, felé nyújtotta és kinyitotta a kezét.

Egy finoman metszett, keskeny, arany fűzfalevelekből formázott kecses gyűrű pihent a tenyerén... és a gyűrű körül, még mindig mágikus álomba merülve, ott tekeredett egy parányi aranysárkány.

Nos, kiértünk a városból — mormolta Caramon a testvére felé, szemét a sárkányfattyakra szegezve, akik várakozóan pillogtak rá. — Te maradj itt Tikával és Tassal! Én visszamegyek és megkeresem Tanist. Ezt a bandát is magammal viszem...

— Nem, testvér — mondta Raistlin csöndesen és aranyszeme fölvillant Lunitari vöröslő fényében. — Tanisnak úgysem segíthetsz..., az ő sorsa a saját kezében van már. — A varázsló fölnézett a lángoló, sárkányokkal teli égre. — Te magad is veszélyben vagy még, azokkal együtt, akiket rád bízott a végzet.

Tika kimerülten állt Caramon mellett, arca megnyúlt a szenvedéstől. És bár Tasslehoff éppoly kedélyesen vigyorgott, mint bármikor, az arca sápadt volt és a számében olyan mélységes szomorúság tükröződött, amilyet egy surranótól még soha nem látott senki. Caramon arca elsötétült, amint végignézett rajtuk.

— Pompás — dörmögte —, és hová menjünk innen?

Raistlin fölemelte a kezét és előremutatott. Fekete köpönyegének ujja meglebbent, keze mereven döfött az éjszakai ég felé, fehér volt és vékony, mint a csupasz csont. — Azon a hegygerincen van egy fényfolt...

Mindenki odafordult, hogy megnézze, még a sárkányfattyak is. Messze, a kopár síkságon túl, Caramon egy hegy árnyékát látta kiemelkedni a holdsütötte háttérből. Annak a csúcsán villódzott a fehér fény, tiszta ragyogással, rezzenetlenül, akár egy csillag. — Valaki vár ott rátok — mormolta Raistlin.

— Ki az? Tanis? — kérdezte a harcos élénken.